A kőbánya

Varga Rudolf monográfia


1950-ben született, Szikszón, 1968-ban érettségizett Miskolcon.
Tanulmányok:
Sárospatak, Nyíregyháza, Eger Tanárképző Főiskola
magyar nyelv- és irodalom szakos tanár
1977 MUOSZ Újságíró Iskola
1981 ELTE BTK, filozófus diploma
1981 MAFILM Filmíró Kollégium
1989 ELTE BTK, bölcsészdoktori diploma
(Filozófiai/etikai problémák a mai magyar filmművészetben)
1991 Portland Community College (USA) filmproduceri képzés
Munkahelyek:
Déli Hírlap, újságíró
MTV, szerkesztő, rendező
(Közben mindvégig külsős riporter a Magyar Rádióban)
1984-86 MTI, újságíró
1986 MAFILM, rendezőasszisztens
1987-től VRJ-VIDEO Stúdió, ügyvezető
1977-től több mint százötven filmet, videofilmet készített, melyből négy
egészestés játékfilm (Jelenés, Svejk a második világháborúban, Országos
tél, Leveleket írató bogár)
A Magyar Rendezők Céhének (MRC) tagja
Filmes díjak:
1., rendezőként:
különböző fesztiválok díjai, nívódíjak
1979 Budapesti Vizuális Művészeti Hónap
Legjobb filmnyelvi kísérlet, különdíj
1980 Budapesti Vizuális Művészeti Hónap, második díj
1981 Bambergi Nemzetközi Filmnapok , bronzérem
1982 „Hazádnak rendületlenül…” rövidfilm kategória, első díj
1985 Marseille, INPUT Nemzetközi Filmszemle, beválogatott magyar film
(Leveleket írató bogár)
2., filmíróként:
1980 MAFILM Filmíró Kollégium, díjazott filmnovella (Jelenés)
1982 Oberhauseni Dokumentumfilm Fesztivál (Bagóhegy boszorkánya)
Nagydíj, Fődíj, Közönségdíj
Filmes munkáiról megjelent katalógus:
105 film
Írói munkásság:
1967-től szinte mindegyik hazai irodalmi folyóirat közölte írásait.
Kötetei:
1996 Az utolsó vers (Kráter Kiadó)
1997 MÉGSE (Kráter Kiadó)
Világvégi csárda (Felsőmagyarország Kiadó)
1998 A macska visszaszökött a régi házba (Felsőmagyarország Kiadó)
A világ közepe (Felsőmagyarország Kiadó)
Leveleket írató bogár (Felsőmagyarország Kiadó)
A hányinger éve (Felsőmagyarország Kiadó)
1999 RendszerVÉGkiárusítás (Felsőmagyarország – Bíbor Kiadó)
Köpés a levesbe (Bíbor Kiadó)
2000 Összegyűjtött versek (I.) (Bíbor Kiadó)
Összegyűjtött prózák (II.) (Bíbor Kiadó)
Összegyűjtött filmes írások (III.) (Bíbor Kiadó)
2001 Álomforgatás (Bíbor Kiadó)
Ami a csövön kifér (Szépírás Kiadó)
2002 Okulásul, Frédinek (Szépírás Kiadó)
2003 Szörnyek, szavak (Saluton Kiadó)
Csak ez a giccses, gagyi élet (Szépírás Kiadó)
Döglött kutyák mennyországa (Bíbor Kiadó)
2004 Lélegzetvisszafojtva (Felsőmagyarország Kiadó)
Éghasadás (Bíbor Kiadó)
Makuka (Saluton Kiadó)
Vers, kabát alól (Saluton Kiadó)
2005 Farkasvadászat (Saluton Kiadó)
Bitangidő (Saluton Kiadó)
A Nap kutyái (Csaba) (Saluton Kiadó)
Leltárhiány (Saluton Kiadó)
2006 A Nap kutyái (Vazul) (Saluton Kiadó)
Csillagom, hol vagy? (Saluton Kiadó)
Varga Rudolf versek (Saluton Kiadó)
2007 Álomporból lettél (Saluton Kiadó)
Írói díjak:
Több irodalmi pályázaton díjazták munkáit.
2000 Nagy Lajos-díj
Irodalmi munkáiról megjelent monográfia:
Filmjeiről, könyveiről, írásairól többszáz kritika, tanulmány jelent meg.
Gyimesi László:VARGA RUDOLF – a pimasz p(R)olihisztor –
(Bíbor Kiadó)
2004 Szepes Erika: „ Szertenézett, s nem lelé…” – a Varga Rudolf – jelenség (Orpheusz Kiadó)
2006 Laczkó András: Varga Rudolf prózája alkotásai és vallomásai tükrében
(Saluton Kiadó)
Szádeczki Zoltán: Varga Rudolfról fehéren feketén (A Napjainktól-napjainkig) (Bíbor Kiadó)
Hajdu Imre: Beszélgetések Varga Rudolffal (Hajdu Vinpress Kiadó)
2007 Kaló Béla Itt és most – Varga Rudolf alkotói világa – (Felsőmagyarország Kiadó)



Egy posztmodern mágus, aki még használt stekklámpát
(Előszó helyett)

Varga Rudolf sajnálatos módon nem koherens alakja annak a magyar irodalomtörténetnek, mely előszeretettel gondolkodik diskurzusban és kánonban.(Elfeledve, hogy nem a mindenkori irodalmi értékcsoportok döntik el azt, hogy Seneca-e az időszerűbb vagy Kamondy László, netán Egry Artúr.) Az irodalmi értéktrend éppen aktuális átfabrikálása közepette az egyik új atntiposztmodern tértel a történetmondás határainak feszgettetése. Rehabilitálták a történetet –ám éppen a történetekben gazdag Varga Rudolf nem kapott annyi figyelmet, mint amennyit életművének mennyisége és az általa szó szerint fölhozott eleven, friss, mai történetek indokolnának. Versei, forgatókönyvszerűen megírt prózái, szociográfiái, melyek már a nyolcvanas évek elején előrevetítették a rendszerváltás utáni magyar társadalom problémáit, nem tagozódhattak abba az új [new!] rendszerbe, melyet a gyorsan, hatékonyan, díjakkal, folyóiratokkal, könyvvásári meghívásos alapon kiépített és konzervatívnak megbélyegzett irodalmi élet ellen a mégiscsak posztmodernnek is nevezhető irodalmi vezérkar építtetett ki. Az új helyzetben is a régi rutinnal növekedtek a remittendahegyek, majd a rekapitalizálódás követelményei szerint a művek a fizikaipiacra már ki ssem léphettek, és nem egy esetben tíz példányban létező „könyvekről húsz helyen írattak recenziót. Trendicsek kifejezéssel élve nagy pénzért, ám egyre kisszerűbb foci ez – hovatovább grund (bocs.jav gründ…) jelleggel. A laptopot használó fiatalabb nemzedék számára, mely yuppie életérzésben ám grungle-jellegű turkabutik szerkóban tallózza, pl Ellis után tribute of a globális szubkultúrát, és USB csatlakozón keresztül hajlandó kommunikálni a külvilággal, elfogadhatatlan annak Varga Rudolfnak a magyar psycho-ja, akinek nonkomformizmusa szöges ellentétben állt az egymásnak díjakat, kitüntetéseket, laudációkat, posztokat, főszerkesztői stallumokat vehemensen produkáló fiatalabb nemzedékkel. Társadalompolitikai indulata aztán végleg megpecsételte a fősodorban mozgó irodalmi alakoktól, orgánumoktól való elszakadást.A metanyelv kanonizálása közepette, talán mert oly ünnepélyes volt a pillanat, az ünneplő tömeg nemcsak a katarzis elmaradását nem észlelhette, hanem azt sem, hogy a pispek is meztelen, nem csak a király meztelen, kinek nem csupán a tagjai martak, bordáiról a nyelvről való semmitmondás sületlen cafrangjai lógnak.Persze, ha a közéleti magatartás lámpa-búráját avatott kezek verik le a maguk érdekében, akkor a növekvő homályt illene kellemesnek hazudni: a narratívákat gyorsan megtanuló derékhad hamar elsajátította a leckét, de ezzel még be sem érte, alaposan kiszántott irodalmunkból azt, ami épp a valódi irodalomra emlékeztet. A derék fiatal római legionáriusok kezében gyorsan járt pun földön a sószóró. Közben elhalt a művészet morális szándékú kritikájának elemi ösztöne. Míg John Barth és Brautigan még tudta, hogy mit beszél, regényviláguknak eleven, friss levegője volt , absztrakciójuk indokolt és művészileg hiteles, addig a műsasas alatt nejlonpáncélzatban menetelő fiatal légionáriusok kezében a vendégszövegek elfeledtették, hogy a sószórójukba olcsóbb homok került. Hiába kaptak pénzt, paripát, fegyvert, ha zupás őrmester elfelejtette nekik elmondani, hogy a fodorhámos az nem almásderes, de tán még azt is, hogy a fej elől, a far hátul van. A nyeregkápában évtizedekig biztos kézzel ragaszkodó Varga Rudolf pedig eközben azt tette, amit kell: az amorálisnak tartott és ábrázolt világot szembesítette a művekkel és az olvasóval, míg a másik oldalon az eredmény soha nem szembesült a programmal, az alkotói funkció az eredménnyel. Hogy aztán ki mond többet az elhallgatott feszültségekről, miközben végetérhetetlenül zsolozsmázik a nyelvről folyó diskurzus imamalma, az végeredményben már nem is lehet kétséges, noha mindent elkövettek, hogy összekuszálják az epikával szemben megkövetelhető értékszempontokat. A ’60 évek irodalma a maga felnőtté válását a még be nem érkezett, illúziótlan, útkereső hősök felmutatásával érte el. Közben elsikkadt, hogy Varga Rudolf a peremlét egyetemessé vált felmutatásával kor-szerűbb, mint valaha volt. Hovatovább modernebb is, mert épp a régit haladja meg, mindinkább aktuálissá váló hangulat- és helyzetértékeléseivel, s művészi beavatkozása a végleg megnyomorított világba fontosabb szereplőjévé teszi őt, mint azt, azokét, akik ”az irodalom alulmúlásáról” tartanak teltházas (azaz három fő előtt) expozét. Hogy aztán mindenki számára világossá váljon, hogy szélesedvén a horizot, annál mélyebb a mondanivaló, s amilyen nagy a kilátás, olyan sokrétű a jelentés, s ebben a szemléletben Tar Sándor volt az utolsó epikai vértestvér. Az ős esetében nehezen beszélhetünk nemzedéki tudatról, az éppen negyven éve megszállottan publikáló szerző az önmegvalósítás lehetőségeit keresve elszakad a beskatulyázási lehetőségektől. Műfaji és nemzedéki, esztétikai és kritikai észrevételek alól bújik ki az ő művészete, hisz prózája, elbeszélő műveinek konkrétsága teljes sorsokat és alternatívákat igyekeznek megrajzolni azt ezt épp keservesen nélkülöző világban. Varga Rudolf írói világában a megtett út fontosabb, mint a digitális lépésszámláló, kisregényeinek szerkezete, az alakok mozgatása, a stilisztikai eszközök egyneműsége, az absztrahálás olvasóra bízása a Császár István, Hajnócy Péter, Bólya Péter, Munkácsi Miklós írói világképének szerves folytatása, s következőkben majd maga döntse el az olvasó, hogy amit olvas, az bírálat-e vagy dicséret. Itt meg kell jegyeznem, Varga Rudolf nemhogy nem szenvedheti a kordinátarendszerekben való elhelyezést, de egyenesen tiltakozna is monográfusánál azért, mert körüle neveket említvén valhogyan mégis elhelyezni igyekszik. Ebben a trendicsek világban, mikoron jónevű szerkesztők dicséretként ejtik el valamely szerzőnek, hogy írását látták ama (vagy eme…) orgánumban (mert olvasásról már szövegszinten sem beszélnek…), a monográfus nem teljesítheti a szerző ebbéli óhaját. Ha a határ semmi, valamit s ~kiket is kell figyelembe vennünk, éppen a tárgyilagosság érdekében. Éppen a minap hallottam egy jeles ifjú szerkesztőt a névnélkül való beszélés dícséretéről –nem! Az igaz, hogy a kormodorszerinti gyorsolvasás éppen neveken akadhat fönn –ám a monográfus kapaszkodhasson már azon gyönge mentségébe, hogy valódi alakokat sorol, kik nem csupán dezodorált műűvészi szövegszinteken lebegtek el szövettelen…

„Őszintén szólva el kell árulnom, hogy minél többet olvastam a szövegből, annál jobban beleszerettem a srácba, aki az apám volt. Nem tudom, osztják-e majd érzéseimet, de olvasás közben jobban megismertem az ifjú Ernestót: azt az Ernestót, aki kalandvágyból hagyta el Argentinát, no meg azért, nagy tetteket hajtson végre” – írja Che lánya apja könyvéről
Nemere négyszáz könyvet vall be, Krúdy és Jókai is háromszáz körül tart, noha az emlékeim pontatlanok. Mivel is lehet beírni magunkat a világ, de legyünk szerényebbek, a magyar irodalomba?
Néha elég egy sor: ” Elhull a virág, eliramlik az élet”, néha egy regény: Markovics Rodion: Szibériai garnizon, és vannak, akik Vámos Miklós kifejezésével élve vitatott és értékes irodalmi munkásságuk ellenére is az „Elfeledett Írók Falujába” kerülnek. Ki olvas már ma Passuthot, Kamondyt, Szilvásit, Berkesit, Katajevet, Gladkjovot, Illés Bélát. Vagy most a jobb, amikor Garaczi, Németh, Kukorelly, Podmaniczky (ő jó író, kivétel) könyveivel vannak teli a standok és cibálják egymást frankfurti könyvvásárról moszkvaira.
Van egy ember: Varga Rudolf. Nem tudom, honnan rémlik ez a szám? A szerző ezen monográfia megjelenéséig 32 könyvet, verseskötetet, regényt, kisregényt, szociográfiát, filmforgatókönyvet tett le az asztalra.
Kérem, tegye fel a kezét az, aki a nevét hallotta!
Bezzeg Tisza Kata A seggbekúrás lélektana c. opuszával megalapozta az face-ecskéjét. Itt tartunk. Fasztuggyaky Leo a ValéóVilágból vagy BiggBradából, már nem is t’om, könyvet ír, Zalatnay ki tudja hányadikat, Kiszel Tündében is, nyílván csakis preklimakteriál-hormonális alapon nagy szépprózai erők munkálódnak, aztán, aki nem kerül a média látókörébe (érdemtelenül), az nincsen is. Persze, aki egy üveg sör áráért ad egy verseskötetet 1999-ben, az nem számíthat arra, hogy megszorongatja J.K.Rowling bevételeit. Irodalom az, amiért pénzt adnak, fizetnek, vagy szivárványhíd a remény és a halál közt.
Varga Rudolf a cinikusok kései leszármazottja korát és környezetét a rá jellemző szlenggel mutatja be. Olvasmányos, összefüggő, és dermesztő. Tar Sándor rokona.
Gogol jut eszembe: Mit nevettek? Magatokon nevettek.
Szívesen innék egy sört a számomra neves szerzővel. Remélem megadatik.
A frazeológiája proli, (Nemere Istvánhoz képest én is az vagyok) kitűnően jellemez egy-egy beszólással, tréfával. Széthulló kapcsolatok, elprivatizált gyár, fenyegető munkanélküliség, üzletté aljasult üzekedés, megalkuvások sorozata – a mai lírikus epilógja ez. Szegénység és reménytelenség uralkodik e kettőkbe-s kettőkbe foszló országban. Ezeket a roncsolt hétköznapokat írja meg Varga Rudolf mesterien. Nyelvezete kevert: néhol filozofikus, néhol költői, sajátos vibrálást ad kiszámíthatatlannak dizájnolt korunk embereinek szájába. A hányinger éve közben a hányinger évtizedévé maszatolódik tova, és nincs is kedvem hozzá, hogy a nagy halloázás közben összeszorítsam fogam, hogy a sűrűje bennmaradjon, mert nincs már értelme. Csak a földünk alatt lévő termálvízkincs lehet már a miénk, míg jó pénzért, azt is eladják az elkövetkező aszályos évtizedekben. Marad Varga Rudolf és a törékeny hídja.

I. VERSEK
IDE KÉNE KB 50 KÉZiRATOLDALNYI ELEMZÉS A megjelenés sorrendjében a 12 VERSKÖTETRŐL
Az utolsó vers
Mégse
Világvégi csárda
A hányinger éve
Álomforgatás
Szörnyek, szavak
Okulásul, Frédinek
Lélegzetvisszafojtva
Vers, kabát alól
Bitangidő
Leltárhiány
Csillagom, hol vagy?

II. PRÓZÁK

STIMMOL A ZENEKAR
(A macska visszaszökött a régi házba)

A szabály a kötetet alkotó kisprózák laza szövedékében egyáltalán nem kiegészítő meghatározás, hanem a nyelv szervező ereje. Jóllehet a szövegek mögött az a felismerés húzódik meg, hogy sem az etika, sem az erkölcs, sem a megismerés, sem a múlt nem állhat egymás mellett kapcsolat nélkül, ez azonban inkább feladat, mint prózai posztulátum, és kevésbé jelent elvetéseket, mint inkább absztrakciókat. A huszonhat kisprózát tartalmazó kötet (Felsőmagyarország Kiadó, 1998) olyan cukros takonyként mutatja be a világot, ahol csak a krokodilusnak van barátja.
A megértés kezet fog az előítélettel, megbánva szándékát, Varga Rudolf világában, ahol Lali jobb és balkézzel egyaránt ír. Minthogy a szöveg minden nosztalgikussága ellenére inkább előre, mintsem hátramutató. Annak ellenére, hogy az írói ontológiában egyszer pozitív az előjel (a macska a helyén marad), de télen csak a képeskönyvek lapjairól mosolyog a Télapó-a természetnek nevezett konglomerátum előtt.(Negatív). Így aztán bronavonz és kéjarany a kötet 133 lapja ( James Joyce), mely mindennél inkább cáfolja Karl Popper felismerését: ”indukció pedig nincs”, amihez az írói képzelet intenzíven adja hozzá, hogy animisztikus túlértékelés sem lehetséges. A szövegek mögött egyetlen kameraállás: az értékek viszonylagosságban, hol a legdöntőbb szerepet maga az idő játssza, hogy egyetlen hitünk maradjon meg végül: a nyelvi megnyilatkozás hitele. Csak ezáltal lehetséges elfogadnunk egy olyan világot, melyben az albérlet nem bújtatja, hanem kifosztja az embert, a telefonkönyvben nincsenek számok, penészből nő a virág, s már nem lehet kétséges hovatovább az sem, hogy a mennyország mind a száz(ezer millió…) terme üres. A jelenségfolyamatok okait kutató emberi ész semmilyen értékelhető szemiotikai okot nem talál a végleges kettészakadtságra. A denotátumok és konnotátumok világában nem otthonosak Varga Rudolf kolduló angyalkái, akik tudatják velünk, hogy az ősrobbanás záróra után is prolongált. Az írói invenció szerint, amit az emberiség alkotó korszakaiban, annak során ismeretekben, nemes gondolatokban és művészi alkotásokban felmutatott, amelyet ezt követően a tudományos szemlélődés korszakai fogalmakká ötvöztek és intellektuális közkinccsé tettek, a szellemi értékek mérhetetlen tárházát az üveggyönggyel játszó úgy játssza le, ahogy az orgonista orgonál. És ez az orgona szinte elképzelhetetlen tökéletességű, billentyűi és pedáljai az egész szellemi kozmoszt tapintják, regiszterei szinte megszámlálhatatlanok; elméletileg e zeneszerszámon a világ egész szellemi tartalma lejátszható lenne (Herman Hesse). Ha szél nem fúj dallamot Varga Rudolf instrumentumján, hát hogyan gyökerezhetne a lélek betonba? A ministránsgyerekek is kószálnak éneklés helyett, a varázsigéből csikorgás lesz, csak a virág harangoz, a megszökött sakkfigurákat senki nem szólítja nevén. És konzekvensen hozzáfűzi az elbeszélés anatómiai modorában, hogy: ”véletlenül soha.” Megtorpant az evolúció molekuláris nyelve alapján képződött emberi teremtés. Nem marad más, mint az elektroencefalogramm és az idegsejtek között szakadatlan folyó, hihetetlenül sokoldalú, állandóan fennálló kommunikációnak a kifelé elvezethető (gyenge) visszacsatolása. Ahogy csak verébnagyapa tudja lilára hűlt csőrcsücsökkel, s egy kérés moduláris ára több napi napszám. Stimmol a zenekar. Ha még a mesére is más malaca alszik el, akkor ki hallja meg? Varga Rudolf művének poétikai látványára viszont különösen igaz, hogy az botlik meg leginkább, aki a lámpást viszi. Hol jár az idő? Valahol hat és tizennyolc óra közt. A választ csak a nem létező hóember tudhatja. Ezáltal a mű logikája kielégíti minden ma létező erkölcs nem létező feltételét. Az egyéniségek elért önmegvalósítása abban áll, hogy az absztrakciók elért körét az egyszerű öntudat bezártságából kivetíti a tárgyi szétszórtságba. Pisze Bora, Torony Erzsi úgy hiányos retorikai alakzatok, jellem híján, mint ahogyan Lukács György A történelmi regény c. munkájából kihagyta a magyar regényt. Sajnos azzal kell szembesülnünk Varga Rudolf világában az eddigi szájbarűágott kényelmesség helyett, hogy az ő nyelvi jelei az adott világ logikai és grammatikai jelei közt nem választások. Inkább a teremtés körébe tartoznak. De akkor mit kezdjünk Varga Rudolf koldusával, aki a szemhéja alá rejtőzik, ha tudjuk, hogy Mallarmé egész életében oly művön dolgozott, amely nem készült el. Csak arról lehet szó, hogy nála a műalkotás és a róla szóló szöveg létezési módja egyértelműen szembeállíthatóak, miként az általa vázolt alakok is inkább hiányt sejtetnek, mint létezést. Hiszen itt a csend is megraboltként létezik, s ugyanazon koldusbankett szereplői, akik a végén tudják meg a táncrendet, s életüket abban a biztonságban élik, mely a veszélynek azon foka, melyet ők nem érzékelnek. Csak a macska marad biztonságban, a feladatukat pedánsan ellátó madárijesztők mellett, kik stallumukat az őket állampolgári jogon minimálbéren látják el. A vendégek meg a valóság pótlékai, mintha nem is lenne elég az önfejű csavarmenetek gondolataiban vegetálni. Kezdjük érezni, hogy egy argumentumok nélkül is tökéletesen élő világban járunk, ahol csak a falu bolondja tudja, hogy az igazság bizonyítás nélkül is igazság. Mi azonban kérdésként is hallottuk már. „Mi az igazság?” – kérdezte Pilátus Krisztust. „ A férfi, aki előtted áll” – hangzott a Názáreti felelete, amihez Kant hozzáfűzte, mondhatni azonnal, hogy jól kell kérdezni, különben úgy járunk, mint aki bakkecskét fej és szitát tart alája. Az emlékezet tükörcserepei fedik el a lassan eltűnő valóságot, melyben csak a férj számára félretett sör létezik a tulajdonképp üres csapszékben. Mindehhez hozzáértendő, hogy Varga Rudolf fikciós prózája ( Döglött kutyák mennyországa) metaforikusan kevésbé teltebb, mint a kötetben szereplő riportázsok, akkor mélyen, tűnődve és hosszan gondolkodhatunk: mi nem is ez a valóság. Mindenesetre is ezt a Varga Rudolftól föltermelt valóságot nem a gagyitelevíziók álkibeszélősóinak storyboarderjei szőtték műkörmeiken párkállódván el a szálakat…

