Alapmű

Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk el?



Alapmű

Pierre Bayard előadást is tartott nálunk, a Francia Intézetben.
„Ha megvizsgáljuk, annak okát, hogy miért nem olvasunk el egy könyvet vagy azokat a kényes helyzeteket, amikor ennek ellenére mégis beszélnünk kell róla, és a technikákat, amivel kivágjuk magunkat a kényes helyzetből, rájövünk, hogy – minden megrögzött vélekedés ellenére - lehetséges izgalmas vitát folytatni egy olyan könyvről, amit nem is olvastunk. Még olyasvalakivel is - sőt leginkább talán éppen vele - aki szintén nem olvasta.”
Pierre Bayard az Université Paris 8 irodalomprofesszora, pszichoanalitikus.
Számos tanulmány mellett ő írta a Ki ölte meg Roger Ackroyd-ot ?, Hogyan javítsunk az elrontott műveken ? és Hogyan beszéljünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk ? című könyveket. Utóbbi Franciaországban 2007. eleji megjelenése óta bestseller.
Műveit több mint húsz nyelvre fordították le. A magyar blogvilágban is felbukkant (kuan.freeblog.hu)
„Most, hogy olvasatlan könyveimnek nemcsak száma, hanem méterben kifejezhető nagysága is van immár - valaminek történnie kell. Tényleg egész véletlenül, Haász Katalin (lásd a JEL-ben a képeit) kiállítása után nyomoztam, amikor ráakadtam Pierre Bayard <<< (irodalomtörténész-pszichoanalitikusra) a Francia Intézet honlapján, ahol szept. 24-i előadását hírdetik. A könyv már kapható,olvasható. Nem szoktam látatlanban ajánlani dolgokat, de most valami azt súgja, nem tévedhetek nagyot. Addig is itt a könyvismertető. innen <<< Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk,felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmolylétére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán? Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem- olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás örömteli felfedezéséhez és együttes gyakorlásához olyan felismeréseken át vezet az út, amelyeket Bayard szívesen megoszt minden érdeklődővel. Mert igenis lehet, sőt érdemes olyan könyvekről társalogni, amelyeket soha nem vettünk kézbe, csak hallottunk róluk, netán elábrándoztunk a címükön. Szabad kitalálni másoktól ellesett tudásfoszlányok alapján a nem olvasott könyveket. Sőt, talán ez a legjobb útja annak, hogy örömmel olvassunk, lapozgassunk, ferdítsünk és képzelegjünk, vagyis megalkossuk önmagunkat könyvek ürügyén. Pierre Bayard szerint minél szabadabban kezeljük ugyanis a kultúra fogalmát, és minél bátrabban rugaszkodunk el az írott betű iránti tisztelettől, annál több az esélyünk, hogy felfedezzük az írót, a szellemes társalgót és öntudatos nem-olvasót magunkban. Ez a felismerés pedig megszabadíthat a bűntudattól, a vizsga- frásztól, a rossz iskolai emlékektől és attól a rengeteg megalázó élménytől, ami kínná változtatott egy lehetséges örömforrást: a könyveket.
Nálunk a NOL. Metazin-ja is megemlékezett róla: A képmutató értelmiség fellélegezhet. Egy neves francia irodalmár új könyvében beismeri, hogy több alapművet ő sem olvasott. Ez azonban korántsem gátolja abban, hogy magabiztosan beszéljen és írjon róluk.
„Igenis lehetséges olyan könyvekről beszélgetni, amelyeket nem olvastunk. Persze, főleg azokkal, akik maguk sem olvasták” – idézi Adam Sage, a londoni Times publicistája Pierre Bayard párizsi irodalomtörténészt.
Bayard a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk című nemrég megjelent művében bevallja, hogy ő maga még az alapműveket sem olvasta mind. Számos olyan klasszikust sem, amely kötelező olvasmány a középiskolában. Nem olvasta például az Ulyssest és a Tulajdonság nélküli embert sem. Pontosabban mindkettőbe belekezdett, de sosem ért a végükre. Vannak olyan fontos művek is, amelyeket olvasott ugyan, de már rég elfelejtette, miről szólnak.
A könyv óriási siker lett. Még a kiadó sem gondolta volna, hogy megjelenése után elkapkodják az összes példányt. Utánnyomást kellett készíteni, és a mű a bestseller-listák élére ugrott. És a nagy klasszikusokkal ellentétben ezt a művet bizonyára el is olvasták.
„A siker azt mutatja, hogy igen érzékeny kérdésre tapintottam rá” – nyilatkozta Bayard. Nagy megkönnyebbülést okozott ugyanis számos értelmiséginek, amikor neves irodalomtudós létére a nyilvánosság előtt vállalta, hogy sok alapművet ő maga sem olvasott. Most végre nekik sem kell majd úgy tenniük, mintha végigolvasták volna Proustot.
Bayard szerint felesleges a képmutatás. Nem kell ahhoz elolvasni valamit, hogy véleményt alkothassunk róla. Sokkal könnyebb egy hosszú és nehéz regényt a kritikák és recenziók alapján megítélni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ő maga is gyakran ad elő, sőt ír olyan művekről, amelyeket nem olvasott – és még sosem bukott le.
A tabudöntögető könyv sikeréhez talán az is hozzájárul, hogy Bayard praktikus tanácsokkal látja el azokat, akik azt a benyomást akarják kelteni, hogy olvastak egy könyvet, amelyet valójában sosem vettek a kezükbe. „Kerüld a pontos fogalmazást és a racionális gondolatokat. Hagyatkozz a tudatalattidra, és beszélj arról, hogy számodra miért fontos a könyv.” A recenzenseknek szóló tanács: „Tedd a könyvet magad elé az asztalra, és csukd be a szemed. Elmélkedj el azon, hogy vajon mi lehet a könyvben, ami érdekelhet. Aztán pedig írj saját magadról.”
Bayard professzor egyik célja bizonyára a polgár- pontosabban az értelmiségpukkasztás. „Könyve azonban korunk egyik paradoxonjával is szembesít – véli Stacy Schiff Pulitzer-díjas író. – Becslések szerint csak Amerikában napi 27 regény jelenik meg. Minden másodpercben új blogot indítanak.”
Nem csoda hát, ha nincs időnk mindent elolvasni. Legkevésbé a mázsás nagyregényeket.
http://metazin.hu/node/796
és a Sunbooks is megemlékezett róla:
Pierre Boyard szeptember 24-25-én Budapestre látogat, ahol számos rendezvényen és könyvbemutatón találkozhatnak vele és új könyvével. A szerzővel a tervek szerint a Kultúrház is interjút készít.


Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán?

Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem-olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás örömteli felfedezéséhez és együttes gyakorlásához olyan felismeréseken át vezet az út, amelyeket Bayard szívesen megoszt minden érdeklődővel.

Mert igenis lehet, sőt érdemes olyan könyvekről társalogni, amelyeket soha nem vettünk kézbe, csak hallottunk róluk, netán elábrándoztunk a címükön. Szabad kitalálni másoktól ellesett tudásfoszlányok alapján a nem olvasott könyveket. Sőt, talán ez a legjobb útja annak, hogy örömmel olvassunk, lapozgassunk, ferdítsünk és képzelegjünk, vagyis megalkossuk önmagunkat könyvek ürügyén. Pierre Bayard szerint minél szabadabban kezeljük ugyanis a kultúra fogalmát, és minél bátrabban rugaszkodunk el az írott betű iránti tisztelettől, annál több az esélyünk, hogy felfedezzük az írót, a szellemes társalgót és öntudatos nem-olvasót magunkban. Ez a felismerés pedig megszabadíthat a bűntudattól, a vizsga-frásztól, a rossz iskolai emlékektől és attól a rengeteg megalázó élménytől, ami kínná változtatott egy lehetséges örömforrást: a könyveket.


Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?



Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán? Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem- olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről beszélgetni. Az olvasás és az aktív nem-olvasás örömteli felfedezéséhez és együttes gyakorlásához olyan felismeréseken át vezet az út, amelyeket Bayard szívesen megoszt minden érdeklődővel. Mert igenis lehet, sőt érdemes olyan könyvekről társalogni, amelyeket soha nem vettünk kézbe, csak hallottunk róluk, netán elábrándoztunk a címükön. Szabad kitalálni másoktól ellesett tudásfoszlányok alapján a nem olvasott könyveket. Sőt, talán ez a legjobb útja annak, hogy örömmel olvassunk, lapozgassunk, ferdítsünk és képzelegjünk, vagyis megalkossuk önmagunkat könyvek ürügyén. Pierre Bayard szerint minél szabadabban kezeljük ugyanis a kultúra fogalmát, és minél bátrabban rugaszkodunk el az írott betű iránti tisztelettől, annál több az esélyünk, hogy felfedezzük az írót, a szellemes társalgót és öntudatos nem-olvasót magunkban. Ez a felismerés pedig megszabadíthat a bűntudattól, a vizsga- frásztól, a rossz iskolai emlékektől és attól a rengeteg megalázó élménytől, ami kínná változtatott egy lehetséges örömforrást: a könyveket. (Kiadó: Lazi Kiadó,
Összeállította: Kerekes Tamás
www.KUAN.FREEBLOG.HU
(Kiadó: Lazi Kiadó, Szeged
ISBN: 9789639690561,
www.lazikiado.hu
infoLAZIKIADO.HU

Egy székfoglaló utóélete

„Az Édes Anna egész jó regény. Ki ez a Kosztolányi?”

A kezem ügyébe került Márai kötet nem az eddig megszokott tematikát folytatja, nem a napló, memoire-író szemszögéből elemzi a történelem, a kultúra, a nyelv, az alkotás sajátosságait, hanem, mintha egy szakmáját szerető szerkesztő egy régi barátnak, egy-egy vers-alkotás fölé hajolva magyaráz ihletről, egyéni alkotói kedvről, közösségi kulturális keretről. De a legizgalmasabb, amikor a „Miért szép?” örök kérdését feszegeti olyan, majd mindenki által ismert versekkel kapcsolatban, mint a „Szeptember végén”. Külön csoda, hogy Márai még ez utolsó költemény esetében is érzi és kimutatja a megbicsaklást. Egy nagyon pedáns, felkészült, innovatív pedellus vezet bennünket át a magyar irodalom és a világirodalom csarnokán át.

Írni kell

Márai időtálló, amikor arról meditál, hogy rovásírással nem lehetett volna megírni a Himnuszt. Mint látnivaló, Márai a fragmentumot arra használta fel, hogy pontos portrét adjon a polgári, a kávéházi Kosztolányiról, aki mégis megírta az egyetlen, nem létező szocialista realizmus magyar regényét: az Édes Anná-t. Márai Ezra Pound-ot idézi, amikor arról beszél, hogy a Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak. Virág Benedek Márai budai szomszédságában körmöl a Viziváros egyik odvas odújában lúdtollal virágéneket. Kosztolányi pontosan tudta azt, amit Virág Benedek, hogy szlávok és germánok közt egyetlen igazi hazája van a magyar nyelv. A történelem során a magyar lovas nemzet megosztotta szerepeket, volt aki ülte a lovat, volt aki ette. Az utóbbiak voltak Márai és Kosztolányi korában már többen.Frakkos zsebtolvaj az úri társaságban (homo aestheticus) Kosztolányi, aki besurran a világirodalomba, ez volt az úri társaság)-és olvasás közben állandóan elcsent valamit a magyar nyelv számára, hisz képírással lehetetlen láttatni :óh, lassan szállj és hosszasan énekelj, haldokló hattyú, képzelet.Írni kellEzért sürgősen írni kellett, betűkkel. Ezért írt a bajuszos Berzsenyi, a Don Quijote szerű Kazinczy, s az álruhás forradalomként láttatott Arany. A pipázó, hasas, bájos Heltai, a légszomjas Babits, a gügyögő Szép Ernő. Írtak, olvastak, fordítottak. Minden műveltek, mert tudták, hogy fel kell tölteni a magyar nyelvet szükséges és felesleges szavakkal, mert a felesleggel kezdődik az Irodalom. Az Irodalommal kezdődik a nemzet.

A remekművekről

Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveibõl. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.
Márai e kötetében verseket elemez, boncol, korszellemről beszél, helyreigazít egy megdöccent jambust, az alkotás, a lélek, az irodalom, hovatovább a világirodalom titkait fürkészve. Szabálytalan irodalomtörténet a munka, kis esszéket olvashatunk Rilke, Cervanntes, Renard, s legnagyobb meglepetésemre James Joyce alkotói metódusáról, emberi habitusáról, melyeknek egy-egy frappáns, találó kitétele, megfogalmazása évekig elkíséri a szorgalmas olvasót.
Külön érdekessége a kötet6nek, hogy Márai 1943-ban ezt a címet (Ihlet és nemzedék) adta akadémiai székfoglalója címének, melyről a tudós a következőket írja:

1943. december 6-án tartott akadémiai székfoglalójában nagyobb elismeréssel szólt Petőfiről, de közvetve ekkor is bírálta a népi mozgalmat. Két évvel Babits után, 1942. május 15-én lett a Nyelv- és Széptudományi Osztály Széptudományi Alosztályának levelező tagja. 1947. június 6-án rendes tagnak is megválasztották, de újabb székfoglalót már nem tarthatott. “Tagsága külföldre távozása miatt az MTA 1949. évi átszervezésekor megszűnik” - olvasható az akadémiai tagok jegyzékét tartalmazó kiadványban (Fekete 1975). Mintegy három hónappal öngyilkossága után, 1989. májusában kapta vissza akadémiai tagságát.
Babitscsal ellentétben - ki az Oidipus Kolonosban általa készített fordításából olvasott fel -, Márai erre az alkalomra készített értekezéssel foglalta el a helyét a Tudós Társaságban. Meglehetősen keményen ítélt, amidőn a Nemzeti dalra terelte a szót: “Ha szédszedjük és a próza nyelvére fordítjuk, e rímes sorokban is közhelyek tucatját találjuk (...). Már a kezdősorok (...) úgy hatnak prózában, mint valamilyen iskolai tornaünnepély nyitánya. A folytatás (...) diákkorunk longaméta-versenyeinek felbuzdult hangulatát idézi” (Márai 1946, 12-13). Mi okozza, hogy mégis remekmű a Nemzeti dal? Márai lényegében úgy gondolja, nincs egyértelmű válasz e kérdésre. Segítségül hívja Mallarmét s Rilkét, de végülis arra a megmagyarázhatatlan jelenségre hivatkozik, amelyet ihletnek nevez. “Ma úgy mondanók - s ez az igealak jól szemlélteti, milyen rendületlenül igyekezett Márai Kosztolányi nyelvtiszteletéhez ragaszkodni - bizonyos lelkek egyforma hullámhosszon keresik egymást a térben és az időben, egyforma bensőséggel kérdeznek és felelnek, akkor is, ha nincs módjuk megtalálni a személyes érintkezés lehetőségeit” (Márai 1946, 25-26).
Székfoglaló előadása is elárulja, hogy Márai - Babitscsal és Kosztolányival ellentétben - nem volt igazán kiemelkedő értekező. E fönntartás nem jelenti, hogy ne volna figyelemre méltó megfigyelés az Akadémián elhangzott előadásában. A legutóbb idézett mondat egy elképzelt közösség és nyelv kölcsönhatására figyelmeztet. 1953 végén New Yorkban a következőképpen egyértelműsítette korábbi föltevését: “Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet” (Márai 2001, 340). A székfoglalóban, a Szeptember végén értelmezésében is jól észrevehető a föltevés, mely szerint az ihlet valamely közösséghez s nyelvhez kapcsolható, szemben a pusztán egyéni leleménnyel. “A harmadik versszak nincs ugyanabból az anyagból, mint az első kettő, a befejező sorokat nem hatja át az áram, mint az előző sorokat. A titokzatos, égi üzenet, melynek ő csak tolmácsolója volt, az első két versszakban tökéletes kifejezést kapott, de a befejező sorokat már csak ő írta, a költő, biztos formaérzékével, csodálatos verselő készségével, mint aki nem ismeri mesterségén belül a lehetetlent” (Márai 1946, 11-12).
Minden felrótt hiba ellenére rendkívül olvasmányos, de ugyanakkor mély esszéket kaphatunk kézhez.