Mi lesz a kompótból?
(A világ közepe, avagy az északi tájak poros dűlőútjain)

A legtöbb ember úgy érzi, ő a világ közepe, előtte és utána nem volt és nem lesz semmi. Hasonlóképpen a legtöbb ország azt képzeli, az ő történelme az egyetlen fontos történés-sorozat, s minden más csupán aljas ferdítés. Pedig hát az emberiség történelme azt mutatja, hogy az egyén igencsak pótolható, a népek háborúi pedig feledhetők: csak az együttműködés, a béke, a szolidaritás eseményei váltak ünneppé. A szeretet jó hírén kívül semmi sem maradt hírértékű, a legnagyobb birodalmak legnagyobb uralkodóira sem emlékszünk - jó, ha nevüket tudjuk még. Császárok, királyok, diktátorok, miniszterek - csak a történészek tartják számon őket, pedig egykor ők voltak a világ közepe. Élet és halál, rang és pénz urai- olvasom egy katolikus folyóiratban, ámbár én már metafizikusan és, ami még ennél is több: stilisztikailag is tudom, hogy a Varga Rudolf által ábrázolt Zábrácki-domb, Perecsi-patak, és Krasznoki-domb körül van. Valahol a Nagypart és Kistag tövén, annak a magyar írónak szívében, aki önzésből cselekszi a jót, Felsőmagyarország érzelmi geometriájában és szerelmes földrajzában, melyet a népi írók szociografikus pontosságával, egy publicista elkötelezettségével és egy modern próféta elkötelezettségével ábrázol, tehát vall is a magáénak, s csak az ábrázolás folyamatában teszi mindezt a mi részünké is (Felsőmagyarország Kiadó, 1998). Ez az archimedesi biztos pont egy szív alakú völggyel kezdődik, ahol a vasárnapi ebéd is úgy nézett ki, mintha lakodalom lenne, fogalmazza evokatívan Varga Rudolf. Ám a változásról csak egy halott végső üzenete árulkodik, Veronka nénéi, ki rég földben nyugszik írta ki reszkető kézzel, hogy „a mezőn vagyok”, s a jelekből olvasó, a statisztikát szomorúan böngésző író számára hirtelen valósággá válik a számokból kiolvasott jövő; gyerekek híján elfogy a világ közepe, a falu. Egy pillanatra döbbentem szemlélem a bravúrt, miként válik a jelent megörökítő riportázs a jövő riasztó előképévé, cáfol rá műfaja saját törvényeire az igazságát magasabb régiókban kereső írástudó. A pusztuló szakmák( bányászat) persze pusztuló természetet is jelentenek, ezért a megörökített képek az elhagyott tárnákról az értékvesztés máig érvényes metaforái, hacsak az égre néző szobára gondolunk, ahol az ötgyermekes család feje fölött beomlott a mennyezet. A kötet jól ellenpontozott szerkezetét kiválóan mutatja a szénégető álma, a boksák lassan kihaló gazdája álmában nemcsak a Holdon jár, de kormányozza is magát, mintha világa már nem evilágról való lenne. A történelmet elsősorban az emberi sorsokon keresztül láttató író tudatja velünk, hogy az utolsó miskolci fiákeres szerint a lova jobban tudta a KRESZT, mint ő, s ezt még a rendőrök is elismerték. Az író mindent átható, dermesztő éleslátásának szócsöve az egykoron jobb napokat megélt, fiákeres, ki Hermann Ottót és Neményi Lilit is fuvarozta (igaz, akkor nyár volt) derűsen kommentál ötven évet: ”Az eredeti, fehér lovamat eladtam a háborúban. Én túljártam, a nyilasok, csendőrök eszén. Eladtam a lovat, tőlem nem vettek el semmit.” A szabadágunknak ilyeténképp sajátos árat szabó író hamar tudatja velünk, hogy aki csak tízéves korában tudja meg, hogy reggeli után tízórai van, és csak délután uzsonna, az hamar rájön, hogy nincs igazság. Noha Varga Rudolf riportjai a hetvenes-nyolcvanas évekből miniatűr képekből indulnak, mindig elemzésekké válnak, melyben az egyéni sors szeszélyesen kombinálódik a kollektív történelemmel, hol egy cigánygyermekeket oktató gyémántdiplomás néptanító alakjában, hol egy, az igazgatójával szemben a maga igazságát kereső, azt megszenvedő pedagógusnő formájában, de mindig etikai imperatívuszt hirdetnek. Ám otthonosan mozog a lassan modernizálódó, de motoregér kategóriában is versenyt hirdető kisfalvak világában is, s ez az otthonosság az általa magabiztosan kezelt különböző stílusrétegekre is érvényes, mellyel a Shell, a Coca-Cola, A Hófehérke, a csontváz emblémáival láttat egy fejben összezagyvált világot az őket hordó magyar „szelíd motorosok” fejében. A nyolcvanas években ritka személyesség riportjaiban a később divatossá váló gonzoújságírást hordozzák magukban, mellyel a vidéki bálokat láttatja, egyszerre otthonosan, belülről és résztvevőként, másrészt felülnézetből, mint aki tudja, hogy mindez Az Empire State Building tetejéről már nem is látszik, sőt talán már valami más is. Nemcsak a szereplők szólalnak meg különböző hangfekvésben, modorban, ritmusban és modulációval, de az egyes riportok, „mozgó képek”, szociográfiák is. Hol a népies, Váci Mihályt, Serfőző Simont idéző stílusban, hol már szürrealista eszköztárral ( Karnevál és utcabál).A rumosrobik és pipáspisták metaforái, egyéni szóképei varázsolják álomszerűvé az érthetetlenné váló jelent, amelyben a szürrealizmus jeleníti meg a realizmust nélkülöző szocreált, s máris van több okunk tisztelni benne egy modern klasszikust, mint egy holt posztmodernt. A szociológiából az egyéni sors érdekli, s hamar kiderül írásaiból a kádárizmus áldemokráciája, csakúgy, mint az egyéni akarat és a közjót hirdető kollektivizmus óhatatlan összeütközése. Egy-egy írása pusztán egy kezdőképet nagyít ki és kommentál, ránk hagyva a rádöbbenés szomorúságát, néhol a személyes vallomás torkollik a kor hibáit elítélő profetikus dühbe, ami a piac törvényeit már 1975-ben elítélő író esetében végzetszerű. Varga Rudolf írásai a nyolcvanas években jósolják meg a jövőt:
„Megállok egy nagy láda rohadt, miszlikre vagdosott alma előtt. Kérdezem:
– Hogy a rohadt alma kilója?
– Nyolc forint lelkem, nyolc.
– És mire lehet felhasználni?
–Kompótba, szívecském, kompótba
Nemhogy kompótba, de moslékba se nagyon -gondolom magamban, miközben a néni utánam sipítja:
A végén úgyis csak szar lesz belőle, aranyoskám!”

KÖPÉS A LEVESBE
Ide kéne kb 5 oldal elemzés
A monográfus megtorpan itt. Hoogyne! –őkelme már tanulmányozá a szaktársak munkáit, akik hökkentés céljából többször is fölemlítik ezen, határozzuk csak meg bátran a műfajt, kisregény szövegével kapcsolatban azt a bizonyos fölszólító módot. Ötven évvel Cortázar s negyvennel Hajnóczy után csak azok számára lehetne különös Varga szövegalkotási módszere, akik nem ismerik azt a közeget, melyből vétetett. Ahonnan a szerző, a szöveg s az alakok valóak. A szöveg szintje itt nem elvontnyelvisík. Scientolingvisztikailkag bombastico kielemezhető lenne, hogy az egyes szám másodikszemély éppenséggel meg is határozza az elbeszélőién s a szerző távolságát. Értve vagyok? Ez a gárda nem avat –már előbb volt ott, mint a leghamaribb szövegszövetszövők. A monográfus kénytelen különvéleménnyel viszonyulni (bocsánat) Varga Rudolf felszólító módjához. Nem parancs, hanem jelentési forma ez –kérem tisztelettel, ha van, ki érti ezt.

Honnan lehet egy nőnek pecke? –ugyebár ez a kérdés odalent, ahonnan Varga Rudolf prózái tudósítanak bennünket, nyilvánvalóan idióta. Hiszen mi más lenne az a peckes kis csücsök, ami a nő nagyajkai közül izgalmában kitüremkedik, mint kicsinyke pecek. Táj.ny. mód: pöcök. Macskájának nyelvéje, kakaskataréjja.
–Nna, kérem! Álljunk meg minden szónál majd a továbbiakban, mint valamely hazavágóskritikai fenenagy? Azért a levesbe köpést, mint módszert, nem tudom körítetlen hagyni, hiszen ez a magyarkapitalizmusban lassan feledésbe merülő technika a nap egyébóráiban a szint beállításán poháraljkotyvalékgyűjtésben és beleivásban jeleskedő kocsmai legalsóbbnépréteg kedvelt megoldása volt a folyékonytáplálékhoz való jutásban. Igen, kérem, mikoron még vendéglők is voltak a nagyobb falvak s kiesebb városi külkerületek főbb utcáin egytálételekkel s pincébenhűlt italokkal. A magosabb vendég, pl még télikabáttal is rendelkező kocsmarisztokrata elundorodott a levesétől, amibe a poháraljkotyvalékgyűjtő proletár beleköpött s hagyta inkább néki megenni azt. De vajon tárgyalt szerzőnknek is, célszerű-e ígyen beleköpnie a Nagy Irodalmi Alaplébe? Ilyenalapon juthat-e A Nagy Kondérban fortyogó kaszás[!]… khrm… kaszásléből …avagy egyébként finnyás fenenagyjaink a köpettel együtt hörpölik azt?
Táguljon a forma bugyingója s tapintsunk csak túl a történetmondás újhatárain a lényegi titkos pecke felé… Ja, hogy Önöknek bakkanós ez az út, monográfiánk hol filozopterszövegormokon billeg, hol meg a köznyelvimocsár dágványát lábalja meg? Hiszen a szöveg is, melyet itten tárgyalunk, kérem, csak ilyen, s Pósa ügyvédúr pallérozottan illdomos megnyilatkozása után egy érintett személy a legnagyobb nyelvialpársággal kér egy darab[!] kávét cukorral. Ha Tiborcz a panaszát a szinpadon nem a mosóvizet soselátott, újdonantan is hamuban s faggyúval fődszínre avatott gatya helyett a néptáccsoport természetazonoshatású műgyócs jelmezében szavalja, akkor szerzőnk mért nem kímél bennünket a nyelvivalóságtól pihepuha textúrális distanciákkal? Hahogy nem gondoladják a periferiális szereplők a klitortiszt fedő fitymácska csücskének azt a pecket? Mert Hófehérke Valika, azért.

És Árpi nem kér kapuccsinót. Amint aligha mondja breeze-nek a lónyálat, a könnyűalkoholos italt. A rendszer változás , ját.nép. a gengszterváltás krónikájka ez. Ó, már ez a fordulat is elkopott! Azóta a mercedes elejű kockaladákat már Astrákra és Swiftekre cserélték le. Az életben ritkán mutatják be a vége-csapót, a rendező barátja, a dramaturg nem keni el a poénokat s nem komorítja tragédiává a másnapot. Az életben bizony sokkal nehezebb meghalni, mint a képernyőkön, meg novellák s regények csattanóiban. Pénteken, (ami már szombat…) négykor meghal az ember s már hétkor kelnie kell, alkalmi meló. Az életben bizony a csőbegyűrt bankjegy még nyálazva se csusszan a táncoslány ánuszába –s még muffját is gombáktól féltvén töri el a kundsaft csuklóját, ha oda dugdosná be:”Ugyan!” Szinte minden megvan a történetekből, csak éppen az egész hiányzik még. Tar temetésén mi szép beszédet orála Závada Pál –de ki mond beszédet élvetemetettek felett. Nem csak a fejsze faragásához van kéznél a minta, debizony a keze elér a seggelyukáig a proletáriátusnak is. Ki nem a maga bizniccén agyal. Fejétől bűzlik a hal, szavalták a dolgozók s közben maguk is vitték, amit értek. A vagányság csupán réthorikai malaszt –a valóban mindenki vagy vamzer vagy pali. A mesék hullámvasútjára felülni, tudván tudva a történet végét, de áltatni magunkat: Miért éppen én? Annyian megúszták. Hiszen csak a minap is, nemhogy ingyenautó, de még fizetnek is érte –senki nem hitte el, hogy a mese vége más lehet.

Ki is köp? –kinek is a levesébe? Ki undorítja el a másét köpedelmével sajátjának? A jólnevelt ügyvédúr Póser? Hisz ő nem köpne soha! Gyorsszopás olcsón, ingyenpornó soha nincs: valójában a szopó szopat, kezével rázza ki, O-t formáló rúzsvaras ajkai előtt, a gondosan felhúzott gumiba, bele. A XIX. századi, lelkiism,eretfurdalásos gyároscsemetéből nevelkedettt utópista filozóf’ vadkapitalistája túróskalácsot majszoló kisdobosgyerek a titokbanszervezett bérmálást követő uzsin a papbácsi gangján a „rendszerváltás” utáni magyar gengszterkapitalistához képest. Itt nem csupán az elsőegymilló eredetét nem illik firtatni, de a ztovábbiakat és az aztkövetőeket sem. Az eredetitőkefölhalmozás szakaszára még annál is eredetibb módszerekkel fordul a következő szakasz, és az első milliárd mámorító illatától még a tényfeltáróújságírónő bugyinyerge is bepárrálik s már az első vacsi után nyelvescsókot ad az6 íróasztalfiókrészvénytársaság vezérigazgatójának, s tények helyett inkább szoláriumsoseérte kebleit tárja…

Varga az 1989-90-es év krónikáját 1999-ben adja ki –s mára világos csak: még a gengsztereket sem cserélték le. Mára morális alappá szilárdult: Nem azok a bűnösök, akik hazudnak, hanem akik elhiszik. Csak úgy gyárosok a proletárbrigád tagjai, mint az uralkodó osztály, a társadalom vezető ereje voltak azelőtt.

Varga történetének nem is célja a jólkiszámítható végbe érkezni meg. Hiszen vége, mint említettem, nem is lehet. Sóskút után a kerék –és ezután még csak az első infarktus következik , minek következtében a delikvens megrtanulja, hogy nem is oly könnyű józanon az ágybaszarás, és inkább ad ötszázat a nővérkének, csak a WC-re engedje fölkelni. Önkéntelenül is elgondolkodom, vajon kinek kell meghalnia? A Hormonzavarosnak? Árpinak? Varga szövegeiben a nők –erről a mai szövegszövetirodalmiízlésszabászat kanyaríthatna külön egy 444oldalas tanulmányt. Varga szövegeiben a nők moirák –ám nem nyírják/vágják a szálakat, inkább tovaszövik.

Akármlyen labirintikus szálak, csak ugyanannak a malomjátéknak a pontjai között kunkorodnak. Bánná az ember, emelje csak rá a dramaturg a derékszögű vonalzóját s javítsa a spontán hurkokat –közben máris a Karesz lógatta föl magát, akire így hirtelen nem is emlkékszünk, kicsoda a brigádban. Mint az életben is, rá kell kérdeznünk: „Ó, a szerencsétlen! –de melyik volt az? A köpcös?”

Bár hallani hallottunk Ferge tanárnő titokzatos dolgozatáról (2005.), mégis, valamely neoszociológunknak elég lenne nótbukjába kigyűjteni Varga kisregényéből a népnyelvi újságokat. Nem szorulna bele a nagy utánajárkálásokban a cipője sarka a Csalóköz-ben „Firenze”-márkájú térkő réseibe, nem törne le kocsmává züllött eszpresszók lépcsején valamely szocuiológusnőnek –s mégis, papíron terepet járhatna be. Kitalálni, az ott kapható fapados kávé mi lenne –taslán nem is kell egyetemi végzettség. Vagy mégis? –A Maxim Gorkij Egyetemé? –a századik szemeszter záróvizsgái? (Varga e sorok gépbeverése idején már túl a százkettediken…)

Ach, Önöknek, fölkent urrhaim, nem üti meg a gombrowiczi minimált e naplózás? Tessék, bemásolom ide a kisregény egyik legsúlyosabb fejezetét: Cím-felütése: Eltelt egy nap. És most az egész szöveg (heléyezkedjenek kényelembe…) Megint eltelt egy nap. Ide egy Jancsó Mikibácsis svenket kérünk, nem, bocsjav, a Tarr Béláét. Keljen a nap balról, de valahol a füst vagy felhők faszomtuggya függönye mögöt. A nap bevág –nemvágbe a kormos, a kitört üvegtetőn a vertlakkozatú vasporos olajfilmmel lepett gépek közé az olajosvasporos betonra igézvén aranyszitálást. A kisregény egyik leghosszabb fejezete ez. Tíz perc, s a kamera lassabban fordul Az Égi Világosítónál. –És ekkort még a satöbbiről nem is beszéltünk.

Az ócskavastelepet ( ó, bár lehetne neve Füstgyár még!) itt zárják be. Csak négy öt évvel azelőtt, hogy a vasazás a legújabb biznicc. Most kellenének csak igazán füstgyáraink , mikoron az ócskavas újkra kincs: fő exportcikkünk Kínába! Máma már aligha húzhatná meg magát Hormonzavaros egy szeméttelepen hagyott ócska autóban.

Vége kell legyen –elfogynak a lapok, akárha egy fil költségvetése. Akarjuk mi is az egyébként meseszerű végét. Tudjuk, a hős még a levesébe sem köphet az államtitkárúrnak.

PS.: Bocsássanak meg mái orthológ fenenagyuraimék, még mindig nem fér az önök bonokkal boltos káptalanfejeikbe a nő pecek? –Forduljanak akkor a Mindenhatoooo [gugli]-hoz ezügyben, gépeljék a keresőablakba Anna Podkapova, kérjék a képek keresését s ha szükséges, jelöljenek felnőtt tartalmat is.