Kerekes Tamás

Márai Sándor: Ihlet és nemzedék
Helikon Kiadó
http://www.helikon.hu/
helikon@helikon.hu

Szoba kilátással

Szoba kilátással

A boldog békeidők. A viktoriánus kor Angliájából Firenzébe érkezik két hölgy. Lucy Honeychurch, az előkelő angol család sarja Firenze nevezetességeit látogatja sorra. Hogy az idegen környezetben nehogy csorba essék ártatlanságán, a lányt idősebb kuzinja, Charlotte néni kíséri. A Bertolini panzióban laknak, ám ablakukból nem tárul eléjük csodálatos kilátás, csak a belső udvar falait látják. A többi angol turistával elköltött közös vacsorán szóba kerül ez a kellemetlenség is, és Mr. Emerson, a segítőkész, ám különös úriember felajánlja, hogy cseréljenek szobát. A társaság vidéki kirándulásának alkalmával George-nak, Mr. Emerson heves természetű és romantikus lelkű fiának sikerül megcsókolnia Lucyt. Ám az éber Charlotte azonnal a tett színhelyén terem... s a románc, mielőtt valóban elkezdődhetett volna, már véget is ért.
Odahaza Angliában Cecil, a mulya és sznob fiatalember eljegyzi Lucyt, s a jövendőbeli fiatalasszony kitartóan tűri vőlegényének szerencsétlenkedéseit. George-nek közben sikerül újra Lucy közelébe férkőznie, de a lány nem akarja elárulni valódi érzelmeit...
Forster ebben az elbűvölő társadalmi vígjátékban oly finom eleganciával és eredetiséggel mutatja be a brit előkelőségek és kevésbé előkelőségek hétköznapjait, hogy az ember szinte rabja lesz ennek a nem mindennapi szerelmi történetnek. Lucy a még mindig élő viktoriánus társadalmi konvenciók és szexuális illemszabályok, valamint saját szívének sugallatai között őrlődik. Érzelmeinek változásait az író könnyedén felfűzött, finoman ábrázolt jelenetekben, kedves megértéssel tárja elénk. A nagyszerűen jellemzett szereplők pillanatok alatt rokonszenvesek lesznek, s a napsugaras élet természetessége hamar átragad az olvasóra is."
Könyvespolc.Blogter.hu
http://209.85.129.104/search?q=cache:-ZNRAITe3wsJ:konyvespolc.blogter.hu/%3Fpost_id%3D164198+szoba+kil%C3%A1t%C3%A1ssal&hl=hu&ct=clnk&cd=16&gl=hu

A kiadó:

Az 1900-as évek elején egy fiatal, jó családból származó angol ifjú hölgy, Lucy Honeychurch először látogat el a ködös Albionból a napfényes Toscanába, Firenzébe. A Bertolini panzióban száll meg, ahol csak angolok szoktak szobát kivenni. A hely melegsége, a helyiek kedvessége nem csupán őt, de kuzinját és kísérőjét, Charlotte Bartlettet is elragadtatással tölti el. Lucy hamarosan megismerkedik egy különc ifjúval, George Emersonnal, aki egy számára teljesen szokatlan, érzelmekkel teli bohém világot nyit meg előtte. A konzervatív Charlotte tanácsára azonban szinte menekülve indulnak Rómába, ahol Lucy összetalálkozik az álszent és sznob Cecil Vyse-szal, akinek közeledését már kuzinja is jó szemmel nézi. Hazatérve Angliába azonban ismét Emersonék társaságába kerül, és ekkor Lucy már nem tudja kivonni magát a fiatal George hatása alól, leendő esküvőjével nem törődve, szinte aléltan merül el a szenvedély és szerelem csillogó óceánjában...

Edward M. Forster regényének alapján készült film.
Az ifjú angol leány, Lucy kísérőnője, Charlotte társaságában, 1907-ben Firenzébe érkezik, s ott a Bertolini panzióban száll meg, ahol csak angolok szoktak szobát kivenni. Itt megismerkedik egy különc ifjúval, George Emersonnal. Szerelem szövődik köztük. Emiatt Charlotte rémülten hazaküldi Angliába a lányt. Lucy eljegyzi magát egy dandyvel, de a véletlen úgy hozza, hogy ismét összeakad George-dzsal. Különböző nehézségek legyőzése után végül egymáséi lesznek
A jó házból való angol lány Firenzébe érkezik. Új ismerőse, George társaságában tanúja lesz egy utcai késelésnek, és a látványtól megszédülve hamarosan a fiú karjaiban találja magát. A festői Toscana szépsége hamarosan rabul ejti, és elragadja őt a szenvedély és a szerelem...

M. Forster: Szoba kilátással
című regénye a belső emancipáció katalizátoraként mutatja be a hősnő, Miss Lucy Honeychurch firenzei útját. Itália a viktoriánus drill, "egy gátakkal és óvintézkedésekkel teli, szégyenkező világ" ellenpontjaként jelenik meg, noha valójában csak a megindítója lesz mindazon belső folyamatoknak, amelyek a regény nagyobbik, Angliában játszódó részében a Lucy sorsát meghatározó döntésekhez vezetnek. Az utazás, a változás mozzanata a hősnőn belülre kerül, mint ahogy a "szoba kilátással" címben foglalt képe is, mely egyszerű, köznapi motívumként bukkan fel a regény elején, és a későbbiek folyamán metaforizálódik, újabb és újabb lélektani jelentésrétegeket felvéve. Az identitás keresése, a társadalmi kényszereken felülemelkedő őszinteség, mint az egyéni autonómia záloga ugyanakkor szorosan összefügg Itália tapasztalatával, az angol társasági élet konvenciórendszerét aláaknázó világ megismerésével: "megeshet, hogy a turista, aki Giotto értékeit vagy a korrupt pápaságot érkezett tanulmányozni Olaszországba, úgy tér haza, nem emlékszik másra, csak a kék égboltra, s az alatta nyüzsgő férfiakra és nőkre.
" A szoba és a kilátás viszonya valamiképpen a biztos hátteret nyújtó, otthont adó kultúra és a kiszámíthatatlan, forgandó világ viszonyára rímel - bennem legalábbis ezt erősítette meg a regény 1958-ban keletkezett függeléke, a Kilátás szoba nélkül, ahol a második világháborút követő társadalmi változások vernek visszhangot a szerző vigasztaló szavaiban, amelyekkel az események indító színhelyéül szolgáló panzió eltűnését kommentálja:
"az is valami, hogy a kilátás megmaradt nekik."A regénytől mindennek ellenére távol áll az efféle melankólia: Forster műve roppant élvezetes olvasmány. A szerző páratlanul decens, finom humorral tárja elénk a társasági élet kényes viszonyait, miközben a hangja mindvégig abban a regiszterben szól, amely a bemutatott társadalmi környezetnek is a sajátja. A hajszálpontos megfigyeléseket hűvös iróniával tálalja, amely a saját elbeszélői szerepét sem hagyja érintetlenül: "Lucy elégedett volt ezzel a beszéddel. Az olvasó talán észrevett benne egy nyelvbotlást. Hogy Miss Bartlett is észrevette-e, nem tudjuk, hiszen az idősebb emberek agyába lehetetlen bepillantást nyerni."Kalmár Melinda fordítása mértéktartó és elegáns, s noha a kötet külleme meglehetősen keresett (a címlap, illetve a fejezetcím tipográfiája láttán a regény hősei hűvös megrökönyödéssel húznák fel a szemöldöküket), mégis remek dolog az új magyar Forstert olvasni. A kiadó időközben előállt a Howards End (Szellem a házban) 1974-es, Réz Ádám-féle fordításával, felkeltve a reményt, hogy egy sorozat megjelenésének nézünk elébe, s így a közeljövőben talán a szerző eddig le nem fordított szépprózai műveit (két regényét és számos novelláját) is a kezünkbe vehetjük.(Fordította Kalmár Melinda. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2002. 230 oldal, 1690 Ft)
Keresztesi József)