Ami a csövön kifér
(Aki élni akar, nemcsak létezni)

A chicagói egyetem Négyszög-klubjának kártyaszobájában évekkel ezelőtt egyszer valakinek tizenhárom pikket osztottak, Az egyik játékos a híres matematikus, Leonard Eugene Dickson volt. Akik ismerték Dickson rajongását a bridzs iránt, bizonyára elfogadják, hogy Dickson majdnem 1 valószínűséggel a játékosok közt kellett, hogy legyen. A társai kérésére Dickson kiszámolta egy ilyen kiosztás esélyét. Ez durván 10 a tizenegyediken volt. Egy „mindenkinél okosabb fiatalember” másnap ebédnél vidáman mesélte, hogy ő is kiszámította a tizenhárom pikk egy kézbe kerülésének valószínűségét. Rájött, hogy Dickson az előző nap tévedett. Amikor ezt egy másik híres matematikus, Gilbert Bliss meghallotta, a következő szavakkal intézte el. „Ha Dickson kiszámított egy valószínűséget, de Te más eredményt kaptál, akkor gyakorlatilag egységnyi annak a valószínűsége, hogy Dickson jól számolt, Te pedig hibáztál ...”
A tétellel: miszerint az nyer, akinek a legkisebb a vesztenivalója” nem az a baj, hogy borközi állapotban mondja ki Varga Rudolf egyik hőse, szócsöve Mazsi, hanem az, hogy ha valaminek a valószínűsége egy az egymillióhoz, akkor a nagy számok által uralt világban ez kis valószínűségnek tűnik, ámha többmilliós kísérletsorozatot végzünk, már egyáltalában nem. Varga Rudolf milliószámra felmutatott hajléktalanjai szép matematikai példája annak, hogy kvantitatíve lássuk, hogy milyen „minta” szerint várható a ritka események bekövetkezése (Mazsi lovaggá üttetése, látogatása Margit holland királynőnél, és felsőházi tagságának elismerése Angliában. Egyszóval Szucsong, Lajka, Mazsi, Antal nyereménye akkor is a legkisebb lesz, ha matematikailag a legnagyobbat mutatja. Így járunk, ha regényt olvasunk csupa feltételmódban használt igealakok mentén, mert akkor mindig ara kell figyelnünk, milyen feltétel mentén igaz valamilyen halmaz elemére a kijelentés. Varga Rudolf hősei nem viselkednek a Poisson -eloszlás haranggörbére emlékeztető eloszlási mintája szerint, még akkor sem, ha a WC tartályának kifolyócsövéből a Déli Krónika szól. Majd akkor lesz ok az ijedelemre, amikor egy zápfogba beépített rádióadó sugározza az égi jeleket, amit a horror másik nagy mestere, Stephen King már egyszer közönségcsalogató módon kihasznált. De horror az is, ha Kupica követel életstratégiát másokon egy korty vodka ellenében. S a rádióadóként viselkedő konvektorok után már nincs messze a vaginaízű fagylalt, sem az átlátszó kép. De hát jól megmondta annak idején Georg von Lukács, hogy a csoda nem más, mint a csodálkozás objektivációja. S minden valószínűség szerint (ha valaki ezek után még hisz törvényszerűségekben) természetesnek kell elfogadnunk, egy bizarr és morbid világ feltételezve, hogy egy detoxikálás költségét egy meglehetősen közönséges módon kitervelt bankrablás bevételéből fedezze. És látom magamban a paisano-t, aki igazi ínyencséget akar, nosza, megkapja. A reggel óta cseppenként összezagyvált, csúf és gonosz italkeveréket. Ő, ezek a kedves csirkefogók. Azonnal eltűnik azonban a feltételes mód, ha Mazsi a korkritikából rendszerkritikává szélesülő álláspontot elmeséli, kiragadva a mesélőt és a hallgatót is a jelenből, érzékeltetve, hogy a múlt az más, az egy másik birodalom. Most az egyszer érdemes hosszabban idézni Mazsit, ki végre látatja, hogy honnan indult el a folyamat, mely a döglött kutyák mennyországához, mindannyiunk társadalmi leértékelődéséhez vezet, azok kivételével kinek évi vagyongyarapodása nem éri el a negyven milliárd forintot. Mazsi, a hajléktalanok szabadegyetemének címzetes professzorának szociológiai lényegét eddig is tudtuk, a rendszerváltás milliók lecsúszásával járt együtt s az országnak több, mint kétharmada a létminimum alatt él. A változás jeleit az agyműködésben felfedezni akaró Mazsi ekként adja elő a történetet erről a szomorú folyamatról: ”Régen mindent eltitkoltak előlünk. Most, úgy látszik, mindent elmondanak, és mindenki tud mindent, csak nem ért senki, semmit. Történt itt egy változás, amiről hallgat mindenki. De remélem, hogy előbb-utóbb mindenkinek leesik a tantusz. Emlékeztek még arra, hogy régebben erőtök, energiátok, az agykapacitásotok kilencven százalékát a munka kötötte le? Igaz, kiderült, hogy fölösleges volt, amit csináltatok. Akkorában a maradék tíz százalék odafigyelésből, úgy ahogy, de megéltetek. Ugye? És ma kimondták, hogy nincs szükség rátok, hogy nem kelletek a világnak, ma kilencven százalék odafigyelés kell ahhoz, hogy megteremtsétek a betevő falatot. Örülhettek, ha tízszázaléknyi energiátokat munkára tudjátok használni”.
Miközben a szereplők isznak, tarhálnak, s a morálja és munkája vesztett társadalom farkas, tehát-és azaz igazi törvénye szerint kéregetnek, lejmolnak, marad idő, hogy Varga Rudolf neki-neki lóduljon diagnosztizálni, hogy mi is történt az elmúlt évek társadalmában, igaz ő nem használ kérdőíveket és tudomásom szerint egyetlen közvéleménykutató társaságnak sem fizetett alkalmazottja, mégis képes alulról nézett világában kimutatni a változásokat:” Megmondom neked, manapság két közellenség van. Az egyik a parlagfű, másik meg hajléktalan. Lassan már egy nagy túlélőtábor lesz az egész világ, ahol a legjobb volna azonnal megdögleni. Ezt én mondom neked, az egykori károspataki diák. Csövi lettem. Hajléktalan. Na, és? Én így loptam magamnak egy kis időt, hogy elgondolkodhassak az életről, meg arról, ami ezután következik. De nagy ára van itt mindenek. Hát, én megfizettem ezért a kis szabadságért, ebben a tetves ábrándvilágban.- Ebben az ótvaros piramisjátékban mindenki a maga kis sikersztoriján vágányzatán hajtányol, és nem veszi észre, hogy egyre mélyebbre megy az alagútba, aminek nincs vége sehol. „Egy ász maradt csak, a pénz”. Varga Rudolf egy rulett-teremként írja le az országot, ahol a bank is és a játékos is, attól teljesen függetlenül, hogy pirosra, vagy feketére tesz: vesztő lesz. A különbséget a következő példával tudom szemléltetni. 1861-ben, mint színképelemző azt állította, hogy annak a valószínűsége, hogy az egyezés a puszta véletlen műve, kevesebb a hatvannál. Az egyezésnek tehát valami oka kell, hogy legyen. A vas színképében hatvan vonalat vizsgált; ezeket összehasonlította a Nap színképében talált hatvan vonallal, és arra a következtetésre jutott, hogy az egyezés nem lehet véletlen, hanem kell, hogy a Nap vasat tartalmazzon. Ha egy érme hatvanszor egymás után fejet adna eredményül, akkor Azt Kellene hinnünk, hogy itt valami nem stimmel. Jegyezzük meg azonban, hogy a helyes út mindig az egyes alternatívák mérlegelése. Most azonban megkapaszkodhatunk, mert Varga Rudolf világában nincsenek perspektívák, a Döglött kutyák mennyországának bodegás figurája éppúgy a megsemmisülés felé tart, mint a pultnál, a vele szemben könyöklő, az Ami a csövön kifér hajléktalan figuráinak éppúgy nincs semmiféle perspektívája, mint a munkaerejével még szabadon rendelkező Szopósbözsinek. Hatásfokát tekintve néhány szereplő úgy létezik, mint a milói Vénusz levágott karja, amit senki se látott, és most válik világossá Gogol dramaturgiája. A tizenkilencedik században az orosz patriarchális nemesség korában csak az kérhetett busás haszonnal kecsegtető italmérési, vodkafőzési lehetőséget, mely uradalom hatvan jobbágyot fel tudott mutatni. Igyekeztek is a muzsikok feje fölött kancsukát lóbáló nemes urak a mesterséges reverzális segítségével, a már csak fejfával rendelkező koldusokról papíron bizonyítani, hogy élnek. A Varga Rudolf által megírt kisregény alakjainak a zöme ebben az árnyékvilágban él, s pusztán sírhelyük nem létező parcellaszáma különbözteti el őket.

Mivel a kisregény minden alakja a megsemmisülés felé tart, vagy elvesztette énjét, ami megsemmisülhetne, rá kell jönnünk, hogy a szereplők nem jól meggondolt életstratégiák alapján lódulnak meg a denaturáltszesz, a noah-bor felé. Varga Rudolf világképére is érvényes a tétel: „ritkán hiszem el”, vagy: „ezt egyszerűen nem hiszem el”. (Ó, bonyult textúrában meg igen??Ha Sárbogárdi Jolány csacsogja, röhögvén is?) Az ő ouvre-ét tekintvén úgy kell fogalmaznunk, hogy „ez sokkal kevésbé tűnik hihetőnek, mint…” Az ilyen típusú megfontolások különösen lényegesek ahhoz, hogy Rozsdazónában tengődő Cápa, Guminő, Ilonkabácsi feltételes módozatokban lengő figuráihoz közelebb jussunk. Mert ezek a jelenségek hovatovább csak az ESP ( extrasenzory perception), érzékszerven túli érzékenység bizonyítékaival magyarázhatók –ezek nagy számban előállíthatók mesterséges körülmények közt. A későkádári rendszer túlélőire gondolva Varga Rudolf világában jelölt P azoknak az eseményeknek a valószínűsége, amelyek legalább oly rendkívüliek, mint a szóban forgó esemény. Nulla és Egy entropikusan kiegyenlítődnek, Egy-nél több pedig nemértelmezhetően Sokaság. Holt lelkek birodalmában járunk, ahol írói eszközeivel Varga Rudolf megmagyarázza, hogy olyan események, amelyek egyénenként szeszélyesen és kiszámíthatatlanul viselkednek, nagy tömegben vizsgálva nagyon stabil átlagos előfordulásokhoz (Egy..és Egy.. és Egy…) vezethetnek. Ha az író filozóf’ diplomájára gondolok, nem tarthatom véletlenek, hogy míg a Döglött kutyák mennyországa egyetlen főhős széthullásának a folyamatát vizsgálja, addig az Ami csövön kifér, statisztériájával absztrahálja, általánosítja a szóban forgó alapélményt. Az eredmény Egy.

Nagyon szeretném, ha a figyelmes olvasó a látszólagos szürrealizmus felszíne alatt megpillantaná a logikusan szerkesztő alkotót, aki majdhogy mást nem is tesz, csak felvázolja figuráinak erőterét, s a cselekmény lebonyolítását kis híján ránk bízza. Mint grafológus a kézírásból látja a tollat vezető kéz tulajdonosát, úgy rajzolódik elénk a sorsok mögül kikukucskálva magának az írónak a figurája, s bizony ez a retorikai alakzat sokszor szimptomatikusabb, mint az általa létrehozott epikai alakok együttvéve. Varga Rudolf prózájában ez az elbeszélő én, ez a feltételes módban fogalmazó tollforgató nem beszéltet, hanem hipotetikusan maga beszél, s ő maga válik interjúalannyá, eközben, mivel egy szignifikáns társadalmi csoportról szól, a műben megjelenő mozzanatok válnak esztétikai értékké, kitágítva az eleve adottnak vett műfaj határait.

Ám a pokolnak is vannak bugyrai. Egy tékozló országnak még több is. Míg a Döglött kutyák mennyországa bőréből kibújni akaró hőse szembefordult a világgal, az Ami a csövön kifér szereplőinek döntő hányada meg sem kísérli ezt. Ám Varga Rudolf világlátásának hinterlandjában a különböző epikai mozzanatok koherens egészet alkotnak, melyek főleg a valóság valódiságáról és azt közvetítő nyelvi jelek viszonyáról mondanak újat. Ha az író szószólógitáros, akkor nem mindegy, hogy feltételes módban beszél, vagy felszólít. Hősei nem hősök a szó irodalmi értelmében, hanem olyan madarak, melyek szabadok, de, ha ki akarnak repülni, rájuk kattan a kalicka, s az író nem bába, hanem inkább angyalcsináló. Nem kisér sétáló basszusban, hanem szűnztelen szólóz. Elindul szép májusi hajnalban, a lovagregények menetrendjével, este megérkezik, mint Kakukk Marci. S, ha a hősök a szükségszerűség szabad felismerői, akkor soha nem volt még ilyen szabadság. S a veréb énekesmadár.

A haladároknak intő példa, hogy a szürrealizmusáért (Heliane) fél lábbal a börtönben dekkoló Határ Győző sorsa nem sokban különbözik Varga Rudolfétól, aki a MÁSIK lábával teszi ugyanezt. Igaz, ez a börtön nyitott falakkal büszkélkedik, májer foglyokkal, akik előtt posztmodern nyelvi attribútumokkal nyegle foglárok gargalizálnak, sehonna és átokföldje között.

PS.: Nem, kedves Szerző Úr, az csak az ön móriczkaálma, hogy valamely szerző dörgedelmekkel megakadályozhatja műve valamirevalóságba tagozódását. Csak aki nem olvas, teljesítheti az Ön kívánalmait! Hiába dobálom könyveim halmokba, tornyozom oszlopokba s a legnagyobb odafigyeléssel próbálom az elemi logikának is fittyet hányván vakon a polcaim duplasoraiba tuszkálni. Lám, a vakszerencse, nézze csak, faros szomszédja Krúdy lett. És emitt pedig a veréb már a századikat lépi –csókolom Bólya doktor! Srévizavi szemben Hajnóczy felesborsófőzelékződje –no lám. Máma már egyenlőség van kérem, Ön úr, ír, de én is úr, az olvasó, már nem kevésbé, kéremszépen, gyemokrácija van, vagy …

Fel a kezekkel!
(Csak ez a giccses, gagyi élet )

Az ihlet a lusták találmánya, gondolkodhatnánk erről Varga Rudolffal, aki minden különösebb megfontolás és gondolkodás nélkül az egyik legjobb prózakötetét adta közre, 2003-ban a Szépírás Kiadónál. A mű egy szociothrilleregyetem és a valóság-elvonókúrásfősuli összevont levelező tagozatának tűnik (nyomtatott formában), mert hát igaza van John Lennon-nak: a valóság azoknak való, akik nem képesek megbirkózni a drogokkal. Varga Rudolf regényvilága meg azoknak, akik az indiánerben is meglátják a nemezist.

Adott tehát egy neokapitalista-realista triller, neoliberális felhangokkal (ezek hordozói később meghalnak), a csehovi dramaturgiából átmentett kompozíciós elemmel: az a bicska, vagy bozótvágó kés, amit a szereplők a gatyakorcban hordanak, az egyszer csak kaszálni kezd. A saját epikai céljait megújítani szándékozó író e műben már lőfegyvert (revolver) is alkalmaz, ahogy a szereplői mondanák: relorvert. S a rossz fiúk és jó fiúk küzdelmeiben látens osztályharcos fogáselemek is kibontakoznak. Itt van már Magyarországon, a Senkiföldjén, a Vad Banda, az éjjel még holtbiztos, hogy eldördül egy hatlövetű, és nem marad életben csak az olvasó. De ezt se vegyük halálbiztosra. Csak amit Anthony Giddens állít az Új Baloldalról. Noha ott jobbkéz-szabály van. Fogadjuk most el, ebben a végig felszólító módban íródott regényben. >>Annál rosszabb a tényekre nézve!<< ( Johann Gottlieb Fichte tanár úr), hogy >>a munka nem más, mint a természet anyagcseréje a természettel<< (dr. Marx), s az Istentől elhagyatott világban sűrűn dolgozik a bozótvágó kés. Töményebbek az indulatok, mint a Döglött kutyák mennyországa c. kötetben, ahol Virág doktor a saját életéért küzd, míg ebben a regényben a kompetativitást helytelenül ismerő és alkalmazó csoportok irtják egymást a szó legszebb, azaz neoliberalista, közgazdasági értelmében [ööö… lerövidülnek ugye a disztribúciós vonalak… s a cégméretek racionalizálódás mellett, vuhéjj!!]. A feszültség, amit az író a jól megszokott értelemben konyak és olcsó sör formájában enyhít a majdnem megsajnált szereplők lelkében, az intenzitásnak azt a közegét eleveníti fel, amit Munkácsi Miklós mutatott fel a magyar prózában, az 1983-ban kiadott Kihívás c. kisregényével. Láttatva azt, hogy a korábbi szorongásgátlók már nem hatnak és nem lehetséges Seduxennel skizofréniát kezelni. Boldogult Benedek Marcell még így fogalmazott: az irodalomtörténet arról szól, hogy Jancsi megkapja-e Juliskát. Később Hankiss János ezen finomított: az irodalomtörténet nemcsak az írók története, de az olvasóké is. (Köszönjük! –a monográf’ megj.)

Ezért gondosan megigazítom magamon, a ketreces ágyban az infúzióstűt, s tekintetem szándékosan összeakad a lélegeztető készülék piros „stop” gombjával, s elfog a kétség, hogy e tárgyak léteznek valóságosabban, vagy én? És már meg is van az a terület, mely körül, mint a hameln-i patkányfogó mögött a patkánysereg, egy kérdés után felsorakozik, hívják a regényben Tatárnak, vagy Szopósbözsinek: „miért van inkábba létező, mint inkább a semmi”, melyben nem nehéz észrevennünk Heidegger freuburgi habilitációjának híres tézisét. De azért vigasztalódjunk, feleim humor is akad bőven, ha még emlékszünk a „Szelíd motorosok”-at agyonverő derék vidékiek decens, szolid humorára. Varga Rudolf írói morfológiája hasonló téziseket görget pergő cselekménnyel, egyedi, laza, vagy éppenséggel végképp leírt, véglényeknek tekinthető figurákkal (apropó, holnap jön a gázszámlás, s nem tudom kifizetni, tehát még én is juthatok oda, azok közé a figurák közé, melyek most derűs nincstelenségüket alkoholba mártva megmosolyogtatnak). Mindebből a mocsárból Eszter, a hajdani tanár néni emelkedik ki, de a szó igazi értelmében, a cinikusok filozófiai utódjának tekinthető Csabakirályfi is olyan elementáris erővel, és intenzíven írja le a valóságot és benne a saját feladatát, hogy a végén már azt hiszem, hogy Joe Esterhas belejavított a forgatókönyvbe és Tomi, a megfagyott árva c. örökbecsű bestseller forgatókönyvére lila tintával a Dr. Frankenstein kalandjai munkacímet írta. Vagy egy kelta könyvet olvasok. Szerzői: Rosenkrantz & Guildestern. Címe: A becsületes párbaj alapjai. Becsületről azonban bajos beszélni a regény kapcsán. A falu kohézióját már nem az erkölcs, szokásrend, jog, és más civilizációs cafrang tartja össze, hanem a szakóca ereje és a konc közös vágya. Erre figyelmeztet, a végső elkeseredésre Varga Rudolf, kinek bármelyik vegetáló szereplője kiülhetne egy zacskó barna staneclivel, előre gyártott felirattal: Édesanyám utolsó lehelete, a Halászbástya koldussorára, míg azonban ebből eddig koldusopera született, vagy modernizált formában koldusbankett, most a koldusmaffia muzsikálja ki belőlünk az utolsó huncutnak is csak túlzással nevezhető petákunkat. A szereplők hús-vér figurák, regénypoétikai szerepük erőssége, hogy tételszerűen ki-kiszólnak a regényből, de az akció-dikció egységére gondosan ügyelő író Tatárral előveteti a kizökkent idő (ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt) ellenszerét, a bozótvágót, melynek pengése olyan zenei instrumentum, ami most egyedülállóan szól Varga Rudolf kottáskönyvében.

Ne keressünk tézis, vagy iskoladrámába illő szerepet, utalást Varga Rudolf most bemutatott, nagyobb lélegzetű epikai vállalkozásában, a szereplők kilépnek a sablonokból, s egy kellő időben előhúzott bikacsök pont olyan váratlan, mint amikor megtudjuk, hogy Tersánszky Józsi Jenő édesanyja angol volt. Analizálni mindenesetre könnyebb, mint strukturálni, de ez Varga Rudolf esetében olyan könnyen felcserélhető író és olvasó közt, mint ahogy kanasztában is cserélhetjük a kőr király egy jó időben elkapott dzsókerre. A regényben minden epikai mozzanat (szerkesztés, kompozíció) alá van rendelve a valóságviszony minéműségének, s itt kell közbevetnem, hogy Varga Rudolf itt soha nem használja az in medias res technikáját, soha nem tudjuk meg, hogyan lett egy derék köztisztviselőből a koldusfigura Csabakirályfi, soha nem világosít fel bennünket, hogy honnan robban és pukkant le Szopósbözsi a regényben megismert színvonalra. A borzalmas ebben a szerkesztésben az, hogy itt aztán végképp eltörölték a múltat, menekülés csak a jövőbe létezhet, melyről könnyed szerrel megállapítható, hogy rosszabb lesz, mint a jelen. Ez a rejtett üzenete Varga Rudolf epikai technikájának. Míg pl. a Makuka c. hosszabb epikai alkotásában három, egymástól jól elkülöníthető generáció közt (nagymama, fiúgyermekek, születendő gyermek) közt oszlik meg az a feszültség, amivel alakjait az író megterheli, addig a mostani regényben a szereplők kortalanok. Az idő dimenziójának nincs is szerepe, nem is utal rá az iró, a felszólító mód általánossá, kortalanná teszi a szereplőket, s ezzel az író fogással tudatja velünk az író, hogy végzetük közigazgatási pontossággal, van beírva az élet cselédkönyvébe, attól teljesen függetlenül, hogy a szereplő gyilkos, vagy zárdaszűz. Minthogy a sakktáblán vitézkedő huszároktól sem kérdezik meg a gyalogok, hogy hány éves vagy. Varga Rudolf ezen epikai kalandja az ábrázolás világában nem is azért fontos elsődlegesen, amit a totalitásból felmutat (erre nem is törekszik az író), hanem azért, amit a víz alatt, a jéghegy irdatlan, kontinensnyi, kőhideg kegyetlenségével zárja el az értelmes cselekvés útját. A Poszler György által felvázolt vízió: miszerint az epikai szerkezet retardáló, a megoldás felé tartóm cselekményszál az írói akaratnak megfelelően, hol lassul, hol gyorsul, de a beteljesedés nem is annyira epikai, mint zenei, mintha Kocsis Zoltán, aki zongorán kezdené Rahmaninov hegedűversenyét, ám az utolsó tételben átváltana trombitára. Ám mindebből végül is az eltérített és deviált fabulák után olyan záróképet kapunk, ami a befogadás szintjén megvalósítja mégiscsak a művészi megoldást. Ha valaki végképp nem értené, akkor megmagyarázom: Varga Rudolf hősei azt mondják az emberi civilizációnak: Fel a kezekkel!
„A: rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni./B: Nem lehet változatni? Hisz ez még rettenetesebb”(Szabó Lőrinc)
Savanya, a Szputnyik presszó, Imre, Tirpák, Tripperöcsi fokozatosan építik és rombolják a mese kohézióját. Metonomikus(ok-oksági összefüggés) csak az evolúciós folyamat tagadásaként értelmezhető (gyilkosság)Oksági kohézió csak a szociológiai elv mentén értelmezhető: totális szegénység. Ebben a lepusztultságban mindezért Varga Rudolfnak semmi oka nincs, hogy a mese linearitásába beleszerkesszen. Az ábrázolás köre mindvégig ugyanaz marad. A szövegegész azonos tartalmú, hangulatú, stílusú elemhalmaz, ami a kitörés lehetetlenségét érzékeltetik, illetve áttolja egy másik szférába, mint Eszter asztronómai monológja, ami a szüzsé folyamatában kitérő elem. A sok szereplőt mozgató epikai váz eleve adottnak tételezi fel, hogy a figurák és a helyzetek összefüggése nem oksági (Bunge), hanem meaforikus. A nyelvi ábrázolásmód, a felszólító, imperativisztikus alapállása a narrátornak a nyelvi elem szemantikai tartalmának bővülésével jár. Mivel Varga Rudolf fragmentumainak metaforikus jellege van, a részletek közti feszültség mind-mind nagyobb érzelmi-hangulati jelentéstöbblettel ruházza fel az egészet, asszociatív mezeje alkalmassá válik arra, hogy ábrázolja és kifejezze az egyes elemek elviselhetetlen súlyát, és csimborasszóként, növelje a szemantikai elemek együttes összhangjának sugalmazó jellegét. Ahogy Csíkvári Gábor fogalmazza:a metonomikus viszonyokhoz képest a regényvilág végtelenül kitágul. Ábrázoló-bemutató horizontja kibővül a sugalmazás számára .A valóságról alkotott képet az ábrázoláson túl jeleníti meg. A denotatív jelentés mellé jelentős konnotációt fűz, netán a konnotáció válik elsődlegessé, mint azt a Makuka elolvastakor felismertük. Azt is észre kell vennünk, hogy a tárgyalt regényben, miközben tágul a horizont, egyre több szereplő alkotja „a cselekményt”, a látókör szűkül, a vége felé már csak filozófiai, episztemiológiai, metafizikai kérdésekről van szó, igaz, a bozótvágó kések nyelvén. Döbbenetes a regényben a narráció és reflexió viszonya. Varga Rudolf regényalakjainak hősei gyilkolnak, torkot metszenek, filozófiai érvekkel, monológokkal fűszerezve. De az is reflektál, aki nem cselekszik (Eszter), hogy a tényezők összhangja mégiscsak kialakuljon egy nem létező erkölcsi rendszerben, netán annak gyökeres tagadásaként. Olyannyira, hogy a regény vége már nem egzaktul megfogható összbenyomás lesz, a regény nem a megértés, inkább a megérzés dolga lesz. Már nem is arról van szó, hogy milyen a világ, hanem elsődlegesen arról, hogy jön lére a világ képe. Az meg riasztó, hisz Savanya, az elkényeztetett boltos, aki a régi világban egy közmegbecsülésnek örvendező, tiszteletteljes figura lehetett, szegények gyámolítója, esőcsináló egy falu mikroklímájában, itt karcos, ragacsos pult mögött áll, bokától hasáig húgyszagúan, izzadtan, büdösen, retkes nyakkal, borostásan, szaros seggel, az író imperativisztikus ábrázolásmódjában: ”ahogy kell”. Feleségét uszításra használja (Vö. „elidegenedés”), s nem kivívott presztizsével uralja légyszaros, személyes terepét, az el nem rejtett dimenziók világában, hanem a pult alatt tartott kisbaltával, mely evolúciós emlék a krétakorból, amikor még a szakóca érett szót a mamut, és a bengáli tigris közös nyelvén. A kötelező kettős könyvelést még hírből sem ismerő holdbéli figura számszaki tevékenységét abakusszal [az „orosz számológép”, emlékezhetünk még elsős számtanórink teremdekorációjára…] végzi, fölvillanva azt a kettészakított és kilátástalan jövőt, ahol egy yuppie egy légtérben létezhet egy bumerángot használó, ügyes és eredményes, különlegesen kreatív busmannal. Miközben az emberinek vélt kommunikáció a böffentés szintjére devalválódik, a lexémák logikus rendje helyett hol disznók röffenése hallik, hol korcs kutya szűkölése, melyet „coki-val” szokás elintézni, ebben a nemcsak Istentől, de embertől is elhagyatott világban. Ettől teljesen függetlenül, a kutya korcs, a lencse zsizsikes, akár Armstrong is láthatta volna a Holdon, annyira adott a dolgok elbaltázott jellege. S, Ha Armstrong a Holdon nem is látott ilyet, de onnan mégis látható mindez.