Összeállította:
Kerekes Tamás

Forster: Szoba kilátással
Lazi Kiadó, Szeged
http://www.lazikiado.hu/
info@lazikiado.hu

Mark Twain

Mielőtt elképzelnénk a jövő emberét, ahogy Ficsku Pál, Tisza Kata, Bea asszony füveskönyvében lapozgat, szögezzük le, hogy Mark Twain humora méltatásáért Schöpflin Aladár is tollat ragadott:

„Csakis a tengerentúli nyers, kiforratlan, ezerféle elemek össze nem olvadt konglomerátumából álló, egész valójával a gazdasági erőfeszítésben, az arany felhalmozásában élő társadalomban fejlődhetett ki az a stílus és az a humor, amelynek Mark Twain a mestere volt. Ennek a társadalomnak a mulattató művésze a cirkuszi bohóc s egyenesen a cirkuszi bohócságból lelkezett a Mark Twain humora. Komoly képpel bolondokat mondani: ez az ő stílusa. Figurát csinálni önmagából, hogy kifigurázhassa a hallgatóit. Úgy járni az élet dolgai körül, mint a cirkuszi Dummer Auguszt az erőművészek körül, amikor furcsa mozdulatokkal utánozza őket, ügyetlen testtel próbálgatja ügyességeiket. Komoly, okos dolgokat az abszurdumig túlozni, hogy ostobaság legyen belőlük. Olyan tükrökbe nézetni az embereket, amelyek a soványakat kövéreknek, a kövéreket soványaknak mutatják. Úgy mondani az igazat, hogy hazugságnak hallják s úgy hazudni, hogy ne tudhassák, hazudik-e vagy igazat mond. Felnőtt, komoly emberrel olyanokat tetetni, mintha gyermek volna s gyermekeket a felnőttek komoly mozdulataival mozgatni. Általában mindig és minden körülmények közt azt tenni és mondani, amit rendes, ésszel élő ember nem tesz és nem mond.
Csokonai a humorisztikusra azt a szót használta, hogy: furcsa. Ha senkire, Mark Twainra ráillik ez a szó, mert az ő humora voltaképpen nem egyéb, mint furcsálkodás. Groteszk humornak szokták nevezni; sokszor annak is éreztük, de sokszor csak a groteszket láttuk benne, humor nélkül. Nekünk ez a bolondozás csak néha tetszett mulatságosnak, valami visszásságot majd mindig éreztünk benne. Az amerikaiaknak, úgy mondják, ez kellett, fölfedeztek benne valamit önmagukból, értették és szerették. Mark Twain humora az amerikai földhöz volt kötve, európai érzés csak hiányosan tudta élvezni. Nekünk nem egyszer túllőtt a célon: akkora sikerrel tetette magát együgyűnek, hogy csakugyan együgyűnek is láttuk néha. És csak egy húrja volt hangszerének, tehát nem tudta elkerülni, hogy modorrá ne váljék, ami eredetileg stílus volt. Hálátlanság volna azonban el nem ismerni, hogy sokszor mulattunk bohóskodásán. Sokszor pedig olyanformán voltunk vele, mint aki olyan nyelven olvas, amelyet csak félig-meddig ért meg. Éreztük, hogy abban, amit mond s ahogyan mondja, csakugyan van humor, csak mi nem tudjuk megfogni, idegen nekünk.
És ezerszer hálátlanok volnánk, ha elfelednők kora fiatalságunknak azokat az óráit, amikor Mark Twain gyermekkönyveit olvastuk, a Koldus és királyfit, a Tom Sawyert .”
(Scöpflin Aladár)
http://209.85.129.104/search?q=cache:WBdF9tmX6XkJ:epa.oszk.hu/00000/00022/00055/01555.htm+Mark+Twain+humora&hl=hu&ct=clnk&cd=3&gl=hu


Ha mindig igazat mondasz, semmire sem kell emlékezned.” (Mark Twain)
“Valójában az a bátor ember, aki ellenáll a félelemnek, aki legyőzi a félelmét – nem pedig az, akiből hiányzik a félelem.” (Mark Twain)
“Ha magunkhoz veszünk egy éhező kutyát és enni adunk neki, akkor az soha nem fog megharapni. Ez a különbség a kutya és az ember között.” (Mark Twain)
“Nem igazság, hogy a ráncok éppen a mosoly nyomán jelennek meg.” (Mark Twain)
“Mindig őszintén ismerd be a hibáidat. Ez elbizonytalanítja a lesben állókat, és lehetőséget ad arra, hogy továbbiakat kövess el.” (Mark Twain)
“Mindig legyél tisztességes! Ez majd sok embernek örömet okoz, a többi pedig megdöbben.” (Mark Twain)
“Egy olyan ember, aki nem olvas könyveket, semmivel sem különb annál, mint aki nem tudja elolvasni őket.” (Mark Twain)
“Ne járkálj fel-alá, azt hajtogatva, hogy a világnak kellene eltartania téged. A világ nem tartozik neked semmivel, hiszen a világ volt itt előbb.” (Mark Twain)
“Klasszikus: olyan könyv, amit az emberek magasztalnak, de sosem olvasnak.”
(Mark Twain)
“A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság és a statisztika.” (Mark Twain)
“A jó modor az, hogy eltitkoljuk, milyen sokat tartunk magunkról és milyen keveset a többiekről.” (Mark Twain)
“A kedvesség az a nyelv, amelyen a süket hallani tud, a vak pedig látni.” (Mark Twain)
“Az időjárás az az állapot, amire mindenki panaszkodik, de senki sem csinál semmit ez ügyben.” (Mark Twain)
“A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.” (Mark Twain)
“Sosem hagytam, hogy az iskoláim befolyásolják a képzettségemet.” (Mark Twain)
“Nincs annál idegesítőbb dolog, mint amikor félbe akarod szakítani két ember beszélgetését, és egyszerűen csak tovább folytatják.” (Mark Twain)
“Húsz év múlva sokkal jobban fogod sajnálni azokat a dolgokat, amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen.” (Mark Twain
“Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!” (Mark Twain)
“A rég várt is váratlanul ér, amikor végre bekövetkezik.” (Mark Twain)
“A sikerhez semmire sincs szükséged ezen a világon, csak tudatlanságra és magabiztosságra.” (Mark Twain
“A hírnév illanó, a népszerűség véletlen. Az egyetlen biztos dolog ebben az életben - a mulandóság.” (Mark Twain)
“Április 1: Az a nap, amelyen emlékezetünkbe idéztetik, hogy micsodák vagyunk az évnek a többi háromszázhatvannégy napján” (Mark Twain)
“Több jó védekezési mód van a kísértésekkel szemben, de a legbiztosabb a gyávaság.” (Mark Twain)
“A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.” (Mark Twain)
“Hja, a szokás! Senki sem hajíthatja ki az ablakon keresztül: ki kell kísérni a lépcsőházba, s azután fokonként lecsalogatni.” (Mark Twain)
“Egy hazugság már félig körbejárta a világot, miközben az igazság még csak a cipőjét húzza.” (Mark Twain)
“Az ember sok mindent hajlandó csinálni, hogy szeressék, de mindent hajlandó megtenni, hogy irigyeljék.” (Mark Twain)
http://idezet.wordpress.com/category/mark-twain/
'Az ember a munkahét végén teremtődött, amikor már elfáradt az Isten.' 'Üzleti megfontolásból vagyok kénytelen megőrizni az épelméjűség látszatát.' 'Tegyük föl, hogy hülye vagy. És tegyük föl, hogy kongresszusi képviselő vagy. De miért mondom kétszer ugyanazt?" A nagy amerikai író groteszk, gyilkosan éles humorral kevert bölcsességeiből gyűjtött csokorba néhányat a válogató. A rangot, intézményt nem tisztelő, szentimentalizmus-ellenes alapmagatartású szerző találó mondataival igyekszik megragadni az élet értelmét, ám közben alaposan megmondja a véleményét kora társadalmáról is.