Leértékelt szavatosságú tartományban vegetáló véglények világában járunk, melyben maguk a lelkek is üres kráterek. A kiejtéshű, fonetikus párbeszédek ( pl.a „zasszony” )jelzik a távolságot az éppen aktuális zónijó és a Szputnyik törzsvendégeinek nyelvhasználata között, mely különbség még riasztóbb, borzalmas és jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan kataklizmára utal a Ma Magyarországában. A peremvilág következetesen bemutatott létmódja konvenciók alól kiszabadult tartományt jelez, és sejteti, hogy beszélhetett egy neandervölgyi, amikor már nagyon kapart neki egy staubra.

NB –azért a monografátor mégis kénytelen kiszólni, hiszen nem laudatív recepcionálás ez kérem, ha már bontjuk a formát, bomoljon egészen: Egyébként szívünknek is kedves szerzőnk megfontolhatná a köznyelvi lelemények fonetikusátírása tárgykörében intő javallatunk. A nagy eaudecologneista filozófnő, Coco Chanel egy bon mot-ját idézve: „A kevesebb néha több!”

Nemcsak a „coki”, de az emberre (icc. egyébként pl éppenaktuális miniszterelnök feleségére akár) alkalmazott „hasas” kifejezés is árulkodik, kezd eltűnni az ember és állat különbsége. Már (gyakorlatilag kezdem azt hinni, hogy Varga Rudolf szépprózája megfordítja az evolúciós folyamat értelmét) Varga Rudolf, a Szputnyik kocsma törzsvendégei előtt egy flakonnyi turhával visszafordítani látszik az emberi történelemnek azt a hatezer éves szakaszát, melyet civilizációnak nevezünk, Tripperöcsi láttán Adrian Leverkhün nemcsak az utolsó, de az összes szimfóniáját visszavonná. Az emberi zavarodottság embertelen világában Eszter naratívája, szöveghasználatának módja és célja elüt a többiekétől, de csak derivátumként, míg azok fonetikailag is hibás, de törvényszerűen hibás szóhasználattal kommunikálnak, itt az Eszter által közölt predikatívumok zavarosak. Az idő Eszter számára hol gyorsul, hol lassul, de mivel szerinte nem látjuk a változást, már csak az a biztos, hogy sajtból van a Hold. A regény lineáris rendjébe, a szüzsébe, ő szövi be először a regény szövetébe a metafizikai mintát: ”Mi minden vár ránk a tapasztalatokon túl”, melynek puszta megsejtése is kiverte volna a létfelejtéssel foglalkozó Heidegger kezéből a fekete-erdei kéziratot. Az ő reflexiója kétségbe vonja az emberi kultúra eddig elér eredményeit(tényleg a teutonburgi erdőben járunk?): „A titok titok marad”. -mely egyaránt lehet egy episztemiológiai pesszimizmus eredménye, de ugyanannyira egy üldözéses skizofrén munkanaplójának egy különlegesen összeszedett, rendezett részlete. A beszélő nevek használatával csak a szóviccek áradata vetélkedik, de súlyában és jelentőségében a beszélő nevek okozta anyakönyvi retardáció túlmutat minden eddigi írói lehetőségen.

A peremvilág őslakosai, a megélhetési autóbontók sokat sejtető tapasztalatisággal jelentik ki egy roncsról, hogy „frédibéni” meghajtású, ami a másik oldalon még azt is jelenthetik, hogy itt, ebben a világban, a másik agyvelejét feltörő, azt egy szippantással felhörpintő ázalékok országában minden használható. És ettől kezdve válik igazán izgalmassá minden. Még maga az idő is kaotikus, az egyik oldalon Eszter szobájába még besütnek a napsugarak, és vibrálnak, már a roncsbontók figyelmezetése így szól: ”Mingyá a mikulások i sitt kóricálnak”, azaz a nyelvi megnyilatkozások sorra ellent mondanak az idő lineáris természetének. Ha Pascal félt a természetben rejlő űrtől, mit érezhet Csabakirályfi egy tér és idő nélküli, csak sztoachisztikusan elképzelhető
Világrendben, amiből csak a rend hiányzik. Ha eddig filozofikusnak is értelmezhettük a rendszerkritikai mozzanatokat, a „kolduskapitalista” jelzős szerkezet nemcsak az autóbontók helyzetét rögzíti a fennálló világrenddel (és hiányával szemben), de önazonosságukat is definiálja, épp azzal a valósággal szemben, melyben olajos kézzel krampácsolnak. A kizökkent idő kárhozatát egy fölakadt fing jelzi érzékletesen, mint a kettévágottat egy tanga, ebben a tótágast álló világban, ahol a fing s lefele száll, az ember ágyban eszik, és asztalon baszik.

És a nembeszélő név is beszél. Eszter névvel mi más lehet egy nő, mint csakis tiszta.

Bögyörő(Pásztor rendőr zászlós) névadása korrektül mutatja, hogy a rend őre is beilleszkedett ebbe a végletekig korrupt világba. Szolgál és vét. A törvény nem létező teljes szigorát felesleges macerálásra használja, s a roncsbontóktól kért kisvállalkozói engedély bemutatása helyett beéri egy váratlanul elővillanó, de biztos kézben tartott bozótvágó kés látványával. Ez a dzsungel, látjuk a majomfalkát, egy-egy koszlott BAGIRÁT, DE SEHOL EGY MAUGLI.A rendőr egy ilyen jól érzékelhető vizuális argumentum láttán, képmutató módon azonnal átáll a másik oldalra(mintha Ocskay Lászlóról mondanák az újtörök történészek, hogy azért nem volt áruló, mert a társadalmi haladást jelképező oldal pártját fogta). A figura (Bögyörő) teljes céltalanságát jól jelzi, hogy ezután, a szavak szintjén, a roncsbontók érdekeit védené a még náluknál is sötétebb alakoktól, ami a regényegész világának értékrendjét tekintve morális képtelenség. Bögyörő látszólagos rendfenntartási késsége az amúgy is nincstelenek további megsarcolására törekszik, már ha lenne markecolási engedélye (Savanya rendfőnöktől), akkor még a bozótvágót is megcsencselné. A vélt rend is betarthatatlan ebben a világban, amelyben a törvényszerűségek puszta látszattá demoralizálódtak. A hierarchia csúcsán uralkodó Schramm bemutatására nem sok szót veszteget az író(dülledt szemű tőkés, nagybefektető), ám, hogy ez miért történik, azt ez másik tudományág mondja meg nekünk. A különféle emberek elnyomatottsága volt az alapdallam, melyre, mint egy hegedűversenyben, hol Eszter, hol Csabakirályfi válaszát hallottuk. Az anyagi történés elemi folyamatai nem foghatók meg egzakt módon térben és időben. A legkisebb elemi részecskék helye és sebessége minden esetben csak valószínűséggel állapítható meg. Hogy a valószínűséggel milyen törvényszerűség áll szembe, azt ne bolygassuk még, mindjárt kiderül. A jelenség már ismert volt a klasszikus rezgéstanból. Ha egy hangot pontosan akarunk azonosítani, akkor annak legalább egy, esetleg több rezgési perióduson át kell hatni a felevőre. Másként a frekvencia-az időegységenkénti rezgések száma nem adható meg pontosan. Mumus Tatárral szemben csak felvetette a hatalom dallamát, mint Lohengrinben a vágy motívumát, hogy aztán Schramm kijelentése: ”a tőke szarja a törvényt” tegye érthetővé, hogy tulajdonképpen milyen hangfekvésben is játszandó ez a kis csinos kamaradarab, melynek felszólító módú mondatai elé már nem is kell hozzáképzelnünk a felemeltséget, vagy a kettős keresztet.

Mumus viselkedése sem nélkülözi Tatárral szemben a játékelméleti aspektust. Bouton, angol matematikus többször említett játékelméletét egy „Nim” nevű játékban iskolázta, csiszolta ki. Tetszés szerinti-de nem túl kevés-számú golyót tetszőlegesen több részre osztunk és világosan elhatárolt sorokban, vagy kis csoportokban helyezzük el a játéktáblán. Mindkét játékos csak felváltva- húzás-húzás ellenében- csökkentheti az egyes sorokat oly módon, hogy abból mindig egy agy több golyót vesz el, de elveheti akár az összes golyót is. Egy-egy húzással azonban csak egy sorból vehetők el golyók, Az győz, akié az utolsó golyó. A győzelem trükkje, hogy a partnert kényszerítjük arra, hogy elvegye az utolsó előtti golyót, vagy golyósort, s ezzel magának biztosítsa az utolsó húzást. Vegyük észre, hogy Mumus több ízben provokálta Tatárt, hogy aztán annak elfogyjanak golyói,(érvei, kifogásai, ellenvetései) mire Mumus kimondhatta a kirúgás tényét. Sajnos a győzelem tényét az alapozza meg, hogy ki kezd a játékban. Mumus, és Schramm mindig elsők elehetnek a kirúgott emberekkel szemben, ezért az ő nyerési stratégiájuk biztosítva van. Varga Rudolf játékelméletében még messzebbre megy, aki felismeri ezt a stratégiát, az s ki lesz rúgva. Ráadásul, s ez még egy bizonyíték a társadalmi és játékelméleti különbségre.(Schramm és Tatár közt). Tételezzük fel, hogy választhatnak, választhatunk két ajánlat közül. Egy millió márkát készpénzben, vagy egypfenniges alaptőkét, amely egy hónapon át mindennap megkétszereződik. Ha gyorsan döntünk, és a szívünkre hallgatunk, akkor a készpénzt választjuk. Tekintélyes összeg, miért is vállalnák kockázatot? Valójában pedig a második esetben járnánk jobban, mert egy jó harmincegy napos hónap esetén pontosan 10 737 418 márka és huszonnégy pfennig ütné markunkat. Ez csak ez szemléletes példa volt, hogy Varga Rudolf írói ontológiájában az idő is a gazdagoknak dolgozik. Tatár számára pedig marad a vigasz: egy regényalak önálló életre kelt folyamatábrája marad.

Mint ahogy azt is tudomásul kell vennünk, hogy Eszter, ha nem önmagában van, egészen más narratívát használ: ”De senki sem akarja beismerni, hogy zsákutcába kerültünk, hogy ez így nem megy tovább. A hatalom, a pénz, a másik ember kirablása nem vezet sehová. Be kell ismernünk, hogy tévedtünk. Mindent lealjasítanak a kalmárok, kufárok, spekulánsok. Mi meg a szőnyeg alá söprünk mindent, ami helyzetünk felismeréséhez vezethetne. Itt állunk majd üres fejjel, ha az ismeretlen üzen értünk. És csak akkor ébredünk rá, hogy ez a mi, primitív, földi életünk egy rossz vicc. Akkor talán végre felébredünk a szemfényvesztők hipnózisából. Magához tér és elkergeti a rontást.” Ez nem jelenhet mást, minthogy a Világszellemet eddig hiába várók egy csoportja felismerte, hogy mások torlaszolják el előttük a megismerés útját. Varga Rudolf világában sajátos neve van a véletlennek, az ő szerencsejátékában is önkényesen hozzák meg a szabályokat, melynek előnyét Mumus könyörtelenül kiaknázza, ha érdekei, önérzete úgy diktálja.. A japán császári család nyári palotájában egyfajta labdajáték volt honos; ebben minden egyes játékos körben fut a játéktéren, és eközben megkísérlik egymásnak adogatni úgy a labdát, hogy ne érintse a földet. Minden egyes játékosnak egyetlen gondja az, hogy ne ő legyen az, aki a játékmenetet elrontja- példája ez a politikai játékszabályoknak, melyből épp az a Csabakirályfi, kolduskirály, posztmodern Diogenész leszármazott marad ki, aki a főnök közeli rokona. Varga Rudolf meglehetősen higgadtan, de szarkazmussal adja elő Törvény és Véletlen kombinációját, mely Részegpistára és Gonoszsanyira éppúgy érvényes, mint a nyertesnek elgondolt Schramm-ra. A magukat a törvény alól kivonhatónak gondoló személyek (Eszter és Csabakirályfi) közt az a különbség, hogy míg egyik a múltról ítél, és jelenről, a másik a bizonytalan jövőt kémleli. Egy másik csoport azonban a diadalmas léet a múltba vetíti vissza őskereszténységgel vegyes chilializmusuk őskommunizmusal vegyítve a távoli múltba tolja a megoldást Részegpista és társa számára, amikor Maksziengelsz és Ötödiklenin földet osztott, mely melyben árulkodó nyelvi bizonyíték, hogy a humorát nem a táskájában felejtő szerző egy pillanatra sem hagyja ki a népetimológiai szóképzésből fakadó humor lehetőségeit megeleveníteni. Extrapolálás ez a javából, a valósággal való megbékélést teszi lehetetlenné, s durvítja el a reménytelenséget Most aztán látható, hogy sem a kapitalizmus, sem a szocializmus nem bírja elviselni az elégedetlenkedőket, a marginális figurákat, előbb-utóbb a deviancia bélyegét rájuk sütve megbélyegzi őket, rendszerkritika ez a javából, mely oly ritka e tájon. Talán nem is őshonos. Félelemre ebben a világban minden okunk megvan, Mumus kirúgja Tatárt, az indok régen elvált már az októl, egy helytelen megszólítás fura felhangot kap, és Tatár az utcára kerül.
A „Sikta végén add le a cuccot!” bevezetés nem különlegesség Varga Rudolf prózájában. Eben a konkrét helyzetben, egy zömében felszólító módú igealakokat használó regényszövegben duplázódik a tételmondat parancsoló ereje. De funkciója felől nézve engem a némafilmek korára emlékeztet, amikor egy-egy jelenetsor elején, a néző számára, nyomatott formában közülték előre, mi is fog történni Stan és Pan sapkájával. Ennek az elemnek az irodalmi használata kockázatos, bizarr, figyelemkeltő hatása nagy, körülbelül azt a funkciót testesíti meg számomra, mint a lírában a rímet előhívó sor. Igazi erejét mégis az adja, hogy Ez elől van, Az hátul.

A malacokat nézegető Bögöly egy újfajta Biblia- értelmezéssel rukkol elő, még nem tartunk ott, hogy a bengáli tigris papagájt szüljön. De Bögöly képzeletében az már komoly lehetőség, hogy az emberi szexusból majom szülessék, s , hogy ez mennyire nem játék, azt mutatja Tatár újbóli kitaszíttatása, stációja, Bögöly abból nem ad, amije van, azonnal rácáfolva a kereszténység igazi őselvére, a szamaritánus esetére, a fél köpenyre, na erre hiába vár Tatár. A megzavarodott világba érkezik Schramm, aki azonnal leszögezi a gazdaság és morál, pénz és szokásjog kapcsolatát. Gazdasági szakemberek hiába állítják Neumann János úttörő kutatása óta, hogy a gazdasági élet szereplőinek optimalizálnia kell céljait és együttműködni a legnagyobb haszon érdekében. Hiszen a piacokért folyó konkurrenciaharc egy zérus összegű játékhoz vezethet, Schramm könnyen zárja le a hasonló eszmefuttatásokat, amikor, mint Jehova a Horeb-hegyen , kinyilvánítja, mi több, kinyilatkozza, hogy a „tőke szarja a törvényt” Most már értem, hogy a dáma és sakkjátékban miért nincs születés, de van halál, mely halálesetek nem természetesek, hanem ostrom és harc eredményei. A játék lefolyása semmiféle természetes fejlődési folyamatnak nem felel meg, sokkal inkább az emberi magatartás egyik aspektusát jeleníti meg történelmi köntösbe öltve. Varga Rudolf még nem mondja ki, de látszik: a feudalizmust építtetik újjá a még fogékony rabszolgákkal. Ezzel szemben Tatár még a feudalizmusnál is ősibb törvényt szegez szembe, a kufárokat a templomból kikergető Jézus szavait, aki soha nem rendelte alá az erkölcsöt a gazdaságnak: Tatár ugyanis a „törvény van az emberét” szellemében szegül szembe Schrammal, akinek ez akkora fejtörést okozhat, mint szociolingvisztikusnak, az, hogy mit mondott volna Arisztotelész, ha dakota lett volna.

Mert Schramm világa nem ismerheti el Tatár tézisét: „minden erkölcstelen törvényt meg kell szegni” és előrevetíti a jövőt, Schramm majd egzisztenciálisan is meg akarja majd semmisíteni, az egyelőre még csak etikai síkon ellenálló Tatárt. A sztrájkolók és Schramm vitájában sok az izgatottság miatt a rendundáns elem, míg Schramm a maga mondanivalóját ismételgeti különböző formában (miszerint ő a parlamentben megmondja a magáét, nem hagyja szó nélkül az igazságtalanságot) a másik oldalon is-káromkodások formájában ismétlődést találunk, mely mintegy megsokszorozza a szavak lélektani hatását. Egyben nyelvileg arról is tudósít, hogy a demokratikus politikai párbeszéd elemei még nem forrottak ki, azaz Varga Rudolf ezzel a nyelvi fogással politikai mélysruktúránk egyik döntő nehézségére világít rá. Varga Rudolf hajlik rá, hogy más műveiben szerepeltetett jelzésszerűség (a megrepedt fal, a vak tükör) uralkodjon az ábrázolás pontossága fölött(mondjuk: a mondanivaló kedvéért), itt viszont a külső, objektív viszonyrendszert nemhogy redukálja, hanem szervező erővé teszi. Láthatóvá teszi, hogy a vakkkapitalizmus mindent elural, kenyérpirítóval fizet a kenyeret is nélkülöző munkásoknak, ami a fogyasztói társadalom kritikája is egyben, de rendszerkritika is, mert a munkaadó egyáltalán nem törődik azzal, hogy a munkás munkaerejét reprodukálja. Itt a fizetés olyan látszólagos, mint a vegetárianusnak adott bélszínszelet Sztroganoff módra. Van a vitában egy Tatár által alkalmazott motívum, ami túlmutat a vitán. Ez pedig az, amikor Tatár kijelenti, hogy elveszett az élet aranyfedezete. Régi motívum ez . Ismerjük pártpolitikai aktualitásból: azaz mikor éltünk jobban? De gyökerei visszavezethetők az elsüllyedt aranykor mítoszára, de engem leginkább arra a kiábrándulási folyamatra emlékeztet, amikor az emberiség szakított „normális gyermekkorával”. Hisz gondoljunk csak bele, az emberi világtörténelemben, melyik népnek, melyik korszakában volt aranyfedezete az életnek? Nyilván a gyarmatosító, prosperáló, a világkereskedelmet létrehozó Angliában volt (legalábbis egy társadalmi osztály számára), szaporíthatnánk a példákat, de nem ez a célom. Hanem az, hogy Tatár híres mondata egy olyan történelmi korszak hajnalán hangzik el Magyarországon, ahol az embereknek azt szajkózzák, hogy még csak rövid idő telt el a rendszerváltás óta és az eredmények csak később jönnek, Tatár mondata viszont arra utal, hogy az emberek egy csoportja ezt a fiatalnak mondott társadalmi rendszert már leszálló ágban látja és láttatja. „ Eriggy kukázni, ott minden megterem” hangzik a gúnyos riposzt, mintha ez lenne a világegyetem „előre megállapított csodálatos összhangja.(Leibniz). Az elmérgesedő vitában a globalizáció elleni tiltakozás a neokolonializáció elleni tiltakozás formáját ölti: „Megtűrt idegenek vagyunk itthon is.” Ez politikailag abszurdnak tűnhet, de az idegenszívűséget emlegetők világában könnyen meghallgatást találó jajkiáltás ez, mely könnyen abba a politikai sóhajba torkollhat, hogy a kívánság ez lesz ” az lesz a jó világ, amikor magyar magyarnak lesz az ellensége”. Az indulattal átitatott sztrájkjelenet érzelmileg annyira terhelt, hogy narráció és reflexió szinte elkülöníthetetlenül összeforr benne. Amikor a munkásokat a Himnusz eléneklésére szólító, de magára maradt sztrájkolóra gondolunk, akkor különösen érvényesnek tartom, amit Csíkvári Gábor az ilyen esetekről mond: A fantasztikum különleges feszültségforrássá akkor válhat, ha például a realitás közegéhez ragaszkodó fabulában, a hétköznapiság világában bukkan föl, s ily módon kiélezett helyzetet teremt, olyat, amelyben a hétköznapi életviszonyok és a hétköznapi emberek határhelyzetbe kerülhetnek. Ekkor, mint egy kísérletben az ingerre a válasz: a reá való reagálás villanófénybe kerül, az irrealitás mozzanata átrendezi a valóságos életviszonyokat, az epikum életszerű drámaiatlanságát drámai döntéshelyzetté alakítja. Varga Rudolf világában a döntéshelyzetbe került, de ara képtelen emberek nem verbálisan reagálnak, szétszaladnak. Ami összefogja őket az egyéni rohanásban, a kollektív csönd. Tosu és Éva párbeszéde a várható kanmuriról lendíti tovább az eseményeket a nemkülönben erkölcstelen privátszféra irányába. Varga Rudolf nem tesz itt mást, mint Arisztotelész a logikájában, amikor azt mondja, hogy az ítélet nem más, mint két fogalom összekapcsolása abból a célból, hogy állítsunk valamit az igazságról. Varga Rudolf ezt képek egymásutánjával éri el. Mindkét esetben megalkuvások és kényszerű, gyűlölt egymásra utaltság az a közös atmoszféra, melyben a történet indázik. Éva beleegyezésnek vett tiltakozása csak aláhúzza a sztrájkolók tehetetlenségét.

Észre kell vennünk, egymásra fogalmilag rímelő, egymást továbblendítő képsorok egzakt rendje a regény alapszövete, melyben mintaképp felbukkannak a közösségi, vagy az egyéni lét beleegyező, vagy tiltakozó alternatívái. Érdemes azt is észrevenni, hogy a sűrűbben alkalmazott jelzői szerkezetek a munkáslét ábrázolását szolgálják (szakadt göncök, koszos munkaruhák, maszatos daráló, virágzó kukák, sovány munkás stb., ami által emberileg közelebb hozza vizuálisan is azt a világot, melyben a Heidegger által leírt üres bakancs sötét magánya tárul elénk. A megbomlott értékrendre utal az is, hogy a látszatdemokráciában kevesebb a fizetés, ami a munkások szóhasználatában azonnal átalakul „kamu”-demokráciává, a kamu szó szerepeltetése érzékletesen jelzi, hogy a munkások otthonosan érzik magukat az átverések látszatvilágában. Más szóval: valaminek a mivolta inkább állítmány, mint alany.
„Becsületesebb dolog, ha bevalljuk, hogy az irodalomtudomány még nem talált fel olyan objektív fogalmi apparátust, melynek működtetése révén teljesen kiküszöbölhető volna az irodalmi mű egyediségének jelenlétéből a vizsgálóra sugárzott hatást.”–írta Béládi Miklós . A gazdagok világában minden friss és életteli, míg a munkások világa árnyékvilág, a holtak birodalma, elmosódott kontúrú körvonalakkal: az igazgató máról holnapra köddé válik , fölkerül a minisztériumba, szublimálódván a munkások életteréből. Persze mind láttatja Varga Rudolf nézeteit a társadalmi mobilizációról is: elmozdulás, karrierépítés csak fenn, a gazdagok világában lehetséges, míg a társadalmi mobilizáció a másik oldalon legfeljebb a szegénységből a nincstelenségbe való lecsúszást jelentheti. A játék titokban cinkosa a sorsnak -mondja egy odavetett feljegyzésében Adorno, s amikor Tatár kijelenti: „Nem igaz, hogy alkudozásból áll az élet”, akkor Tatár nem is az alku ellen tiltakozik, hanem egy olyan mesterségesen létrehozott szabályrendszer, „játéktér” ellen, melyben ő csak a vesző pozícióját foglalhatja el. Schramm és Tatár vitája, ami a társadalmi antagonizmusból ered, játékelméleti szinten eleve eldőlt azzal, hogy Tatárnak a nehéz kalapács jutott. Nézzük meg konkrétan: el lehet mondani, hogy a sztrájkolók és a Schramm közti vita, de leginkább Schramm és Tatár vitája egy véges, kétösszegű, zérus összegű játék, teljes információval és optimális stratégiával.
A játékot két személy játssza
A játék véges számú lépés után befejeződik.
Mindig van egy győztes és egy vesztes.
A játéknak van egy olyan egyértelmű megoldásmenete, amely az első lépést megtevő játékosnak-ellenfele tevékenységétől függetlenül- biztosítja a győzelmet.

Mivel vélhetően Tatár volt az, aki a termelőerők fölött rendelkező Schrammnál munkát keresett, a játszma sorsa kettejük közt már el is dőlt, játékelméletileg, hacsak a bravúros, a játékot mesterien irányító Varga Rudolf nem biztosítja a művészi erőtérben, hogy a szabályokat az egyik fél megszeghesse. Márpedig erre lenne mód. Tatár világosan kimondja, hogy számos ember azért hajt fejet, nehogy elszámoltathassák. Igaza van, a Latoure hadügyminisztert, és Lemberg-et felakasztó tömeg sem ítéltetett katasztrófára. Ha a játékszabályokat valami megdönti, akkor új erőtér alakul ki. Gondoljunk bele: ha biztosítási szerződést kötünk, akkor a valódi kockázat, vagyis annak bizonytalansága, hogy a kötés valóban megérte-e, csaknem kizárólag az ügyfelet érinti. A biztosítótársaság mindenképpen nyer az üzleten, s hogy ezt biztosítsa, statisztikai alapon, azaz a „nagy számok” törvénye alapján kalkulál. Nem zárható azonban az sem ki, hogy a biztosítótársaság csődbe megy. Minek az alapján, kérdezhetnénk? Egyszer csak több a túlélő, vagy visszavásárolják befektetési kötvényeiket. Még olyan társadalmat nem találtak ki, melyben a szegények lennének kevesebbek, mint a gazdagok, de, ha Tatár példáját a többiek is követték volna, akkor ez a szépen modellált játékelmélet visszájára fordult volna azon a fogalmon, amelyet mostanában népharag címkével látnak el a politológusok.

Észre kell vennünk, hogy a jassznyelvvel kevert szleng néhol illuzórikusan leplezi el Varga Rudolf mélyen rétegezett regényvilágát. A regényegész és a cselekvés gazdagságát éppen úgy felmutatja, mint a színek élénkségét, az alakok változatosságát és élethűségét. Az érzelmi szubsztilitást regényeibe becsempéző író joggal veheti észre, hogy művei olvastatják magukat. A végig felszólító módban írt regény beteljesíti azt, amit Poszler György a műfaj és műnem egészéről írt: azaz a regény a műfajjal szemben rugalmas imperatívuszként képzelhető el . Míg Bahtyin 1995-ben azt állította, hogy a regénynek nincs olyan kánonja, mint a többi műfajnak, Varga Rudolf ezt a rést, hiátust, vákuumot, lehetőséget tölti be sokrétű, színes, változatos hangfekvésű és modulációjú regényeiben. A műfaj egyik szakértője (Olasz Sándor) jegyzi meg egy helyt, hogy a legújabb magyar regény hagyományszemléletét is meghatározó periódusban a változás hatalmas tartalékai halmozódtak fel, a regényírók, -és olvasók kíváncsiságából sokáig futotta a létező és lehetséges világ újabb aspektusainak fölfedezésére. Ezért állítom és állítottam már korábban is, hogy pl. Varga Rudolf Makuka c. epikus dolgozata már inkább a Kripke-féle lehetséges világ szemantikai tartományába tartozik, ám a lehetséges világban, melynek létezése a nyelvhez kötött, csak a nyelv segítségével rögzülhetnek a kulturális kódok.

Néha komolyan gondolom, hogy Varga Rudolf írói világában, mely bábszínház , öntörvényű ontológia és metafizika, saját stilisztikai rendszerrel, amiben mi Csak Savanya és Bögöly bábszínházi jelenetét látjuk, noha a szereplőket maga a természet mozgatja, mely hiányt foglal magába, s mely beteljesedésre vágyik: a gyomor vagy a szellem dinamikus üressége a szoba passzív ürességével szemben. Így juthatunk el ahhoz a konklúzióhoz, hogy a keresett világ közelebb áll a gondolkodáshoz (az igazság mezében), mint akármelyik tárgy, amelyre rákérdezhet. A lehetséges világok szemantikáját az irodalmi szövegekkel összevető elméletalkotó ne feledje, Varga Rudolfnál a világ háromosztatú, de a szereplőket mozgató erőkből jó, ha egy bütykös balkezet megpillanthatunk néha a színpadon. Így válik Varga Rudolf az írói tradícióink legnagyobb kiüresedési korszakában annak megújítójává. Egy olyan világ, melyben elpattant tükör, repedt fal oly funkcionális szerepet játszhat, mint a fő, illetve mellékszereplők érzelmei, akarata stb., akkor Bécsy Tamás- féle drámavilágokból ismeretes kétvilág- ontológiájú művek (Vörösmarty: Csongor és Tünde) után bízvást átnyergelhetünk egy minimum háromemeletesnek képzelt regényvilágba. Ahol van magasföldszint és a házgondnokot Varga Rudolfnak hívják, s a mondat és a történet átjárhatósága az analógia nevű hátsó bejáraton át történik. Nála a nyelv által felfedezett valóságrétegek, az igazság önszemléletének darabkái nem világszerűségből teremtenek szövegszerűséget, hanem pont fordítva, a horizontját vesztett nemzet nemzedék bábszínházában, ahol az ábrázolt jelleg fenomenológiává lényegül. Varga Rudolfnál a történet két határ közt múló idő, melyben megszületik, a gyermek, a halál, illetve a Makuka c. dolgozatban némileg sikerül áttekinthetővé tenni létében egy létezőt, a kérdezőt, (Heidegger) szemben az embert a korporációkba létező történelemmel szemben. A Varga Rudolfra jellemző tematikai újítás az ábrázolás és önkifejezés új eszközeivel párosul. A modern magyar regény nyolcvanas évekbeli, abból kisarjadó világa Varga Rudolfot politikailag és poétikailag hidegen hagyta. Két okból.

A prózában, a hetvenes években, majd a nyolcvanas évekkel folytatólagosan a történet és a jellem korábbi meghatározóként való hangsúlyozottságával szemben az alkotói tudatban a szöveg grammatikus és mitikus felépítettsége vált meghatározóvá, az alkotóelemek-művön belüli és kívüli-minél teljesebb átjárhatóságának megalapozottságával (Kabdebó Lóránt). Ez túl korai lehetett. Valamint e tétel megfogalmazója talán nem olvasá Krasznohorkai László 1986-ban megjelent Sátántangó -ját.

A posztmodern igénye, a szövegszerűség, az önmagában létrejött dialogocitás, mely alakítja azt a tudatot, amely egyrészt az intertextuális összegyűjtésben-viszonyításban érkezik el létezése mikéntjéhez: túl késő volt. Varga Rudolf jó példája annak, hogy aki kikerült a „legyen az író hasznos akarat” politikai gettójából, egy még nehezebben átlátható dzsungellel találja magát szembe.


A gagyi élet a Makuka ellentéteként a dialogizáló formát részesíti előnyben, igaz, több szereplőt is mozgat, s mondanivalója is megkívánja a verbális kollíziót. Éppen ezért, tehát, hogy a nyomort a politikai közbeszéd terepéről átvitte az irodalmi közbeszédébe, narratívájává tette, nézőpontjává, annak minden nyelvi és morális konzekvenciájával két lehetőséget hagyott ránk. Egy vágáns, vagabund hagyomány folytatójának is vélhetjük, ki gagybátori mesterdalnokként városról városra járva, mint a szofisták, hirdeti az igazságot, s vehetjük úgy, hogy regénypoétikailag kísérletek folynak a kömlei halottként izzadó magyar posztmodern elparentálására. A monológok, kiszólások is kettős funkciójúak. Eszter monológjai a múlt századi hagyományok értelmében, stációk arra, hogy egy-egy tételt végiggondoljon a mindenreelszánt olvasó. A harciasabb Tatár vitába keveredve „kihangosítja” annak mondanivalóját, monológ helyett a cselekvést választja, torz módon adva meg neki a léttel való autentikus találkozás esélyét. Míg az egyes fejezetek gondosan szerkesztettek, de mindig elkülönülnek a történéstől (ha nem a fősodort képviselik), megtörik az események menetét, de apróságaival még hihetőbbé varázsolják, legalábbis ezt mutatja Varga Rudolf epikai vízmértéke, hacsak egy kicsit is kileng. A rossz jelenben élő, identitászavarral küszködő „hősöket” eljuttatja abba a helyzetbe, amelyben hiába lázad az ember, az Isten, az író: bekövetkezik az eszkaláció

Varga Rudolf új De civitas dei-t írt, melyben a pokol és a földi világ helyet cserél. Hisz ebben a regényvilágban kevés dolog az, aminek látszik, tulajdonképpen az egész regényírói módszer nem is más, mint egyfajta fenomenológia. Tatár szavai szerint: „Azér ilyen pokol a világ, mer asziszik az emberek, hogyha fejet hajtanak, akkor majd ők megússzák”, ami egyébként utal a megalázottak és megszomorítottak fájdalmas megosztottságára is, de utal az elmúlt korszak politikai tanulságára is, a kisember stratégiája az volt, ha nem feleselt a hatalommal, akkor békén hagyták. Úgy tűnik, ezt a mélyvizi áramlatot akarta az író a rendszerváltástól függetlenül megírni, azt, hogy a hatalomváltás csak egy szűk politikai réteg belső ügye volt. De benne van a megcsalatott, pénzügyi, befektetési, biztosítási brókernek hívott kétkezi munkás csalódása is, akik azt hitték, hogy a virtigli pénzügyi világ majd befogadja őket, ehelyett Varga Rudolf szociológiai kincsestárában több alkalmi tolvajt találunk (Bögöly), mint befektetési bankárt, ami utal ara is, hogy a magyarországi tőke és pénzpiac csak kevesek kezében összpontosul. Érdemes megfigyelnünk, hogy Varga Rudolf, amikor jellemez, akkor nem menti fel szereplőit, Bögölyt hívhatta volna a regényben szemérmesen megélhetési bűnözőnek, de mivel a politikai elit is az, ezért más jelzői szerkezetet talált, olyat, amely a felmentést hírből sem ismeri. Azt a naiv hitet is megeleveníti, hogy az emberek kezdeti hiedelme szerint a bank-és pénzügyi világ azért épült ki olyan viharosan, hogy az emberek meggazdagodjanak: „Mumus, meg a sok pöffeszkedő szarházi mind assziszi, hogy majd neki fial a bank.” Ám ne feledjük, hogy minden játék, játszma sajátos jellemzőit lényegében szabályai határozzák meg, a realitások világától elkülönülve. Azt követelni a bankoktól, hogy azok azért jöjjenek létre, hogy az emberek meggazdagodjanak, az olyan félreértés, mint, amikor valaki azt hiszi, hogy a bridzs nevú kártyajátékot nyílt lapokkal játsszák. Varga Rudolf terített rebetlije azonban felfedi, hogy minden játszma hajtóereje a harc. Hívják azt szociáldarwinizmusnak, vagy go-nak. Amiből az is kiderülhet, hogy sem Varga Rudolf, sem az Isten nem kockajátékos, de az is, hogy a játszmában résztevők zöme az, ráadásul szerencsétlen vesztes, egy olyan játékban, melynek törvényszerűsége szerint hosszú távon mindig a bank nyer, más szóval: ahol sok ember él együtt, nagy népsűrűség mellett, ott a születések száma is nagy. Tiszabura idillikus temetője elenyészően kicsi Párizs központi temetőjéhez képest. Savanya, Bögöly, Tripperöcsi mind áldozatok a tőkepiacon, akár befektetők, akár hitelfelvevők, egyformán kamikazék, viselkedésük az egyszeri fiatalemberre emlékeztet. Egy fiatalember tengerentúli utazásra készül, és ezért –életében először–repülőút előtt áll. Az utóbbi időben azonban nagyon sokszor hallott repülőgép eltérítésekről és bombaveszélyről, úgyhogy vegyes érzelmekkel néz útja elé. Ezért felhívja biztosítótársaságát, hogy a repülőút kockázatáról érdeklődjék. A biztosítási tisztviselő elmagyarázza, hogy milyen csekély a valószínűsége annak, hogy éppen abban a gépen rejtsenek el bombát, amelyiken ő repül. Ezzel az információval azonban az ügyfél a legkevésbé sincs megelégedve. Az egy a tízezerhez, százezerhez vagy még többhöz arány is túl nagy kockázatnak tűnik a szemében. Ezért megkérdezi a biztosítási tisztségviselőtől, mekkora a valószínűsége annak, hogy az ő gépében egyszerre két bombát is elrejtsenek? A kissé elképedt tisztségviselő válasza így hangzik: ennek a valószínűsége az említett számok négyzetének felel meg. Ha tehát az esély eredetileg egy a tízezerhez volt, akkor most egy a százmillióhoz lesz. Úgy tűnt, ezt már kielégítőnek tartotta a fiatalember. Néhány héttel később a biztosítási tisztviselő azt olvasta az újságban, hogy a repülőtéri poggyászvizsgálatnál az egyik utas bőröndjében egy bombát találtak. Továbbá azt, hogy ez az utas a vizsgálóbíró előtt azt bizonygatta, hogy csupán a kockázat csökkentése érdekében vitte magával a bombát. Varga Rudolf világában, akár nyertesek, akár vesztesekről van szó, mindenki alatt egy-egy időzített bomba ketyeg. Nem is tehet mást, ketyeg tovább, hisz a csodaszép tekintet is életfogytos ítéletet jelent ebben a tótágast állt világban. A politikai és gazdasági vonzásnak a legellentétesebb pólusok sem tudnak ellenállni. Bögöly optimális licitje kétszáz forint, ám annak elvétele már gyilkossági kísérletet vonhat maga után Az egymást vádoló, rettenetes szegénységben élő Bögöly és Ilona szerepváltás frappírozása: Bögöly örülne, ha Ibolya elvágná a torkát, mert így nem kellene tovább dolgoznia, Ibolya viszont dolgozna, de nem engedik. A kígyó a saját farkába harap, a szegénység börtönében csak a hosszúéletfogytosokat ismerik- mindhalálig. A primitív vita kettejük közt azt a célt szolgálja, hogy az író két elrontott élet harminc évét néhány másodpercben fölvillantsa. A fragmentumok rímelnek egymásra, az alkudozás a gyárban csak megelőzi a nyomorult pár huzakodását, minkét esetben azonban ugyanarról van szó: érdekérvényesítésről a másik rovására. Így ér össze Varga Rudolf mikro-és makrokozmosza. A jelenet érvényességi körét a jelmez még inkább kitágítja. A Bögöly által hordott gumicsizma, atlétatrikó, mackónadrág azt sugallja, hogy ez a vita társadalmi rendszereken átívelő, megkezdődött már, valamikor a kádári konszolidáció alatt és tart a rendszerváltás korában is, hadakozva kétszáz forintért, cserébe krumplihéjat a malacoknak szórva, akik közt akad egy különösen értelmes arcú, kihez több érzelemmel beszél Bögöly, mint élettársához, noha halálraítélt, mint ő. Talán ebben a felismerésben rejlik a kedves szavak ereje. Ebben rejlik Varga Rudolf iróniájának ereje, a fölismerés, hogy ember és állat egyformán halálraítélt :mindannyian kucukák vagyunk, ki közelebb, ki távolabb a halálos ítélettől, ami vissza is vonja, ki is mondja, hogy ez csak grammatikailag élet, de tartalmában már nem.
Ez a létbölcseleti ihletettségű, dialogikus szerkesztésű jelenet mutatja meg, hogy a privátszférában sincs már menekvés. A halál kezd formaalkotó elvvé sűrűsödni. Móricz barbárai még meghívót is kaphattak egy biarritzi fürdőhelyre József főhercegtől, EZEKHEZ képest. Ott a barbárság még elvált az állati léttől, itt azonban öszefolyik vele. Hisz a Szputnyik kocsma vezetője, Szultán is, nem lép a telefonhoz, hanem hernyózik. Nem beszél, hanem röffent. A tudatos igeválasztás ok-adatolja az emberi-és állati lét összemosását ebben a döbbenetesen periferikus létben, mintha a világ szélén ülnék, fél lábbal már a semmiben. A gondos szerkesztésre, az izgalom fenntartására még eben a reménytelenül depresszív környezetben is gondoskodik az író. Szultán telefonbeszélgetésének értelme a „naccságos asszonnyal” csak később kapja meg helyi értékét az epikai szerkezetben. Hogy mit is jelent ez az eleddig be nem váltott ígéret Szultán részéről, az csak a későbbiek folyamán derül ki, most csak a szükséges izgalmi kelléket testesíti meg. A két lepusztult család(a másik Tofu és Éva) Bögöly és Ibolya mellett rivalizál a szegénységben. Mindkét család gyermektelen, tehát a jövőnélküliséget, a perspektíválatlanságot sugározza, és mindkét családban matriarchátus van, utalva a történelmi idők előtti borzalomra, amikor az önnfennartást nem az emberi értelem, racionális mezőgazdasági munka tartotta fenn, hanem a gyűjtögetés. Ám kettejük viszonya az ismerős, létfenntartási gondoktól gyötört egymásrautaltságban még egy lépéssel továbbmegy, egymás nemi identitását s megkérdőjelezik, egy olyan fészekrakás ez, ahol a tyúk a kakasizé. A Varga Rudolf által ábrázolt pokolnak feneketlen bugyrai vannak. A veszekedés terheitől megszabadult Éva egy véletlen megjavult rádió ismeretlen adására táncol egyedül, azt a rémisztő képet mutatva, hogy ő már csak egy megidézett szellem hangaival, mint révületben a sámán, tart összhangot egy kakasizé, azaz ember által nem kontrollált világ számunkra ismeretlen szférájában, ahol az uralkodót, mint a jehovisták, még gazi néven se lehet nevezni, vagy alán nincs is neki. Varga Rudolf ezen képsorai atavisztikus félelmet sugároznak, mely két forrásból táplálkozik, egyrészt félelem az ismeretlentől, másrészt, abból, hogy ebben az elképzelt világban egyik társunk már számunkra ismeretlen hatalmak szövetségese lett. A tegnap még dolgozó Tatár felesége számára az emberi közelség krákogás, motoszkálás, kopogás révén válik felismerhetővé, azaz az adott helyzetben fenyegetővé. Itt a villanyszámlás, maga Belzebub, ami azt jelenti, hogy a dolgozó családok ínsége nem sokban különbözik a nincstelenek szegénységétől. Csak a neve más. Csak az evolúció tart rendet ebben a kirívóan többgenerációs családmodellben (Tatár anyósával és gyermekével, feleségével él együtt), a gyerek is hallgatagon ül a bilin, míg a villanyszámlás el nem megy. Az önfenntartás és a közös jövő érdekében, melynek morzsáit se mutatta fel az eddig bemutatott két pár. De beszélgetni már nincs miről, hiszen nincsenek derivátumok. Az emberi kommunikáció az élet ellentétét, a nyomort jobban ismeri, mint a hallgatag világszellemet, a giccses, gagyi életet, mely axiológiailag értékelhetetlen.