Kerekes Tamás

Mark Twain füveskönyve
Lazi Kiadó, Szeged, 2007
http://www.lazikiado.hu/
http://www.lazikiado.hu/

Sartre főműve: Lét és a semmi

Sartre:
A lét és a semmi

Sartre abból az alapállásból indítja monumentális művét, hogy a modern gondolkodás megszabadította a filozófiát a dualizmus néhány formájától, a gondolkodás már nem hisz a megjelenés mögötti létben, a megjelenés a megjelenés mértékét jelenti. Nincs már mögöttes valódi lét, de nincs már a potencia és aktus dualitása sem mert minden aktualitásban van. Sartre felfogása meghaladni készül a hegeli lényegtant is: a jelenség nem elrejti a lényeget, hanem feltárja azt, míg Hegelnél a lényeg a jelenség habja. A grandiózuss munka célja: a dualizmus meghaladása. Előlegként: "Ennek a csészének az a valósága, hogy az nem én vagyok." Azaz Sartre a megjelenés létét írja le, mely túlhaladná a csésze fenoménja és a lét fenoménja közti ellentétet. Lényegében ez egy Heideggerrel szembeni polémia: a tárgy nem birtokolja a létet, de nem is részesülés a létből, van. Ennek a megoldása Sartre-nál a lét transzfenomenalitása. Mindez természetesen olyan ismeretelmélet kérdésekhez vezet, melyek kapcsán Sartre Berkeley, Husserl gondolati hagyatékával kénytelen szembenézni. Ahhoz, hogy számoljunk, rendelkeznünk kell a számolás tudatával, azaz, mondja Sartre: minden tudatos létezés a létezés tudataként létezik. Sarkítva: nem az a paradoxon, hogy vannak önmaguk által létező dolgok, hanem, hogy csak ilyenek vannak. Így a megismerés ontológiai alapjává egy olyan abszolútum válik, aminek viszonylatában minden fenomén relatív. Azaz a tudat léte elegendő-e ahhoz, hogy Sartre megalapozza a megjelenés létét? Sartre a tiszta megjelenéstől eljut a teljes létig: azt állítja, hogy a tudat olyan lét, amelynek létében kérdéses saját léte, mivel egy olyan létet von maga után, amely nem ő . Létdefiníciójában Sartre harcol az antropomorfizmus ellen: a lét önmaga, nem is aktivitás, nem is passzivitás. Sartre három fontos dolgot mond: A lét van. A lét önmagában való. A lét az, ami. Azt ezt követő 734 oldalas elemzés aztán a semmi problémájával folytatódik, avagy a vörös absztraktum, mert nem létezhet szín alak nélkül…..A probléma persze nem lehet meg a tagadás nélkül, de ez csak az emberi elvárások keretei közt értelmezhető, Sartre ötletes hasonlatával: pénztárcámban azért találok csak ezerháromszáz frankot, mert azt várom, hogy ezerötszázat fogok találni. Aki úgy értelmezi a phantha rei fogalmát, hogy még egy sört, az meg fog lepődni: Ha az autóm lerobban, a karburátort kérdezem ki, ha az órám megáll, kikérdezhetem az órást a megállás okairól. Amit a karburátortól várok , amit az órás az óra rugóitól vár, az nem valamilyen ítélet, hanem annak a létnek a feltárulása, amely alapján ítéleteket hozhatunk. S amikor a lét feltárulására várok, a nem-lét feltárulásának eshetőségére is fel vagyok készülve. Ha a karburátort kérdezem, lehetségesnek tartom, hogy semmi nincs a karburátorral. Ebből fakadóan Sartre eljut a konklúzióhoz: A kínai váza létébe be van ivódva a törékenység, a pusztítás objektív tény, s nem egy gondolat, ezért a nemlétnek is van egyfajta transzfenomenalitása, akárcsak a létnek. Így veti fel Sartre a semmi fogalmát, mely úgymond kísérti a lét fogalmát. A lét és a semmi viszonyánál azonban elkerüli a két kategória olyan szembeállítását, mely mondjuk a tézis-antitézis ellentétére épül, mert Sartre szerint a két kategória közt nincs logikai egyidejűség. Sartre szavaival: a lét van, a semmi pedig nincs. Konkrétabban: a semmi tagadás, mint lét. A semmi szívében hordozza a létet. Sartre gondolati erőfeszítéseket tesz, hogy számot vessen Heideggerrel (Miért van inkább a létező, mint inkább a semmi?) és Hegellel: a megoldás: a semmi fogalma révén tagadjuk meg az attribútumot a szubjektumtól. Konkrétabban: a tagadás az a cement, mely a két pont közti távolság eszméjét megteremti. A semmi eredetének az eszméjéhez Sartre bevezeti a nemlegesség fogalmát (a semmi irizálja a világot, megcsillan a dolgok felszínén).
Itt következik a filozófia fordulata: a szabadság az, mely révén az ember létében a semmi létrejöhet. Ez az összefüggés, mely nélkül a hatvanas évek diákmozgalmai érthetetlenek lennének, hiszen az emberi lét ontológiáját kapcsolja összesen Sartre a szabadság fogalmával, bárhogy is értelmezze azt Daniel Cohn Bandit, Herbert Marcuse mindezt, ráadásul az első nem is vádolható szubsztilis fenomenológiai elemzéssel. Mindezt kedvcsinálónak szántam.
Ha ehhez Sartre hozzáfűzi, hogy a szabadság a saját múltját hatályon kívül helyező emberi lét, akkor ebben csak a XX. század elejének filozófiai ditirambusát kell látnunk.
Sartre gondolkodói és művészi pályafutásának ténye, hogy filozófiai szintézisével egy időben összegzi az Undor c. regényben nézeteit, alapvetését: Milyen viszony van a létezés és az egyén közt, azaz miképp adhat értelmet az ember a létezésnek? Jóllehet az egyénnek nincs kitüntetett létezése a dolgok rendjében, a szabadság és a választás aktusa az individuum önmegvalósításának kalandja. Ezt nevezhetjük Sartre saját metafizikai tradíciójának, fundamentálontológiájának. Ha a descartesi cogitó szolgálna az egzisztenciális analitika kiindulópontjául -írja Heidegger-, akkor nem csupán meg kellene fordítani és a sum-mal kezdeni, hanem ennek tartalmát is alaposan meg kell változtatni. Sartre pontosan erre vállalkozik. Az ittlétnek az emberbe történt beleveszésével eldöntetett lenni tudása, ám elrejtődött, hogy itt választásról van szó. Az ittlét Heideggernél lehetőség, hogy az ember önmagát válassza (vagy sem), s Sartre itt folytatja. a kérdezés feltétele a szabadság, másképp: az a szorongás, ami a cselekvés és a motiváció közé fészkeli be magát. Hovatovább: az ember a szabadság kedvéért létezik. Míg Gabriel Marcel szerint az ember lényege azért nem ragadható meg egyértelműen, mert spontán szabadsággal alakítja saját magát, addig Sartre a világgal való dialektikus viszonyban mutatja fel a végső valóságot. Jaspersnél a lét csak sifrírozva írható le, a metafizika a lét rejtjele, gondolkodásunk a szubjektum-objektum hasadása, mindent csak tárgyként tudunk megragadni, a lét sem objektum, sem szubjektum nem lehet, behatolni a létbe csak közvetve lehet. Míg a Sein szót a kései Heidegger csak áthúzva nyomtatja ki, addig Sartre-nál a szabadság az emberi lét alapstruktúrája. " Tulajdonképpen egy értékvilághoz kötődöm. Az értékek, mint szabadságom által fenntartott dolgok szorongó észlelése csak utólagos és közvetített fenomén. A világ jelenti a közvetlent a maga sürgetésével, s ebben a világban, amelyben el vagyok köteleződve, cselekedeteim úgy szabadítják ki ezeket az értékeket, ahogy a foglyokat szoktuk." A kötet a rosszhiszeműség és a hazugság elemzésével folytatódik. Szerves gondolatmenet, lassan építkező, s Sartre műve befejezésében még egyszer visszatér rá:" A komolyság szelleme számára a kenyér azért kívánatos, mert élni kell (olyan érték, mely az érzékfeletti mennyben íratott meg), és mert megehető formában van. A komolyság szellemének, amely tudjuk, uralkodó a világban, az a következménye, hogy a dolgok szimbolikus értékét empirikus különösségükkel itatja fel, ahogy a tintát itatjuk fel az itatóspapírral, elővesszük a vágyott dolog átlátszatlanságát, és azt önmagában redukálhatatlan kívánatosságnak tekintjük. Már az erkölcs területén vagyunk tehát, de a rosszhiszeműségén is, mert ez egy olyan erkölcs, amely szégyenkezik önmaga miatt, és nem meri elárulni nevét, elfedte minden célját, hogy megszabaduljon a szorongástól. Az ember vaktában kutat a lét után, elrejtve maga elől azt a szabadkivetülést, ami ezt a kutatást alkotja, olyanná teszi magát, akire az úton heverő feladatok csupán várnak. A tárgyak némakövetelések és ő csupán ezeknek a követeléseknek való engedelmességként létezik."