Hogy nincs vége az útnak, azt jelzi Varga Rudolf, hisz a villanyszerelők, akik majd a tartozás miatt leszerelik a mérőórát, félelmetesebbek, mint a villanyszámlás, és az élet ellentétéről, az álomról sem marad emberi mondanivaló, épen hiábavalósága okán. Hiszen az is hisztériát okoz, míg ellentéte is. Menekvés már nincs hová. A létfogalom egyetemességét-álom kontra élet- teljes tartalmi ürességgel fizeti meg a Tatár család, ha már a valóságban nincs is pénz a villanyszámlára. Marad a ház, üresen, mint maga a lét, mint Heideggernél a létezők feltétele. Varga Rudolf írói programja nem is más, mint a tárgyi és emberi világ létének és feltárulásának lehetőségét és feltárulását kutatni. De hiányzik a horizont, amely megnyithatná az embert Isten és a világ előtt, hogy aztán nem marad más, mint leírni a jelenségeket, hátha a világ, vagy az olvasó a jelenség lényegére is rákérdez egyszer. Kérdés az bőven akad, hátha az űrszakkörbe el-elszökő Tosu az, aki beteljesíti a platoni gondolatot, miszerint a megismerőt és a tárgyi világot a fény köti össze, s ez nem más, mint a Jó eszméje, a szellem birodalmában, igaz, jól el is van rejtve. Ám eközben a létezők képtelenekké válnak a létezésre. A csillagokat látó Tatár nem veszi észre a hiányzó hajlakkot. Így válik Tatár családja manicheussá: nem tudják eldönteni, hogy azért van-e sötét, mert az Isten is öngyilkos lett (nem bírta a gyűrődést), vagy mindezt már a Sátán intézte. Közben szociáldarwinizmus (pusztuljon a férgese) küzd meg Karinthy létért való harcról szóló rövid aforizmájával.(Inkább a férgek egyenek meg, minthogy én a férget megegyem.) „Ha Istennek van esze, szarik ránk” -mondja ki Tatár felesége a búcsúszót a konyhai robottal buliba menő Tatárnak a felesége, hivatkozásában egy nem létező közös jövőre aprehendálva

A következő pár szintén figyelmeztet bennünket, hogy a jelenség a lényeg habja, a jelmez nélküli Hajni, Részegpista élettársa, a vasorrúbábaság szubsztanciáját jobban testesíti meg jelenségakcidenciák nélkül, mint vele. Így jár az, ki boszorkányokkal hál. Akár van seprű a lába között, akár nem. Ám egy jóságos boszorkány már nem is repül, hisz kéznél van a zűrszakkör. A túlélés is csak degesz sörösszatyrokkal képzelhető el. Szepi felesége, aki a robbantott halat hiába keresi a korcánál ragadva férje gatyájában, és csak a hollónak öltözött Részegpista áll a küszöbön a koldusbankettra készülődve. A gyilkosság olyan hétköznapi verbális fordulat, hogy Szepi felesége is használja egy kérésre: ”Mingyá, csak előbb agyonszúrlak”,de ez olyan dramaturgiai elem, mint a csehovi puska a falon. A félállati sorban tengődő emberek közt előbb-utóbb kirobban a gyilkos indulat. Az álarcosbálba készülő holló olyan váratlan fordulat az egyébként is madárijesztőnek látszódó Szepi esetében, mint amilyen villámcsapásszerű volt Nagy Szent Albert váratlan felbukkanása a skolasztika leragyogóbb korszakában. Tulajdonképpen az író felfogásnak köszönhetjük megjelenését, hisz mindketten felismerték, hogy a konkrét lélek individuális szubsztancia, mely általános formájának köszönheti létét. A mindenáron való megoldás híve eben az esetben is asszony, ki korunk nagy gondolkodójára, Mike Tyson-ra hajaz, amikor megemeli a sörös-szatyor fülét. Gyakorlatilag olyan epikai szerkezet születésének vagyunk tanúi, amely létrehozásának folyamatában veszíti el korábbi legitimációját. A jellem és jelmez ellentétbe állítása Tönniesre utal: „ Az absztrakt személy tiszta fogalma önmagából létrehozza a maga dialektikus ellentétét.” Az epikai horizonton eladandó robotgép tűnik fel a Szputnyik nevű kocsmában (eladó az egész világ?) mitsem törődve azzal, hogy ha az embernek nincs ideje ez annyit jelent, hogy idejét a mindennapok rossz jelenébe vetíti, A jövőiség ezzel szemben annyit jelent, hogy időt ad, kiépíti a jelent, és lehetővé teszi, hogy a maga megéltségének mikéntjében visszahozzuk-ismételjük a múltat(Heidegger). Az eladhatóságában egzisztáló, kocsmában felbukkanó robotgépben exponálódik múlt és jövő. Az írói ábrázolás bevon bennünket abba a közös szférába, ahol rádöbbenhetünk, hogy mennyire igaza volt Niels Bohrnak, aki a kvantummechanikáról egyszer azt mondta, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el, hogy az élet színjátékában nézők, de ugyanakkor szereplők is vagyunk. Így válik a hamisság méltatlansággá, avagy „egy Író, maga is Olvasó”-vá.

Mindez eszembe juttatja Németh László méltatlanul elfeledett sorait: „Ha Montaigne regényíró volna, többmagvúnak ábrázolná hőseit, úgyhogy cselekedeteik és hangulataik mindig más góc felé tekintenének. Kissé kiszámíthatatlan, bizonytalan körvonalú hősök lennének, egymást követő képeik eltolódnának egymás felett, erkölcsük nem volna kikeményített, mégis vonzana emberi gazdagságuk.” Ám Szepit el sem képzelhetjük regényírónak, ilyet csak az eladandó robotgép mondhatna a Szputnyik kocsmában, ha nem tévesztené azt össze Savanyával, zsorválás közben, ahol egy esetleges negyedik férj is csak alvállalkozóként jöhet számításba. A dialógustechnika tömörsége Hemingwayra hasonlít, bár hiányzik belőle a jéghegy alatti kimondatlan tömeg, s nem tesz hozzá a jelenetekhez egy jó kis esőt, mint a Papa. Emberek és egerek cincogásához hasonlít, egy rendkívül szegény templom kertjében, ahol az erő kölcsönöz a megismerendő dolgoknak alig látható igazságot. Az erő pedig (hozott anyagból dolgozunk) a lapjárást Tatárnak kedvezően osztja le, akit még emberi relációban ismertünk meg, hisz ő tud egyedül értelmesen köszönni ”Csókolom tanárnő.”, de orgyilkosságot már hetvenezerért is vállal, noha először még százra tartja magát. Varga Rudolf írói világában senki nem az teljesen, aminek látszik, maskara nélkül is kész álarcosbál az általa bemutatott világ, de, hogy Tatára osztja ki az író a leendő gyilkosság feladatát az már tényleg az értékek tótágast állását jelenti, de még az is, hogy eben a világban minden elképzelhető, még az is, ami sztoachisztikusan még nem.

A lehetőség is a valóság egy kategóriája, nyugtázhatjuk rezignáltan, amikor az író tudatja velünk, hogy Tatár elvállalja Schramm másvilágra küldését. De Quincey szerint a gyilkosság csak a szépművészetek egyike, Varga Rudolf világában az alany és tárgy kettősségét megelőző egység keresése, az erkölcsi világrend felmutatásának posztulátuma. Az eddigi világrend gonoszságát érzékelteti, hogy az eddig még legemberibbnek bemutatott szereplőre osztja Sparafucile szerepét.

Eszter harmadik szólója, monológja, amit most régi tanítványával, Gyuszkóval oszt meg, kimondja, hogy az egyetlen személyes viszonyunk az idő, s ezt a tételt arra használja fel, hogy kijelentse, az élet nem sakkjátszma, de nem is kompjuterjáték. Az író (rendező!) szócsöve kiszólt a regényből, megerősítve azt a nézetünket, hogy sok más, metodológiailag fontos és elvégzendő vizsgálat mellett Varga Rudolf világa leginkább a játékelmélet fogalmaival írható le, de legalábbis rendkívül hasznos. És ez még csak a kezdet. Eszter fogalmazhatott volna így is: „A valóság megjelenési formája erősen strukturált. Megőrző (konzervatív) erők hatására a véletlen állapot megdermed, és tartós formák, illetve minták keletkezek. A diamikus serkezetek a rendszerek olyan állapotait jelentik, amelyeket s fizikai és kémiai folyamatok állandó energiakiáramlással (disszipációval) járó időbeli összehangolódása hoz létre. Az élő rendszerek rendjének létrehozásában mind a konzervatív, mind a disszipatív erőkön alapuló rendezés elve érvényesül.” (Eigen-Winkler: A játék) –hisz a Teremtés kezdetén a formaképzés áll. Az idő azonban nemcsak vagyon, mint Eszter állítja, de harmóniateremtő erő. Persze a rendezettséghez tér és idő egyformán szükségeltetik. Az alak, a forma, az entitás ugyanis egyformán tér és időbeli rendezettség, de jelentheti egyszerűen a sokaság elemeinek egymástól megkülönböztetett osztályokba sorolását is. Egységként csak akkor jelenik meg, ha összessége több lesz, mint a részek összege. A hang sem más, mint időben rendezett impulzusok összege. Az idő szerepe a harmónia megteremtésében a következő, melyben egyetértettek Arisztotelész tanítványai egészen az újplatonikusokig: „Ha egy líd hangnemre hangolt lant minden húrját egyenként ütjük meg anélkül, hogy harmóniává csengjenek össze, akkor kétségkívül minden húr a számára helyes hangon fog zengeni. Nyilvánvaló azonban, hogy a harmónia, amely az összes húr egyidejű zengéséből adódó összhangzat, más, mint külön-külön az egyes húrok hangja. Az együttes hangzás ugyanis egy olyan formát hoz létre, amely nincs jelen a széttöredezett akkordokban. Így az összes( ha térbelileg egymástól különállóak is) húr egyidejű zengéséből adódó harmónia, mint egész, más lesz, mint az egyes húrok hangja; ugyanakkor azonban azonos az utóbbiakkal annyiban, hogy az egyes húrok hangjához egyetlen további hang sem járul, amikor azok egyesülve juttatják kifejezésre a harmónia formáját.”(J. Philophonosz, i.sz. VI. század.)

Eszter monológjában, melyet Gyuszkóval oszt meg, az időt összeköti a körülményekkel. Ezek szerencsés együttállása megakadályozhatja a katasztrófát, balesetet, gyilkosságot, öngyilkosságot, tehát ez az összekapcsolódás Eszter szemében egyértelműen pozitív. Nos, meg kell hogy kapaszkodjunk az íróasztalban, mert a kémiai reakciók elemzése, azt mutatja, hogy bizonyos kémiai cserefolyamatok esetében a reakció létrejöttének helyét kizárólag a partnerek EGYIDEJŰ jelenléte dönti el, ez a hely viszont nincs a téren egyértelműen definiálva. Eszter a Szputnyik presszó előtt még nem tudhatta, hogy az idő milyen szerepet játszik az emberi kapcsolatokban, a huszadik századnak kellett eljönnie, egy Albert Einstein-nek, hogy ráérezhessünk az idő tényező szerepére a kapcsolatrendszerek kialakulásában. „Vegyünk két reagáló partnert, egy nőt és egy férfit. Hogy valamilyen reakció egyáltalán létrejöhessen közöttük, ahhoz a partnereknek elsősorban is találkozniuk kell. Enélkül semmiképp nem repesnek távolról egymás felé, és a férfi sem követi vöröslő fülekkel a nőt. Vonzódás helyett ügyet sem vetnek egymásra mindaddig, míg fel nem lép közöttük valamilyen hajtóerő. A kémiai reakcióknál az ilyen erők hatótávolsága mindig igen kicsi. Így aztán a partnerek összevissza bolyonganak, hol közeledve egymáshoz, hol ismét távolodva egymástól. E szabálytalan mozgásukhoz az energiát a környezet részecskéivel a hőmozgás okozta, cél és támogatás nélküli összeütközésből nyerik. Ilyen módon egy idő múltán mindegyik partner „bejár” egy bizonyos területet, amelynek radiális kiterjedése-amint azt Einstein statisztikai számításokkal elsőként mutatta ki-az idő négyzetgyökével arányosan növekszik.” ( kiemelés tőlem : Kerekes Tamás)Emiatt a reakcióban szereplő partnereknek előbb-utóbb olyan közelségbe kell kerülniük, hogy „hatósugaraik” átfedjék egymást. Az „előbb-utóbb” kb. azt jelenti, hogy ennek a közelségnek az eléréséig mindkét partnernek milliónyi vagy milliárdnyi rendezetlen lökdösődést kell elviselnie. Ez persze nem vesz több időt igénybe, mint kb. egymilliomod, illetve egy ezred másodpercet. Így tehát a agy pillanat, amelyben a reakció bekövetkezhet, valójában nem túl sokat várat magára. A molekuláknál is létezik „szerelem az első látásra”, persze temperamentumuktól függően. A flegmatikus típusnak ezzel szemben előbb el kell jutnia egy aktivizációs küszöbig, s még így is jó néhány további taszigálás -ra van szükség ahhoz, hogy a közeledési kísérlet sikerrel járjon-állítják a játékelmélet tudorai. Amikor Eszter kijelenti, hogy az élet nem sakkjátszma, de nem is a számítógépek játéka, akkor kivonja az emberi életet a Véletlen és a Törvényszerűségek uralta, látszólag ismert világból. Egy olyan ismeretlen terrénumba helyezi, melytől okkal kell tartanunk, borzadnunk, vagy épp kíváncsinak lennünk, de méreteit tekintve látnunk kell, hogy hekatombák milliárdnyival nagyobb tömegéről szól, mint a felszínesen ismert világunk. Varga Rudolfot így olvasván, joggal fog el bennünket a borzongással vegyes kétség. S eközben eszembe jut, hogy egy matematikaprofesszor mit mondott, amikor a bingó nevű szerencsejátékot tanulmányozta: „A bingónál minden lehetséges, és mindig azt mondom, hogy ezt csak Isten tudja, de Neki tudnia is kell, mert a bingót legtöbbet a templomok alagsorában játsszák. ”(Fox professzor)

Eszter mondatai, jóllehet kivonnák az emberi világot a valószínűség törvényei alól, tulajdonképp nem tehetik, mert minden alá van vetve neki, csak vigaszként szolgálhat, hogy a játékelmélet megkülönböztet igazságos és nem igazságos játszmákat. Nos, döbbenjünk meg, az igazságos játék tulajdonképpen az időfaktortól függ. Igazságosnak, vagy barátinak a játékelmélet azt tartja, amikor a két ellenfél erőforrásai nagyjából megegyeznek. Ha kilencszer erősebb, gazdagabb bank ellen játszik a partner, akkor annak a valószínűsége, hogy a küzdelemből győztesen kerül ki, három esetben rendre egy a százhoz, és egy a tízezer billióhoz. Ám a több játszmához több idő kell, s az idő a bank számára dolgozik. Hiába, na: „Az élet egy gyógyíthatatlan játékszenvedély, mely szexuális úton terjed” -mondja Tyson mellett korunk másik nagy gondolkodója: Woody Allen. Mindehhez fűzi hozzá Martinson professzor A véletlen tudománya c. írásában, hogyha nincs nagy vagyonunk, vagy nem bírjuk idegekkel, akkor tönkremegyünk. Eszter szájából kapta ki a szót. S ugyan kinek van a Szputnyik kocsma környékén, a söntés körül vagyona, vagy ép idegrendszere?

Eszter nyelvi megnyilatkozásai azonban ellentmondanak az epikai célnak, hisz épp a dialógushelyzet emeli ki őt a közösségi erőtérből, aligha lehet mindez véletlen, ha már egyszer bepillantottunk Varga Rudolf boszorkánykonyhájába. A kötet tematikai megépítettségét jól mutatja Eszter ciklikusan ismétlődő magánközlése, melynek a tartalmisága is eltávolítja őt mindenkitől, vagy csak épp attól, akinek közlendője szól, bizonyára nem véletlenül, ebben a falusi messianizmus általános, de kivitelezhetelen gyakorlatában. Vagy azt is mondhatnánk, hogy Eszter monológjai tulajdonképpen dialógusok, de nem a szereplők közt, hanem azokon belül. Ezt a truvájt, remélem, még sokáig följegyzik a modern epika annaleseiben, ha másra nem is, a kocsma valamelyik falára, mint ahogy azt is, hogy valaki épp ezt a kocsmát nevezi ki kultúr -szimbólummá.(Szputnyik), ami már nem is lehet más, mint formai köntösben előadott tartalmi önkorlátozás. A regény üzenetközvetítője, az űrszakkör, pedig ezalatt beszédesen hallgat. Talán, mint egy kagyló, a tenger messziről hangzó, gyöngén kivehető, madrigálként megszólaló énekét. Egyre inkább azt gondolom, hogy Varga Rudolf fikciós prózái (Döglött kutyák, Makuka, Gagyi élet) kvázi mesék, de több bennük a gonosz mostoha, mint az előlük menekülő legkisebb királyfi. Azaz: ”Itt van már az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst.”(Szabó Lőrinc)

Elérkeztünk Varga Rudolf segítségével az ideális munkahelyhez, a Szivattyúhoz, ahol sose kell dolgozni, mert mindig sztrájk van. Ennek egyetemességét támasztja alá a Jacques utcát kereső, aki még nem tudja, hogy ott mindenkire zsákutca vár.(Az író ördöngősen bánik a szóetimológiával, azaz a népetimológiával.)Kéretik jegyzőkönyvezni ezt is, mint a kereső vulkánfíber bőröndjét, mely időtlenné varázsolja a hasztalan munkakeresést. Igazi választ csak a megszólított lét adhat, e világvégi siralomházban, de csak gyermekrigmusként tolmácsolja az égiekkel összeköttetést valló és vállaló Eszter. Egyfajta megváltozott ivarszerkezetű Hamlet, ki a kizökkent időre hivatkozik, amikor a döntő válasz kerül szóba:. ” A válasz mindig máshol van, amit talán csak azok tudnak, akik az idejükből már kiestek. ” De azt már nem, hogy az ember az ember istene, a Parmenidész utáni, Nietzsche előtt feltáruló borzalmas nihilizmus világában. Ahol a közbeeső idő mindig Akhilleusz és a teknős közt helyezkedik el, s a válasz elveszik a beszéd igazsága és a létező igazsága közti űrben, ami olyan bizonyosság, amit csak az érthet meg, hogy bár soha nem látta senki, mégis egészen biztos, hogy az érintő egy ponton érinti a kört. A válasz létére sem tudhat sem Eszter, sem az író adekvátabb választ: Mivel nincs két egyforma fadarab, nem is meríthetjük az egyenlőség gondolatát az érzékelhető világból. Én közben beleszerettem a metafizika útvesztőjébe s nem csodálkozom azon, hogy Varga Rudolf hősei elviselik a kérdés, a bizonytalanság, a megváltó válasz hiányát, mert nem hisznek abban, hogy az értelmes kérdést megelőzi és lehetővé eszi a válasz, de kötve hiszem, hogy Szepi az örökkévalóság keresése miatt akar felülkerekedni az időn, de az bizonyos, hogy megrekedt a keresésnél s nem ér el a megtalálásig. Eszter igazából egy modern fénymetafizikus, aki Nagy Szent Albert kései anítványa, aki a létet az emanációs fénymetafizikával értelmezi. Világa a teremetlen fény, amelyből erednek az emanációk, a létezők, Részegpista éppen úgy, mint Gonoszsanyi . Nos épp a Nagy Szent Albertet követő arkangyali szent doktor, az aquinói Szent Tamás talál időfölötti szintézist, amit még nem hagyott teljesen maga mögött Mumus, és Hajni. Náluk ugyanis nem egyesül az értelem fénye a képzetek anyagával. Ráadásul még az űrszakkör tagjai sem sejthetik, hogy az isteni világosság éppen olyan szükséges a megismeréshez, mint a Nap fénye a látáshoz.