Kerekes Tamás marlonbrandy www.transycan.net/cafe


L’Harmattan
harmattan@harmattan.hu
www.harmattan.hu
746 oldal, 4200 forint
fordította Seregi Tamás

Aforizmák a nőkről

Egy holland irodalomtörténész nekidurálta magát
A Soha ne végy el nagy lábú nőt!
- idézetgyűjteményt az Ehető nő nevű fejezetcíme alapján szerettem meg, csak később vettem észre, hogy már maga a borító is orientál, mégpedig a Nagy farú nő sok benzint fogyaszt, s az Egy sör, egy meleg női kéz, s a királynő már a nénikém!, s a Két csöcs többet elhúz, mint száz szekér! mondataival.
A különböző népek százötven országának megszámlálhatatlan bölcsessége van benne egy eredetileg holland származású irodalomtörténész tollából. Óriási erénye, hogy nem a magyar sajtó ismert poénjaival traktál, hanem valóban világirodalmi kitekintést kapunk.
„ A fenekem aranyból van! -mondta a lábas. Tudom, onnan jövök! -felelte a merőkanál akkád közmondása nem hagy kétséget, hogy azt kapjuk, amit várunk.
Nézzük a részeit a könyvnek. Fejtől lábig, Szépség és építkezés, Életfázisok, feleségek, társfeleségek, anyák és anyósok, verbális képességek és munka és még sorolhatnánk azokat az útjelzőket, melyek köré a különböző aranyigazságok csoportosíthatók.
27 évszázad, százötven ország, kettőszáznegyven nyelvében létező gyűjtemény rávilágít a női nem megítélésének kulturális eltéréseire és még rengeteg mindenre.
Jöjjön a gyakorlat.
Elviselhető a balszerencsém, mondta a férfi, és elvett egy apró nőt.
Nincsenek kicsi férfiak.
A lány és az agyagpipa sose kicsi.
A jó asszonynak nincsen feje.
Az asszony férj nélkül olyan, mint lovas ló nélkül.
A lány okos férjet keres, a férfi szép feleséget.
A szem a test tanítványa.
A nők a rizsfőzéshez használt kétujjnyi víz mélységében értik meg a dolgokat.
Kék szemű asszonyt ne vegyél el akkor sem, ha pénz van a dobozában.
Egy férfinak azért van szeme, hogy lásson, a nőnek pedig azért, hogy lássák.
Jobb egy félszemű anya, mint egy kétszemű apa.
Ha már orra van, minden arc szép.
Egy szem jobban informál, mint két fül.
A foghúzás és a házasság árt a szépségnek.
Kerekes Tamás
Mineke Schnipper: Soha ne vegyél el nagylábú nőt! Partvonal Kiadó www.partvonal.hui

Kutyafáját

A kutyák titkos élete

Féltékeny-e a kutya?

Odaadó gazdiként hajlamosak vagyunk sokszor emberi tulajdonságokkal felruházni négylábú barátunkat. Szomorú vagy vidám mint mi, és persze minden szót ért abból amit mondunk neki. Ha esetleg a háta mögött beszélünk, akkor is tudja, hogy róla van szó, ha rosszat tesz és rászólunk egyből megbánja tettét, és tudtunkra adja szégyenérzetét. Ezek természetes gondolatok, hiszen az eb a szívünkhöz nőtt, teljes jogú családtagként él köztünk, így egyértelmű, hogy gondolkozik és érez, akár csak mi emberek.
Ám mégsem ilyen egyszerű a dolog. Nézzünk meg egy olyan helyzetet, ahol a változásokat a kutya nem úgy éli meg mint az ember. Egy új családtag érkezését nem mindig veszi zökkenőmentesen a kutya. A gazdi ráfogja erre a viselkedés változásra, hogy féltékeny a kutya. Ez azonban nem teljesen fedi a valóságot. Ugyanis egy kutya nem lehet féltékeny.
Mit jelent az, hogy nem lehet féltékeny? A viselkedésváltozást sok minden eredményezheti, ám mégsem beszélhetünk olyan emberi érzésekről, mint a féltékenység. A kutya akár a farkas falkaállat. A különbség azonban az, hogy a kutya számára az ember társasága, a család a falka. Mint ahogy a természetben, ebben az ember-kutya falkában is meg van a szigorú rangsor, a kutya és az ember is tisztába kell legyen azzal, hogy ki a falkavezér. Azt a kutyát, amelyik folyamatosan feljebb próbál jutni a ranglétrán, domináns kutyának nevezzük.
Azt minden kutyatartó tudja, hogy az ebek életében nagyon fontos szerepet tölt be a rendszeresség. Az etetéstől kezdve a napi sétáig minden. Ebbe szigorúan beletartozik a felállított és működő rangsor is. Amikor egy új családtag érkezik, mondjuk egy gyermek, a kutya számára egyértelműen a rangsor alján van a helye. Hiszen "újonc", csak most "csapódott a falkához", küzdje fel magát ahogy tudja, neki már megvan a biztos helye. Ám ennek ellenére nem ezzel találkozik. A ranglétra alja helyett hirtelen felékerekedik az újonc, és minden felborul. A kutya bizonytalannak kezdi érezni a helyét ebben a rangsorban, és erre a változásra igyekszik felhívni a gazdi figyelmét különböző módon. Ezt a viselkedést mi emberek már féltékenységnek hívjuk. (http://www.origo.hu/)






Még álmodnak is

Csakúgy, mint az embernél, az álom fontos szerepet játszik a kutyáknál is a napi élmények, emlékek feldolgozásában. Mivel a kutyák is gondolkodnak, és bizonyítottan emlékeznek is, azaz van memóriájuk, nekik is szükségük van olyan időszakra, amely során újrarendezik élményeiket.

Csakúgy, mint az embernél, a kutyánál is két fő alvásstádium létezik: az egyik az REM (Rapid Eye Movement ), a másik az SWS (Slow wave Sleep), azaz lassú hullámú alvás.

Amikor a kutya elalszik, először az SWS fázisba, később fokozatosan az REM szakaszba zuhan. Az REM-ben megfigyelhető, hogy az alvó szeme mozog a lezárt szemhéjak alatt. Valószínűleg ezek a szemmozgások az álomképekhez igazodnak.

Alvás során az agy elektromos aktivitása (EEG) fokozatosan lassul. Az agy által kibocsátott elektromos jelek frekvenciájuk szerint delta (0.5-3 Hz), téta (4-7 Hz), alfa (8-12 Hz), béta (13-20 Hz) és gamma (20-40 Hz) sávra oszthatók. Az alvás mélyülésével az EEG az éber állapotra jellemző béta-alfa aktivitáshoz képest fokozatosan, téta-delta hullámokkal jellemzett tevékenységgé lassul. Az alvás álomtevékenységgel és szemmozgásokkal (REM) kapcsolatos fázisát gyors EEG-aktivitás jellemzi.

Az alvásidőn belül az REM fázis aránya csecsemőnél a születés után mintegy 70 százalék, amely felnőttkorig (kb. 15 százalékra) fokozatosan csökken. Egy felnőtt kutya az alvásidő 10-12 százalékát tölti REM alvással, egy kiskutyánál ez az érték jóval magasabb.

Olyan állatfajoknál, ahol a kölykök a születés után fejletlenek (pl. kutya- és macskafélék), az REM fázis aránya nagyobb azokhoz (pl. rágcsálók) viszonyítva, melyek ebben az életkorban relatíve fejlettebbek. Ez szintén bizonyítja, hogy az REM alvásfázisnak feltehetőleg fontos szerepe van az idegrendszer érési folyamatában.
Forrás:
National Geographic Online





A kutya az ember legjobb barátja - szoktuk mondani mi, emberek. De vajon így van ez fordítva is? Itt az idő, hogy megismerjük ezt a különös lényt, aki önmagunkra tanít minket, akinek az egész világot jelentjük, s aki akár az élete árán is megvédi azt. Akinek a szemébe nézni annyi, mint tükörbe nézni, aki előbb ismeri a gondolatainkat, mint ahogy azok megfogalmazódnának bennünk, aki valóban képes feltételek nélkül szeretni minket. Kutyanyelvlecke embereknek!
http://www.kutya.hu/
http://kutya.lap.hu/
http://portal.ebugatta.hu/link/category/0/



David Tayler: A kutyák titkos élete
Partvonal Kiadó
http://www.partvonal.hu/


Kerekes Tamás

A magyar irodalom nagyregénye

Dukay család

A K.u.K. Kiadó teljes szövegváltozata
http://www.kukkanto.hu/



Egy regény regénye

A szerző:

Zilahy Lajos (Nagyszalonta, 1891. márc. 27. – Újvidék, 1974. dec. 1.): író, publicista, az MTA tagja (l., ig. 1945–49). Apja közjegyző, anyja egy dunántúli földbirtokos lánya volt. Elvégezte a bp.-i egy. jogi karát, tanulmányai közben Nagyszalontán ügyvédi irodában dolgozott. Az I. világháborúban Lemberg alatt súlyosan megsebesült, a Magyar Figyelő és a Déli Hírlap belső munkatársaként felmentették a katonai szolgálat alól (1916). Első kötete, a jórészt háborús költeményeket tartalmazó Versek 1916-ban jelent meg. A Tanácsköztásaság idején Bécsbe ment, ahol egy ellenforradalmi lap kiadását készítette elő. Visszatérése után Az ökör és más komédiák címmel közreadta egyfelvonásos darabjait (Bp., 1920). Első regénye, a Halálos tavasz (Bp., 1922) romantikus érzelmességével nagy sikert aratott. 1923-ban a Nemzeti Színház bemutatta A hazajáró lélek c. színművét. Süt a nap (Nemzeti Színház, 1924) c. színművével, amelynek témáját az I. világháború utáni falu életéből merítette, elnyerte az MTA Vojnits-díját. 1925-ben beválasztották a Kisfaludy Társ.-ba. Mind a bestsellerhez közelálló regényeit, mind színdarabjait nagy érdeklődés kísérte. A háború okozta érzelmi válságról írt regényével (Két fogoly, Bp., 1926) a m. középosztály ünnepelt írója lett. 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki. 1927-től a Budapesti Hírlap belső munkatársa. A 30-as években az Est-lapok szerkesztőségében dolgozott. 1934–36-ban a Magyarország c. esti napilap szerk.-je. Feleségül vette Bárczy Piroskát. Közéleti, publicisztikai tevékenységével támogatta a Horthy-rendszer hivatalos politikáját, de ugyanakkor kapcsolatban állt az e politika ellen lázadó fiatal írókkal, értelmiségiekkel is. 1935. ápr.-ban a villájában tartott találkozón megpróbálta közelíteni a népi írók csoportját Gömbös Gyula politikai irányvonalához. A Magyarországban 1935 máj. elején ~ által meghirdetett, e célt szolgáló Új Szellemi Front nevű tömörülés csak kezdeményezés maradt. A II. világháború kitörése után egyre következetesebben fordult szembe a Horthy-rezsimmel és a fasizmussal. Társadalmi reformokat hirdetett, a forradalmi változástól azonban visszariadt. 1940–44-ben a Híd c. képes hetilap szerk.-je. Munkatársául a kor legjobb íróit igyekezett megnyerni (Móricz Zsigmondot, Németh Lászlót, Nagy Lajost és másokat). Támogatta több fiatal paraszt- és munkásíró indulását. Kitűnőek Iskolája néven alapítványt létesített tehetséges fiatalok számára. Saját filmvállalatot alapított és vezetett (Pegazus). Maga is megpróbálkozott a rendezéssel: A szűz és a gödölye (1941) és a Tűzmadár (1941) c. műveiből készített filmet, az utóbbit Babay Józseffel együtt. A Nemzeti Színház Kamaraszínháza játszotta 1943-ban náciellenes darabját, a Fatornyokat, melyben a mo.-i németek disszimilációját ábrázolta. A német megszálláskor (1944) a darabot betiltották. 1945-től aktív közéleti szerepet vállalt. Szent-Györgyi Alberttel együtt a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság első elnöke, az Irodalom és Tudomány c. folyóirat főszerk.-je. Ebben a folyóiratban kezdte el folytatásokban közölni Ararát c. regényét (megj. Bp., 1947), mely folytatásával együtt (A Dukay család, I–III., Újvidék, 1967–68) a m. arisztokrácia erkölcsi széthullásának társadalomrajza. 1948-ban az USA-ba költözött. Regényeinek tiszteletdíjából élt, a jobboldali emigráns szervezetektől távoltartotta magát. Az 1950-es évek végén házat vett Jugoszláviában, gyakran tartózkodott Újvidéken. A szűz és a gödölye c. színművét a bp.-i Jókai Színház 1957-ben felújította. 1973-ban ellátogatott Bp.-re, végleges hazatelepülését halála akadályozta meg. Végakarata szerint Bp.-en temették el. Tizenegy regényéből és színművéből készítettek filmet, hetet Mo.-on, a többit francia, NSZK, olasz–spanyol, cseh–USA és jugoszláv–USA vállalkozásban. – M. Szépapám szerelme (r., Bp., 1922); Két fogoly (r., Bp., 1926); Valamit visz a víz (r., Bp., 1928); Z. L. munkái (I-X., Bp., 1929); A lélek kialszik (r., Bp., 1932); A fegyverek visszanéznek (r., Bp., 1936); A földönfutó város (r., Bp., 1939). Színművei: Zenebohócok (1925); A tábornok (1928); Tűzmadár (1932); Az utolsó szerep (1935). – Irod. Ruzitska Mária: Z. L. (Bp., 1927); Bóka László: Üzlet és irodalom (Szép Szó, 1937. 14. sz.); Pándi Pál: Kétes realizmus (Újhold, 1948); Osváth Béla: A Zilahy-legenda (Kritika, 1964. 7. sz.); Illés Endre: A lejtőn (Z. L.) (Árnyékrajzok, esszék, Bp., 1972); A(ntal) G(ábor): Meghalt Z. L. (Magy. Nemzet, 1974. dec. 3.); I(szlai) Z(oltán): Z. L. (Élet és Irod., 1974. 49. sz.); Kovács N. József: Z. L.-nál New Yorkban (Kritika, 1975. 1. sz.); Bárány Tamás: Egy író hazatért (Élet és Irod., 1975. 1. sz.); Siklós János: Inkognitóban. Z. L. látogatóban Magyarországon (Új Tükör, 1976. 35. sz.); Karsai Kulcsár István: Z. L. szerepe a magyar film történetében (Filmtudományi Szle, 1976. 1. sz.); Z. L. (Kritika, 1976. 11. sz.); Berkes Erzsébet: Z.-pör? (Élet és Irod., 1978. 8. sz.); Siklós János: Z. L. utolsó évei (Bp., 1986).