A véletlenek láncolatából születő felismeréshez is idő kell, hiszen semmit sem tesz vaktában a természet, hiába rejlik bozótvágó kés egyesek zubbonya alatt Varga Rudolf regényvilágában, ahol az állami közösség egyáltalán nem az erényes cselekedetek ápolására szövetkezett. A szenvedő ész a regényben üres írótábla, szublunáris ég alatt, s az idő sem azonos a változással, inkább tér, ahol a változás végbemegy. Mintha Zalán Tibor jajszavát hallanánk az időről: „Soha ennyi fiatal költő” –ez a felkiáltás szinte valamennyi élő és megszólaló, megszólalni tudó kritikusunk, irodalom-szakértőnk száját elhagyta már; akiét eddig véletlenül nem, hamarosan, ezután. Sohasem késő.”(Zalán Tibor: Arctalan nemzedék). Elveszett az időt alakító nagy mágnesek erőtere. Az űrszakkör tagjai csak annyival járnak előbbre, hogy felismerték: nincs két egyforma (mínusz) érték. Ez viszont Varga Rudolf létét legalizálja, legitimizálja az irodalmi köztudatban, jelesül megtestesít egy regényformát, amely önmagára figyel, mások érdekében. De egyre sikeresebben kalapálja ellenállóbbá önálló entitását a mai értékzuhatag forgatagában, hogy makacsul definiálhassa a minőség fogalmát. Nehéz lehet Varga Rudolfnak, összeegyezetni az önkifejezés vágyát a szerkesztői elvárásokkal, akik a nagyok formai jegyeinek legalább külsődleges utánzását várják el egy faramucian értelmezett kontinuitás jegyében. Így jár az, kinek szeme hozzászokik a csillagokhoz, s ebből konstruál ideológiai rendezőelvet. S a csillagkövető Varga Rudolf nem a korábbi üstökösök lángcsóvájában halad, egy előre meghatározott, égi útvonalon, hanem a maga útját járja a galaxisban, mely tud róla, ha nem is követi .A művek pedig… „a regény, ahogy írja önmagát” –a művek pedig honoráriumért kiáltanak

A regény egyre mélyebbre nyomja le hőseit az erkölcsi fertőbe, előbb Bögyörő zászlós kapja üzekedésen, azaz házasságtörési kísérleten Tatárt, majd Tatár szemével láttat egy vérfertőzést. De nem kapnak kedvező jelek az űrszakkor tagjai is, révületében Eszter Armageddont emleget, a földi lét teljes megsemmisülését. Eszter arról beszél, hogy a csillagpor gyermekei elveszítik megálmodott létezésüket. Csak futólag jegyzem meg, hogy volt és még teljesen vesztette el érvényességét az az elmélet, mely a gyémántokat csillagászati eredetűnek tartja, azt állítva, hogy az emberek és a gyémántok, származásukat és összetételüket tekintve hasonlóak. De úgyis mindegy, ellepi a mindenséget a pusztulás, prófétálja Eszter. De ugyanezt a világvégi hangulatot erősíti meg Savanya, amikor azt mondja: ”Súvad a világ.”, mint egy középkori haláltánc, egy vadomori főszereplője. A kocsmai közbeszéd témája a rendszerváltás vesztesei és győztesei közötti vita, melyben Menennius Agrippa híres történetének érve ismétlődik meg. Emlékszünk, ő volt az, aki a gyomor és a has meséjével lecsillapította a lázongó plebset a régi Rómában. Agrippa a társadalmi munkamegosztásra hivatkozva legitimizálta az uralkodó réteg kiváltságait. Most Savanya ebből a politikai morálfilozófiából csak azt veri a nyakas kocsma hőbörödött agyú fejeibe, hogy nélküle, a vagyonátmentők nélkül, akik munkalehetőséget adnak, a reménye vesztett, termelési eszközeitől és munkaalkalmaitól megfosztott falusi pórnép bizton megdöglene. Ezt a régóta ismert politikai eszközt még Szultán, a kocsma vezetője megspékeli azzal a populáris, hovatovább bosszantó érvvel, hogy „eddig ti voltatok az uralkodó osztály”, mintha a régi rendszerben Szepi és Csabakirályfi évi vagyongyarapodása követhette volna Demján Sándorét. Ám Eszter monológja másra is felhívja a figyelmet, ha a természet gonosz, mert másképp viselkedik, akkor a ermészet utánzása azt jelentheti, hogy ölhetünk és pusztíthatunk. Az űrszakkörtől egy lépéssel ott vagyunk de Sade libertinus filozófiájának veszélyesen magas küszöbén. Ha eddig nem vettük észre, Varga Rudolf egyik hősét sem eszményíti, meg is nehezíti a velük való azonosulást. (Nehéz lenne Gonoszsanyi rokonszenvindexét kiszámolni), már látom is az írót, ki egy általa festett hajón menekül a neoliberalizmus haragja ellen, mint az ókori, kínai legendában Wang Fő az üldözői elől, kiket a császár biztatott fel. De a Szputnyik törzsközönsége által lakott településre is nyugodtan ki lehetne írni: Nincs kijárat. Hasonló úton járt már az epika Magyarország fő és mellékutain és vizein, a transzgresszió fontos szerepet játszik a XX. század esztétikájában, a non human art még büszke is ara, hogy tevékenysége központjába a test megcsonkítását állítja. Egy igazi művész már nem is törekedhet ara, hogy erkölcsileg feddhetetlen műveket alkosson, mert előbb -utóbb ezek a műalkotások megkapják a dehonesztáló giccs, naiv utópia stb. címkéjét. Ha igaza van Eberhardt Griesebach német filozófusnak, hogy minden tudás a múlton alapszik, akkor Varga Rudolfra még nagy jövő vár. Mert a világ még nem merítette ki az abszolút létet, hiába detronizálta már Kopernikusz a Földet. Varga Rudolf hőseinek mindig szükség van valami fedőtörténetre, hol egy kétszáz forint az indok az eltűnésre, hol egy eladandó robotgép. Ezek a regényalakok önmagukban nem állnak biztosan a lábukon. Mindig igazolásra szorul létük, vagy cselekvésük. Szitne beteljesítik azt, amit Bertrand Russel mondott.” Semmiféle bizonyíték nincs bármifajta szellemi létezésre a tér-idő egy kicsiny töredékének kivételével, és hogy a csillagködök és csillagrendszerek evolúciójának folyamatai olyan törvényeknek megfelelően mennek végbe, amelyekben az elme nem játszik semmiféle szerepet.” Ha a világ nem más, mint a világalakítás és önformálás korrelációja, akkor ebben a folyamatban Varga Rudolf egyik szereplője sem játszik semmiféle szerepet. A világból kivont létezők, akik a gonoszság jelenségvilágában még képesek Jászai Marit utánzó alakításra, de rendteremtésre aligha. A nem korrumpálódott lét az űrszakkör tagjai számára sem láthatók, noha még archetípusok formájában még emlékezhetnek az emberi történelem finitikus élményeire. Láthatták az istenek bukását, és most várják a feltámadást, ebben a tengely nélküli világban.

Annak azonban szívből örülhetünk, hogy Varga Rudolf nem éri meg az utolsó ítélet harsonáinak megfúvásával, mert úgy látja ő a világot, mint József Attila láthatta annak idején:” a művészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása ellenére van egy állandó mozzanata, a művésziesség, minthogy a társadalmi és történelmi életnek minden belső változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság”

A kocsmai álarcosbál robbanásig feszített hangulata immár nem csillapítható le ókori politikai mesékkel a jelenben. A felemásra sikeredett rendszerváltás és privatizáció minden sérelme benne van Tatár szavaiban:” A faszom a kapitalizmusotokba,. Taccsra teszünk tikteket, ti hernyózó számítógépek!(érdekes, hogy a hernyózó kifejezés csak Savanya melletti szövegkörnyezetben fordul elő, mint egy homéroszi, állandó jelző). Azt hiszitek, hogy nem tuggyuk, hogy csak az a tiétek, amit tőlünk elraboltak. Asszszitek, hogy végképp le vagyunk szokva a gondolkodásról?” Előkerül a pult alól a fejsze, Savanya lehúzza a rolót, nincs több hitel, mindkét csoport elment lehetőségei végső határáig, úgy, hogy embervér még nem folyt, csak vádló szitkok özöne. A csoportlélektanból jól ismert „feketebárány-képzés” itt is precízen működik, a hitel megszűnésért, a feleseléséért és következményeiért a csoport (Imrét veri agyba-főbe.)

Már egészen biztosra vehető, hogy Varga Rudolf, mint író, ugyan láttatja a csoportdinamikát, de túléli a lélekelemzést, s a társadalmi kohézióról szóló tonnákra rúgó tanulmányokat. Mindez egy régi vitára emlékezet engem. A szofisták hirdették először az ember egyenjogúságát. „A természet szava, nem pedig a törvény betűje szerint mi valamennyien rokonok vagyunk, egymáshoz tartozók és polgártársak” -mondja Prodikosz, Platon kortársa. Egyik követője, s ez a mozzanat utal Imre megverésére, Alkidamasz a rabszolgákra is kiterjesztette az egyenlőséget, amely azonban nem a jogra, hanem az erőszakra, az „aki bírja, marja” elvre épül. Azaz a kultúra csak előfeltétele az alkotó tevékenységnek, a civilizáltságnak, de nem azonos vele. Elmúlik a maradék becsvágy, politikai indulat, az érdekeiket azonnal két deci konyakra cserélők körében. A szereplők egy pillanatra kiszabadultak az őket megnyomorító viszonyok korlátai alól, hogy aztán visszahulljanak a semmibe, a csömörbe, a széthúzás nihiljébe, rezignált kilátástalanságába. A gazdag bölcseleti háttér ellenére is a szokásos brusztba hullanak a szereplők, azzal az epikai többlettel, hogy nemcsak a nyertesek és vesztesek közt épült ki a barikád, de a vesztesek közt is repedés, sőt szakadás épült ki.
Varga Rudolf világának van tragédiája, de nincs mítoszképző szerepe, s ez a kijelentés vonatkozik minden más, hosszabb prózai dolgozatára, de nincs is rá szüksége, ő a mítoszt a lélek rejtett bugyraiban tartja. Calderon gondolatát(Az élet álom) Zója számára tartja fenn, aki igyekszik a tönkrevert, földön fekvő Imrén segíteni, nagyjából úgy felfogva e segítség helyi értékét(a koszos barakkok, és elzüllött kóbor kutyák közt, a reggeli napfényben), mint amikor egy cambridgei filozófiai kongresszuson szét akarták volna választani az egymással piszkafával hadakozó Ludwig Wittgenseint és az előle menekülő Karl Poppert. Mert a problémát Zója sajátos női logikával közelíti meg: ”Minek veretted magad agyon hapsikám, ha még lakásod sincs”, mintha a pofonok egyetemes világában egy tulajdoni lap bármiféle szerepet játszhatna. Zója a példája annak, hogy szalmaszállal is mérhetjük az időt, ha már diogenészi hordóra nem is telik, mindenesetre, úgy, ahogy a többi ”makszlindert”, hazatámogatja az alaposan elagyabugyált Imrét.

Holt lelkek lennénk?
(Döglött kutyák mennyországa)

Ha a halászó macskának utcája lehet Párizsban, miért ne lehetne a döglött kutyáknak mennyországa, a világ vége után, Hátasztánban, ahol a magára maradt kozmikus magányban az ember így nyit be egy végképp magára hagyott kocsmába: „Sör! Még egy csapost! ”, hogy az olvasó megtapasztalja, hogy periferikus létében verik-e agyon, vagy nembeli magányában, melyet egy másik döglött kutya, George Friedrich Hegel kapcsán egy másik doktor (Marx), az elidegenedésé, oly sokat emlegetett Londonban, majd széles e határon. Ám nemzedékivé vált korkritikájában, majdnem mindegy, az alkotó, Varga Rudolf szerint. Míg azonban az első döglött kutya még láthatta a világszellemet belovagolni, a füstté vált mennyezet alól, a Döglött kutyák mennyországá-nak főhősének már csak delirálással rokon eszkatológiára futja, már tudni illik ABBÓL a nézőpontból.Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a főhős nem útnak indul hamuban sütött pogácsájával, hanem lökik, kitaszítják. Meglehetős életbölcsességgel kísérhetjük stációin keresztül a helyéről kizökkentett Virág doktort, a főhőst, kinek hamleti jelleméből már csak a sírásókra futja. Hogy aztán ezt a sírt magának ássa, vagy mások neki, nos erről a problémáról beszél ez a kisregény, ami egyébként a végeredmény felől mindegy, elbizonytalanítva végképp az olvasót, akivel mindez bármelyik nap megtörténhet, tudni illik, ha házas, és egy nap összecsomagolt bőröndjét, nem a szekrényben, hanem a gangon találja meg, a jól beriglizett ajtó előtt, a kopottas lábtörlőn. Még el nem használt életklisék panoptikumában járunk, ahol sikerül a legkonkrétabb, szőlőkaróval képviselt részérdeket is műtárggyá tenni. Az alaposan kiérlelt epikai alapgondolat érett, de egyben kifinomult formai megoldásokat hoz magával, hogy örömömben fel is kiáltok: Itt a minimálpróza a maximumon!(Vö. „fordulatszám”) A filozófia honvágy, állította egy ma már nem praktizáló doktor, a sikeres Novalis. De hova sietnek Varga Rudolf döglött kutyái? A szív törvényébe és az önhittség őrületébe- mondhatnám- kettőszázharminchat oldalon ( Bíbor Kiadó, 2003). És kik ezek? Egyaránt élők és halottak, akik szétszórt létezésüknek hosszú során keresztül a befejezett egyetlen alakulatban fonódott össze és a véletlen élet nyugtalanságából az egyszerűáltalánosság nyugalmába emelkednek. Így marad Varga Rudolf az egyetlen élő kristály, mely nyugalmat ad ezen halottaknak, kik inkább emlékezetnek beesett horpaszú kivert ordasokra, mint ölbeli pincsikre. Bereményi Géza Kutyái; ez a formai megoldásokban előre, de hátra is mutató színházi kísérlet a maga groteszk és irracionális eszközeivel a „kegyetlen színház” modorában mutat be egy esküvői társaságot, akiket a történelem eggyé forrasztott másokkal, egymással, és mindegyiküket kisszerű, ellenszenves, rosszul megválasztott, de nekik önigazolásra alkalmas, tehát tartást, nevetséges önigazolást kínált. Itt is él a játékosan reverzibilissé tett történelem kulisszáival és a stilizált időfaktorral, mint formaeszközzel, hogy rámutathasson az egyéni cselekvések és magatartások történelmi gyökereire-s hogy ezáltal valami felmentést is adhasson. A felmentés Varga Rudolf világában olyan képtelenség, mint Münzer Tamást ortodox hitre téríteni.(Alexa Károly). A műalkotás eme mikrokozmoszában az utak nemcsak kereszteződnek, de visszafelé is fordulnak,(Virág doktor és az állatorvosnő megigazuló szándéka), mintha egy kerge, szalonspicctől bódult biliárdgolyó a cél előtt megállna, és visszafelé pördülne.
Azáltal, hogy a szerző nem rögzíti topográfiai pontossággal, hogy története Magyarországon hol is játszódik, a szöveg sejtelmesebbé, de egyetemesebbé válik.

Az összegzés szándékáról árulkodik minden kép, a mennyezet nélküli, elhagyott, gizgazzal benőtt menedékhely, amelyben Varga Rudolf profán skolasztikájában csak a kivert állatoknak jut már hely, mintha csak a félhalottaknak járna ki Varga Rudolf De Civitas Dei terében. Azért különbségek akadnak jócskán: a főhős maga választja sorsát (ezért nem tragédia ,műfajilag, a mű), másrészt miközben szívósan őrizné emberi integritását, aládúcolva alaposan vodkákkal, közben a vele konfliktusba kerülő világ szereplői lesznek egyre agresszívebbek, minthogy valamifajta védekezést Virág doktor felmutat. Ennek az erdőnek az urai (rendőrök) és a kiszolgálói (a csapos, a szegények vámszedője) nem szívlelik az autonómiát, s a kunyhó felgyújtása, a végső menedék visszavétele gyilkos harca utal, csapdáról inkább, melyből csak a halál adhat menedéket. Átmenetit. Mivelhogy ezt diktálja az értelmezett szöveg és az értelmezés nyelve közti kapcsolat. Varga Rudolf esetében pedig arról van szó, hogy miközben a monográfus irodalomról beszél, tulajdonképp lényegében Magyarországról szól.

Különös fényben tükröződik Varga Rudolf prózája, ha Heidegger azon kijelentésére gondolunk, miszerint „Senkinek nem jut eszébe azt állítani, hogy Shakespeare költészete fejlettebb volt Aiszkhüloszénál”, azaz amennyiben van értelme klasszikusokról beszélni, akkor ez a szó azt emeli ki az irodalomból, ami nem történeti jellegű. Művészi jelentőség és/vagy történelmi szerep. Itt jusson eszünkbe Szomory Dezső, kinél a zseni póza elfödte az eredeti, zseniális alkotót. Varga Rudolf esetében többször elfelejtette a recepció, hogy a történetmondás megújítója ő, abban az értelemben, hogy az események elmondását metaforikus összefüggések kialakításával párosította, s kétségessé tette a folytonosságot a történésben és a jellemben. Ez pedig abból fakad, hogy Varga Rudolf az írást csak tárgyas igének ismeri el. Szereplői nemcsak önmagukat, nemzedéküket, de magát a kort is jellemzik: morálkritika formájában., hisz szereplői közt egyetlen egy sincs, aki a közérdeket képviselné, ha az még létezne is. Varga Rudolf e műve, mintha azt a Poklot prolongálná, melyben a halál csak mellékbüntetés, azoknak, kik nem vették idejekorán észre, hogy a Pokolban dohányozni is tilos. És semmi más cél sincs már, csak a gazdasági érdekek leplezése a morális nyomor szintagmáival. Ezt a nyugtalanító és fönntarthatatlan röntgenleletet tart föl, az ablak felé Varga Rudolf. A problémái nemzedéki jelmezbe bújtatott nemzeti kérdések. Nos, itt válik nyugtalanítóvá a Varga Rudolf által művelt széppróza, melyre a parabolisztikus kiskulcsregény definiálása állna a legjobban. A lézengő, lázongó nemzedékből ő jutott el a kitaszítottság egyetemes felismeréséig. Mindannyian tudjuk, hogy ez az új létforma perspektívája rendkívül széles, hovatovább átfogó. Csak dicsérni tudom majd utánam azt a recenzenst, akinek nem kell menekülnie . ….sehová. Mintha a múlt elevenedne meg: Későbbi regényei is saját forgatókönyv-vázlataiból születtek. A kisregények szerkezete, az alakok mozgatása, a nyelvi-stilisztikai eszközök viszonylagos szegénysége, egysíkúvá válása, a fogalmi absztrahálás igénytelensége, mondatkompozíciójának monotóniája mind-mind összefüggésben van a filmszerűséggel, írták le egy kortársról 1980-ban. Tegyük hozzá a regény tartalmi mondanivalóját: a társadalmi hierarchia legmélyebben élők művészi felszínre hozása az irodalom legfontosabb feladata. Bizony idebiggyeszthetnénk Kassák, Móricz, Tersánszky, és Tar Sándor nevét. Ám a fejlődés legcsekélyebb mozzanata is hiányzik, hacsak azt nem tekintjük fejlődésnek, hogy Varga Rudolf regényvilágában a B- kategóriás gengszterek is luxus- BMW-vel járnak. (NB.: S talán éppen ezért az A-kategóriások nem is égőznek bömösökkel, hanem a kuriozívabb márkákat, mint pl Saab, preferálják.) Alakjai nemhogy a társadalom peremén kívülre penderültek, de már ott is születtek, a remény legcsekélyebb jele nélkül. Groteszk, hogy Virág doktort egy néma társ mellett éri a győzelem (a kincs megtalálása), de társtalanul mit ér a véletlen szerencse, azt csak a később helyszínelő posztok tudnák megmondani. A Kossuth tér oldaláról periferikusnak tűnhet Virág doktor problémája, ám a parabola a kordonon túl élők embertelen, demagóg, hazug, korrupt világára is érvényes marad. Kiteljesedik tehát Wellek-Warren igazságának motivációja: az elbeszélő módszer centrális problémája az író, s tegyük hozzá, a közösség, viszonya a mű egészéhez, ami inkább valóságkritika, mint elemzés. Varga Rudolf főhőse személyiségét ugyan feladja, de egyéniségigényét nem, de, mivel a cél tudata köti össze az embert a szociális létezéssel, ez viszont tökéletesen hiányzik a műből. Emberre csak egy elgázolt kutyában talál, a talaját vesztett értelmiségi egy légiónyi haszonlesővel áll szemben, miközben egy sor kórosan értelmezhető önmegvalósítási kísérletet produkál. A regényben szereplők majd mindegyike erősen motivált, még Virág doktor válasza is a hirtelen jött szerelemre, hisz ő épp a csapda elől menekül, s az újabb választási kísérletet elutasítja. A regény meghatározó kompozíciós mozzanata az egyik legősibb forma, az utazás, a sötétség mélyébe. Pikareszk motívumok gyakran felbukkannak, még a happy anding eshetősége is, de mindhiába. Gyakran úgy éreztem a regény olvastakor, hogy egy többszereplős hexasakk mozzanatait látjuk, csak épp a tábla hiányzik a megnyitásnál.


ÉGHASADÁS
Ide kéne kb 5 oldal elemzés a könyvről
Jó, akkor majd mi megjelöljük a műfajt. Úr ír, formát bont –de mára már mi, olvasók, nem kisebb vitéz önérzettel bonthatjuk a formát úgy, mint kocsmarisztokrata a sört, és ha a műűvész lengetheti félmák’ a krisztusszakállát az University of Oregon mackófelsőjére vett zakója hajtókái között tiltakozván a műfaji megjelölés ellen, mü tózse, dear Vlagyimir Szergejevics nemkevesebb rátartisággal dzsaszt is meghatározzuk a műfajt: filmpróza. Művészúr, ne is tiltakozzon! Itten semmi forma bontva nincsen. Az az ön egyéni szocproblémája, hogy a nemmellékesen zseniálisan megvillanó horror vacui-t hogyan takarja be ócska nyelvi panelekkel és kapálja be filmforgatókönyvírásban tövig kopott nyelvieszközeivel. Nem, mi ismerjük önt. Ott voltunk a kultúrházban, nem is messze, srévizavi az olajkályhát védő betonvas rács mellett –igen, mi is részegek voltunk. Nekünk is volt bolgár matróztrikónk. Bennünket parasztozott le Cseh művész úr, amikor hóttrészegen lépett a színpadra s a kétszáz nézővel közölte, hogy most a dalai helyett megihatjuk a láda sört, amit a színházi büfében a tízláda sörnyi gázsijából fizetett. Nem, dragíje artiszt, nem az a baj, hogy a műfaji szabályoknak hány fittyet, csodát! Máma már ki nem hány fittyet a műfajiszabályokra, sőt, előkapja bránerét és belerázza, gazdagon! Az irodalmi alapleves mára már egy kondér köpet –mire még köpni abba?

A ’90-es évek könyvészeti mindentlehetjében, mikoron minden valamirevaló író és egyéb jelentős művészek is betéti társasági formában számlaképesek, élenjárók a gründ-ben és cég céget mos ki, valamint a pályázati pénzekkel való elszámolásban is nemcsekély művésziességgel sikkad el a reál, az únt és banális, egy könyv annyit, tesz, mint száz. Könyvnek látszó tárgyak vannak, és olyan kiadók, melyek székhelye egy lakás, és a hálószobában működik a négymillás fénymásoló-könyvkötő masinéria, amivel a pályázati pénzek sikeres fölmarkolását követően tíz-húsz alibikönyv kisköltséggel előállítható. –Ugye, milyen bántó az előző mondatban a fénymásolóra anakronisztikusan alkalmazott masinéria szó? Nahát, kedves művészúr, a mi füleinket is ugyanígy megütik, mikoron önnél a nő ádámkosztümben lép elő, és a maiszlengben egyszercsak fölböffen, mint a tegnapi ebéd hagymás gőze, az ö n legénykorában is már avíttas jampi szó. Nem, sajnálatal kell közölnünk, hogy mi már nagyfiúk voltunk, mikor önnek az első randija sikerült.

Paperback-ben viszonylag jó papíron porszórt betűk, kisujjnyi margók. Mi, maradék olvasók proletárfeudális öntudattal püfölhetjük a krisztusbordáinkra tulajdonképpenijólétünkben vastagodott kétujjnyi császárszalonnánkat:Jogunk van a vastag margóhoz, hát hova jegyzeteljünk recenzelés közben?

A könyvek szerkesztői már nem csak a kolofónokból spórolódnak le, és még a nyomdai lektor munkáját is egybérért a tördelő végzi el, valamint a nyomdai előkészítés a szemre már nem annyira nyers szöveg CD-re kimásolását jelenti. Még szerencse, hogy az Éghasadás esetében legalább a betűméreten nem spóroltak. Vonalkód? –hogyne kérem, a szabály, az zabál: az ISBN-számmal megfejelve.

Na, recenzáljunk szabályosan tovább, legalább még a recenzió legyen igazi. Különbenis, mára már egy könyv ténylétbeniségének végőbizonyítéka nem a fizikailét, vagy hogy a tíz példányból egy köteles talán az OSZK-ba került, hanem a recenzió. Míg tizenhat éve egy valódi, fogható-tapintható könyv, ha széjjelhulló fűzéssel is, mint Benedek István Ady-könyve, valóságos csoda volt, máma már ez nem bizonyíték.

Az Éghasadás filmprózája formailag a Köpés a levesbe című könyv ikertestvére. Itt is a képek-jelenetek alcímei metszetét adják az egésznek. (Kissé önellenhatóan a szerző lehetőséget ad ezzel a hazavágóskritikusoknak a még annálisgyorsabb olvasásra.) A krónika, mit Varga Rudolf a könyveiben jegyez, itt is folytatódik: már beljebb járunk a gengszterváltásban. Melinda még marikorában, tizenháromévesen, akkortájt szülhette szűzen e regény egyetlen valódi hősét. Akinek meg kell halnia. Ám halál-e a műtőasztalon elmúlni evilágról? A korpusz –mely transzplántálandó szervek edénye csupán az orvosgengszter keze alatt.

Igenis! –elvetélt film macerált óriásmagzata ez. Az ember dühös, hogy a főleg már csak képernyőn (és a televíziózás halálával nemsoká LCD monitorokon) látható természetazonoshatású műszajhák és médiacicussá kozmetikázott kurvák helyett nem láthatja soha Melindát, a húsvér igazán büdös kurvát, aki már huszonöt éves ugyan, de valaha szép volt.

Olvassuk, az egyik szereplő haja kondor. Mely szép is, és van high-fej bölcsész szerkesztő, aki a felületen vágtázó olvasásában e szónál megáll s kiböki, milyen komondor? Varga szókészletében megtalálhatjuk a legújabb, még szociodokumentálatlan népi beköpéseket, vagy ezek hiányában egyszerűen ő maga talál ki szavakat és jassz mondatokat. És eme szép, régi szó!

Ó, nem, dear művészúr, meg se mernénk említeni, hogy filmírással mi is próbálkoztunk, de az ön magos iskoláihoz képest már az oviból kibukván, ám Benedek Katalin óvónéni intését megjegyeztük: „Nem dokumentumfilm ez kérem!” A hóttreáltól kellő distanciát kell tartani a képimegjelenítés édekében, tehát nem az a bajunk nekünk, hogy a minden kétség nélkül páratlannak mondható élettapasztalatokból szőtt hóttreál a már lejártszavatosságú cucujilista demagógrealizmus nyelviszószával van összemaszatolva. Nem rántunk collstokot, hogy lemérjük a kurva karját húsklopfolóstól, miként érhette föl a bazinagynéger agyát kiütni éshogy ezalatt a bazinagy melyik gagyinapilapot lapozta műcsöcsök és bugyiizzasztó álhírek eránt.

Nem, itten nincsenek, úgy, mint Jancsó Allegro barbaro-jában az óriástraktornyomok az úton, bakik. A minap hallám a Miki bácsit csacsogni arról a rádióban, hogy szerinte a film a prózához buta. Szó szerint idézem: Primkó. Monori-Mész András intése szerint filmet írni úgy kell, filmíró gondoljon arra, a könyvet [ti. a forgató~ -t a szerk megj.] olyan emberek fogják elbírálni, akiknek lecke egy többszörösen összetett mondat fölfogása is. Ha szerzőnk fittye, hányván, mint köpet, röpül az irodalmi alaplevesbe bele, azért a filmes alaplevesbe nem. Ha ollónak bőven hagy, a daramaturg élveztetésére, kivágni valót, mégis, a maradék is elég. Jó lenne látni is ezt a filmet, nem csupán olvasni. Kéne ott Varga Rudolf nemkarcsú dereka, ahol a szappanoperák szkeccsmenjei a kínosan hamisan kongó dialógusokat eszkábálják úgy, hogy kizárólag a legkiválóbb színészi képességek menthetik snittről-snittre a gyalázatosan jelzés-szerű állandódíszletek között poénhalálos vágtában fölvett jeleneteket. Básti Lajos és Tőkés Anna képességeivel kell rendelkezni az egyébként hiv. szakm. „vidéki operettista” színésznek, ha a dramaturgtól laza csuklómozdulattal átengedett szerepidegen, bőszítően ripacs szövegecskét hitelesen kívánja fölolvasni a nem is annyira rejtetgetett kis cetliről.

Varga filmjéhez az Éghasadás esetében sem kellenek díszletek. Aki mangalicakonda után fázik lemenni Budapestről oly messzi vidékekre, mint Alsónémedi, láthat mangalicát a www.mangalitza.de -n. És ha már Alsónémedi messze van, MáriaMelinda kartársnői szárigatják körömlakkjukat a rákosi vagy kispesti dzsumbujos erdőszéleken.

Az idő nem helyez el a társadalom kordinátarendszerén senkit. Művész úr, testvérünk ön, s ha nem akarnánk továbbra is kellően komolyan venni feladatunk, akár tegeződhetnénk is. Mindenkinek a maga seggelyukáig ér a keze, és ön nyilvánvalóan abban az ameriká-ban azt is megtanulta, hogy tulajdonképpen minden felsőfokú tanfolyam papírját mondhatjuk diplománknak, és ma már a nagymamakorhoz közelítenek az első bölcsészlyányok, akiknek fingja nem lehet arról, mivel járt 1979-ben vagy ’81-ben a filozófusi papírusz… Ám amit abból az ámerikából ezek szerint képtelenség importálni, az a kisköltségvetésű film. Jennifer Anniston-nak van annyi spórpénze a gázsijaiból, hogy akár ingyen is játszik ilyen filmekben, ám a magyar vezetőszínésznek, akiknek csak annyira telik, hogy a három hónapot, míg százmilliós villája felépül, a Hotel Kempinskiben húzza, ki, soha. Jótékonykodni persze igen, főleg, ha odaszervezik valamely gagyitelevízió álriportbrigádját. Kis pé’z kisfoci, nagyobb lé levétele után meg ki az a hülye, aki még rohangál?

Formát a mai promiszkuitív köpedelemben a szabályos novella bont. Kevesek, szinte senki nem pancsizhat a mai irodalmi porleves felszínén, akinek módja lenne azokat a történeteket fölhozni, melyeket Varga Rudolftól olvashatunk. Begyepesedett történetbúvár talán még nekivágna a Nagy Kékség alá lemerülni örökre annak a tudatában, hogy talán az ő sírja fölkött is Závada Pál orál oly szép beszédet, mint Tar Sándort búcsúztatván.
Élni nem éri meg, meghalni pedig dilettáns dolog ma már az irodalomért.

Nem. Hazudnánk, ha az mondanánk, hogy az Éghasadás filmnovellának elmenne talán. Nem, ez nem igaz. Mint filmes nyersanyag , így, ahogy van, az Angyalbőrben tévésorozatnál gyöngébb. Némely jelenetek erőltetettek, a fordulatok előre tudhatóak, a világítás bántó, a gépfegyvertűz vaktöltények petárdapukkanása, pikk, pikk-pikk-pikk-pukk. A novellametsző olló, amit meghagyna, így, ahogy idegenszem látja, az Melinda és a gyermek története. Melinda alakja bosszantóan igazi. Kemény ez, de nem vaj. Varga munkájába, ami zseniális, az az, hogy Melinda és a gyermek története nem a közismert kurvamese, a lágy rizsa, parasztvakító vetítés amit minden kurva egyformán önhazug retussal szinez Bari kikötőjétől a moszkvai Osztankino-ig, vissza a német autobahn-ok lakókocsikkal parkolt Hurenhof-jaiig s onnan srévizavi lefelé az E75-ös mentén Isztambulig.

Filmprózának sok, irodalmi novellának ez ma már kevés. Mára a yuppiek divatja lejárt, Armani öltönyökben csak politikusá avanzsérozott pitiáner bűnözők villognak, most a bobo a menő, a burgeoise bohemians turkabutikcuccokban tüntet , és az igazi lázadás szabályos novellát írni az összes kötelező kellékeivel.

Az Éghasadás is lehetne regény –akár, mint ikerbátyja a Köpés a levesbe is. Amiként a pornót is leginkább azok fogyasztják, akik nem művelik, a XX. század legjobb regényelméleteit is impotensek dolgozták ki. Maradjunk annyiban, hogy volt a James Joyce, meg a Julio Cortázar, és egyelőre a regény, mint műfaj, köszöni, virul, kereslet főleg regények iránt mutatkozik, és a jobb kiadók immáron olyan fiatal bölcsészlánykákat fizetnek alvállalkozói státuszban, akiknek nemhogy a kánonról fingjuk nincs, de ha esetleg köpnek, a pasijuk bondor fanszőreit nedvis kis ajkaikról, phűű, viszont azt nagyon is jól tudják, hogy A regény az regény, hiába volt Joyce minden mesterkedése, a regényt nem a terjedelem, vagy a rámondás testesíti meg, hanem a metszés, a megfoghatatlan kiragadása. Ma már író lehet az is, aki eddigi éltében könyvet nem olvasott, viszont elvégzett egy filmforgatókönyvírói stúdiumot. Akármely blogportálon húsz különb tizenhétéves írót lelni föl, mint Gerlóczy Márton –emlékszünk még rá? Tehát az Éghasadás-ban sem a filmes dramaturgia a bibi, amin a nemkanonizált ízlés is fennakad. Amit a recenzőr hiányol az Éghasadásból, az kérem nem más, mint a meló. A bántó hibák egy részét már maga a szerző is kibökhete volna, ha képes legalább magával szemben századanyira könyörtelen lenni, mint a hóttreál utáni menetelésben. Valamint az Éghasadás is bizonyíték arra, hogy úr írhat –de szerkesztő pedig szerkessze meg az úr dolgait. Még mindig jobb, ha a nő kopottacska nyelvihumorral évakösztümben penderedik elő.

A forma bontásának is megvannak az eszközei. Diót csipesszel nem nyitunk, ám a pöröly meg sok, és a gengszterváltás óta cocijalizálódott ifjúnemzedék két üveg sörrel a kezében már tehetetlenül néz, hiszen nem fejleszthette képességeit a sörnyitónélküli sörbontáshoz KISZ-és építőtáborokban.

Recenzió helyett szivesebben írnék az Éghasadás-ról lektorijelentést. (Amiért a bér, máma már, nagyjából ugyanaz…) Jelentésemben rámutatnék arra, hogy Danyi Irimiás rokona. Robinson úrnak azonban párja nincs. Én ismerem csak, meg páran a faluból [a Gagybátor-Alsószentmárton –Lökösháza háromszögből –a szerk. megj.], de ez nem az a csávó, a tiszaburai, és nem is a szinesfémes májer, a kecskemét-délicigányvárosi királycsávó, aki …neem, nem, ha mondom, nem a szegediek, akik a múltkor algyőnél a helyszínelőket pár gurigával kilóra megvették. Ennek a Robinson-királycsávónak irodalmi párja nincs. Ezért is javasolnám a Tisztelt Kiadónak megfontolni az újabb, a Javított Kiadást. Márkot a disznót, kérem, leöljük ebben a változatban – de ha szabad egy javaslattal élnem, szerezzünk be hozzá szamárhúst, mert a mangalicaszalámi azzal az igazi!

High-fej bőcsészeti fenenagyjainknak meg mindegy is, kérem, hiszen a malaszttal teljest se olvasnák alaposabban, mint ezt, amit a szerző előttük ismeretlen nevén keresztül olvasván úgyis csak finyáznának. Nos, az Izét főztem –jelenetbe elég belekukkantaniuk, gyorsolvasási átlóba fog esni, ne féljenek! Ne szégyeljenek hősnőnkön kacagni, nem kevésbé édesbb ő, mint ama Sárbogárdi Jolán.

Amúgy az alakok bátran egyelhetők –mint treatmentet, e regény vázlatát kettőben adnám be, minhogy szerintem kettőből is való. Danyiék története egy filmet kiad s MáriaMelinda s gyermeke története pedig egy másikat. És ígyen a két tökre egyforma nő is megmaradhat, Heléna ide s Hófehérke oda, vagy fordítva, mindegy, a két emancipunci (ez is Varga zseniál szólelemény) egypicsa.

Minden szakács abból főz, amit a spájzban talál –és Jancsó Miki bá’ hogyne gondolná primkónak filmet, ha a saját bizonyítványát magyarázza. Azonban ismerünk más filmeseket, kik számára film nem primcsi. Tarkovszkij Sztalkeréhez képest a Sztrugackij-fivérek drechbuch-ja a primkó. Antonioni Nagyítása nem megkissebíti Cortázar Nagyítását –az egészet jól visszadja, s még többet is: mindent. És Kamondi Zoltán szociohorrorja után már főképpen nem ér a hivatkozás, hogy ilyen filmre nem adnak zsozsót.

Az Éghasadás tehát nem is egy, hanem két fejbe-film vágatlan mesteranyaga. Költségvetése minimumszinten tartható –legföljebb egy pléhkrisztust kell gyártani, hiszen az utolsó rozsdás korpusz is már jó tíz éve vasba’ került s azóta valami újdonat kínai személyautó padlólemezében a taposó.

És a végső csapó után a záró stábbulin, falhatjuk a jó mangalica torost. –Remélem, én is kapok majd kóstolót.

Addig is kedves Szerző úr, Tisztelt Kiadó és mi, nagyérdemű olvasók maroknyian, akik mondatról mondatra átküzdöttük magunkat, most nem az újtörténetmondásnak álcázott régijó popsztmodern kásahegyén, hanem a szemre reménytelen és regényesnek jóindulattal sem füllenthető történettörmelékkupacokon, engedjék meg, hogy a segélykérést továbbítsak: S.O.W.! –kiáltoznak a szereplők. (Melinda pölö aszondgya egy helyt a feka csá’ónak: Mit macsogsz? ) Save Our Words! Mentsétek meg szavainkat (legalább…). Szerintem érdemes.


SZARBÓL, NYÁLBÓL HARMÓNIA
(Makuka)

Aki a történetet megéli, vakon botorkál benne. A mesélő azonban már elég távol lát ahhoz, hogy a történettörmelékkupacok sorozata események összefüggésévé álljon össze, számára a történetnek van kezdete, csúcspontja és vége, amit már akkor belát, amikor az elbeszélésbe fog. A távolságnak és a rálátásnak azonban ára van, mert míg, ha ügyes a mesélő, a nagy összefüggések helyes arányúak maradhatnak, a kis részletek azonban, amelyek a szereplőknek az életet jelentették, okvetlenül torzulnak: megnagyobbodnak, vagy éppen semmibe tűnnek, jelentőségüket talán érdemtelenül vesztve a jövő nagyítólencséjében.
S ott van még a mesélő személye is, akiről a történet többet elárul, mint saját szereplőiről, mert ő az elbeszélés teljhatalmú uralkodója, aki bevesz és kihagy, magasztal és becsmérel, szeret és gyűlöl eseményeket, helyeket, embereket, biztos kézzel uralkodva a magában süket, vak és értelem nélküli eseményláncolaton. Számomra ezt jelenti a következő zsoltármondat: „Úrrá tetted kezeid munkáján (te, Isten, őt, az embert)”. S mint úr, birodalmat teremt a szavakból, történetet az események értelmetlen káosza helyén.”(R. Raas)

A regényben a tájnyelvi eredetet őrző címadás majd mindenkit elbizonytalanít a címben, s az abból kiáradó, majd záró jelentéssorban. Mintha a szereplők nem Jancsiként és Juliskaként, az elhullajtott zöldborsószemek alapján akarnának visszatalálni – (ismétlés: a filozófia honvágy: Novalis doktor), hanem a napraforgók mentén, az evolúció elhullajtott emlékei révén. A második oldalon már az író saját ontológiájának területére kalauzol, s hogy a szöveg egyes részhalmazai az egész részei, csak a lineáris, oldalról oldalra, mindig csak előre, az utolsó lap behajtásával válik verikálhatóvá. Ebben az esetben viszont azzal az elgondolkodtató jelenséggel kell számolnunk, hogy ha a bemutatott halmazhoz egy új elemet hozzáveszünk, akkor joggal lenne elvárható, hogy a részhalmazok száma megduplázódjon, noha a Varga Rudolf-féle ontológiában és metafizikában épp a megdöbbentő csökkenését tapasztaljuk, míg a részhalmazok igazságértéke nő. Az okosan, jól elhatárolt, magabiztos állításokkal kezdődő szövegfragmentumok néha egy bekezdésen belül, néhol a szövegegész területén belül bizonyítják, vagy tagadják a teljes indukció amúgy is kétes bizonyítási formuláját. Vagy az történik, írói eszközökkel, hogy Varga Rudolf az az ismeretlen krétai, aki 224 oldalon keresztül igazat mond és csakis a valódit, példáulhogy minden krétai hazudik. Világában érvényes Gödel tétele, kijelentéskalkulusai azonban varég ideogrammák, amiket valaki enyhén spiccesen fordított
szankszkritből vót-ra. Ivrit nyelvjárásban. Mert az bizony könnyen átlátható, hogy az író univerzumának komplementerei nem a Venn-diagramm és a Boole-geometria tételeit követik rigorózusan. Íme a gagybátori, játékos kedvű író, aki a Bimbó nevű tehén fara mögé képes rajzolni szivárványból egy elvarázsolt kastély teljes labirintusát, az utolsó szótagig ügyelve, hogy a nyelvi eszközök tagadják az epikai fonalat, s a már csak kijelentéskalkulusként értelmezhető próza mást mondjon arról a világról, amelyiket Varga Rudolf olyan ismerősnek láttat az első oldaltól az utolsóig. Aztán mégsem ismerünk rá semmire, talán tényleg a szavakban van a hiba.(Sartre).

A Makuka olyan regényvilág, melyben az anyagi világ evolúciójának egységes elveit a művészi kifejezés, melyben az anyag mintegy túllép önmagán- formálja elemeiben átlátható, egészében kaotikus rendezettségét tautologikus egésszé a tollat biztos kézben tartó emberi kéz. Ám a tautológiából teleológia lesz, hisz csak az evolúció mentén , halál és születés egymásra rímelő, örök rendjében, értelmezhető regény a le hasard és a la necessite közé helyezi el az epikai végkifejletet, az önmegvalósítást tautológiával cserélve fel, hogy tulajdonképpen az a biztos, hogy túlélő, aki túlél, de, hogy ez, vagy ezek kicsodák, micsodák azt végig izgalmas titokzatosságban tartja a szerző.

Meg kell, hogy mondjam, magam is meglepődtem azon, ahogy a szokásos folyamatot, már minthogy a szerző intuíciókból tényeket csinál, olyan alaposan és részletes hitelességgel fordítja visszájára, hogy végképp elfelejtjük mindazt, amit az arisztotelészi hármas-egységről, sorsról, végzetről, hübriszről Aiszkhülosztól Euripidészig pedant módon egyszer megtanulni véltük. Varga Rudolf regény- világának és az azt megvalósító dramaturgiának egyik fő tanulsága , hogy szereplői mindegyikének igaza lehetne, ha nem ragaszkodna mindenki, hogy csakis neki lehet igaza. Minden, ami Varga Rudolf világában történik, egy olyan nagyszabású Játékhoz hasonlít, melynek csak a szabályai adottak, és egyedül ezek ismerhetőek meg revelatív módon. Maga a játék persze nem azonos sem saját szabályainak összegével, sem pedig a véletleneknek azzal a láncolatával, amelyek egy adott játszma lefolyását egyedi módon alakítják. A játék tehát sem az egyik, sem a másik, hanem mind a kettő együtt, s emiatt végtelen sok vonatkozása van, éppen annyi, amennyit az implicit állítások tartalmazhatnak. A Makuka a hazatalálás egyedülálló reprezentációja, mint ahogy minden fordítás hűtlenség is egyben. Szereplői tényleg abban a dimenzióban értelmezhetőek, Bimbót, a tehenet, Lencsit, a kandúrt is beleszámítva, melyek a retorikai alakzattól a jellemig léteznek a szövegben, szarból, nyálból harmóniát teremtve Varga Rudolf töröksípján. Ám ez a zene korántsem, hogy emberi harmónia, inkább matematikai alakzat, a szférák zenéje, vagy csak egy különös geometriai axióma Isten szolfézskönyvében.

FARKASVADÁSZAT
Kb 5 oldal elemzés


A NAP KUTYÁI (CSABA)
5 oldal elemzés

A NAP KUTYÁI (VAZUL)
5 oldal elemzés

III. FILMES ÍRÁSOK

LEVELEKET ÍRATÓ BOGÁR
5 oldal elemzés

RENDSZERVÉGKIÁRUSÍTÁS
5 oldal elemzés

UTÓSZÓ HELYETT, VALAMI összegzés, LEZÁRÁS