Gyermekkorom óta használom a következő frázist: Jöttek hercegek, grófok, válogatott cigánylegények”, s csak most, a Dukay család c. regény újraolvasva, harminc évvel később döbbentem rá, hogy e regény frázisát alkalmazom, melynek már én nem is voltam tudtában. Ilyen alvó, víz alatti terrénuma volt a magyar kultúrában e családregény, melyről inkább csak beszéltek, mert a szöveg alig volt fellelhető. Ami a kezembe eljutott a kádári korszakban még nem a regény teljes szövegváltozata volt. Ezt csak a minap jelentette meg a K.u.K. Kiadó. A kiadásnak is megvan a maga története. Juhász Géza Élet és Irodalomban megjelent cikke idézi fel a korhangulatot.


Találkozásaim Zilahy Lajossal, a hatvanas években kezdődtek.
Barcelonából érkezett s az asztalunkra elénk tette A Dukay család (ekkor még nem ez volt a címe, csak később, a szerkesztés során született) spanyol kiadását. A csaknem kétezer oldalas könyv egyetlen, biblialapos kötetből állt, borkötésben természetesen, s egy igen szép kartondobozban. Ekkor tudtuk meg, hogy a jugoszláviai, közelebbről szerbhorvát nyelvterületen kívül még a spanyol nyelvterületen tartozik a legnépszerűbb írók közé. (Szerbhorvát nyelven ugyanis csak 1952 és 1973 között 97 könyve jelent meg.) A spanyol nyelvterület viszont igen tágas volt, hisz a barcelonai kiadást természetesen Amerika (Dél-Amerika) spanyolok lakta országaiban is terjesztették.
Talán mondani sem kell, milyen nosztalgia gyötörte az írót az 1948-ban elhagyott hazája iránt. Moldova György is megírta, nekem pedig az író is elmesélte, hogy 1964-ben egy nyugat-európai országból Belgrádba utazott repülőgépen, s Magyarország fölött is átrepült. Nem kevesebb, mint 25 percet volt a hazája fölött! Később egy kiránduláson már Belgrádból ment autóval a Dráva olyan része felé, ahol a folyó túloldala, azaz Magyarország a legközelebb volt. Ennyi volt Zilahy "látogatása" a hazájához, de hogy Moldova György honnan veszi, hogy Zilahy Jugoszláviából tizenhatszor látogatott a szülőhazájába (168. o.), fogalmam sincs. Egy 1968. évi levelében ezt írta: Sík Endre, jó barátja, Magyarország washingtoni nagykövete "egy budapesti útján magával vitte útleveleinket, hogy meghosszabbíttassa. Útlevelünket sohasem kaptam vissza. Nincs szándékom önéletrajzot írni, de ha írnék, ...így írnék: Nem én hagytam el a hazámat, a hazám hagyott el engem."
Hadd folytassam az író vélekedését az elhagyott hazájáról, amelyet az ország képviselőivel létrejött kapcsolatai igencsak megerősítettek. Igen gyakran megfordult Újvidéken is, és ilyenkor sosem kerülte el a Forum Könyvkiadót. Egyszer például ezzel a hírrel érkezett: "tizenkét év után először találkoztam kedves barátommal és írótársammal, Illyés Gyulával és a feleségével Bledben (Szlovénia), a PEN-kongresszuson, s holnap estére meghívtam őket a Szonyához, Belgrádba. Ők négyen lesznek, mert egy párizsi házaspárral jönnek. A férfi egy színházat igazgat Párizsban, a felesége pedig budapesti magyar színésznő (Veronique)". El is mentünk, a Forum vezérigazgatója, s e sorok írója. Feledhetetlen élményt jelentett az általam igen nagyra becsült, szeretett Illyés Gyulával való találkozás. Sőt, sikerült Gyula bácsit, a feleségét, Flórát (!) és a francia házaspárt elcsábítani Újvidékre, hogy Gyula bácsi megismerkedjen, találkozzon Mladen Leskovac, műfordítóval, akadémikussal. Aki 1948-ban szerbre fordította a Puszták népét, s amikor 1956 után úgy tudtuk, hogy Gyula bácsiék nehéz körülmények között élnek, mert a költő igen aktív volt a Petőfi-körben, 1961-ben újra kiadtuk e fordítást, és Leskovac barátunk Illyés Gyula javára lemondott a - nem aprópénzt jelentő! - fordítói tiszteletdíjáról a szerző javára; 1964-ben - azonos körülmények között - kiadtuk még az Ebéd a kastélyban című könyvét is. Újvidéken viszont az "ünnepi" vacsora közben Gyula bácsi egyik verséből "szavaltam" el egy részletet, amely a kovácsműhely vasárnap reggeli képéről szól. Gyula bácsi mindjárt rákérdezett: "Te ezt honnan tudod?" S miután elmondtam, hogy az én édesapám is kovács, s további kérdéseire válaszolva azt is, hogy édesapám még él, a kovácsműhely is megvan, s a szülőfalumat, Feketehegyet útbaejtve továbbmehetnek Tihanyba. (Persze, hogy ez a látogatás még a belgrádi és az újvidéki találkozásnál is maradandóbb élmény lett a számomra. Megírtam ezt épp úgy, mint a Zilahyval történt megismerkedést, majd az összebarátkozást a Fordulat utáni forgatagban című könyvemben, amely 1999-ben jelent meg. (Bizony, ha még most is olyan eleven volna a magyar-magyar könyvcsere, amilyen a múlt század 60-70-es éveiben volt, ezt most nem kellene ismételni, s bizonyára Moldova Györggyel is kevesebb vitám lenne.)
Hogy a "témánál" maradjak, egészen akkor lesz érthető Zilahy alábbi kijelentése, ha majd A Dukay család című regényével kapcsolatos bonyodalmakat is elmondom. Zilahy azonban, amikor sok bizonytalanság után kezébe vehette a háromkötetes regényt, s nagyon elégedett volt a szerkesztéssel, ezt írta: "tegnap azt álmodtam, hogy e sírok megnyitása miatt mind a négyünket, engem, Juhász Gézát, Farkas Nándort, Kardos Györgyöt felakasztották, s aztán mindnyájunkat négyfelé vágva az ország négy táján szegeztek ki bennünket, elrettentő például..."
Amint a továbbiakban majd kiderül, Magyarországon nem az írót lelkesítő változat jelent meg, hanem a III. kötet megcsonkítva. Ezt pótolja most a K.u.K. Kiadó, teljes, modern szövegváltozata -Kerekes Tamás)Természetes, hogy a Magvetőben a Kardos György igazgatóval folytatott tárgyalások során szóba került Zilahy Lajos legújabb könyvének, A Dukay családnak a kiadása is, az író gyakori újvidéki látogatása és ott-tartózkodása is. Nekem az volt a benyomásom, hogy Kardos érdeklődést tanúsít az esetleges közös kiadás iránt. Ezzel szemben Moldova György könyvéből kiderül, hogy "Kardos nem kedvelte a regényeit: a Halálos tavaszt, a Valamit visz a vízet, a Két fogolyt és a többit, viszonylagos irodalmi szintet megőrző lektűrnek tekintette, (...) de Aczél György "nemzeti megbékéltető-egységteremtő" programja keretében őt kérte meg, hogy találkozzon és tárgyaljon Zilahyval. Azt az alkalmat kívánták kihasználni, hogy 1969 augusztusában, az akkor már 78.-ik életévében járó író Noviszádra (Újvidék) érkezett, itt folytatott megbeszélést A tizenkettedik óra című színdarabjának filmre viteléről."
.1970 januárjában azonban levelet kaptam Bobvos Györgytol; Magyarország belgrádi nagykövetségének tanácsosa a következőket írta az 1970. január 31-i levelében: "Tegnapi beszélgetésünkre hivatkozással mellékelten megküldöm a Magyar Hírlap 1969. november 27-ei számában "Egy legenda kialszik" Zilahy Lajos A Dukay család I-III. címen megjelent cikk másolatát". Még ez is olvasható a levélben: "a könyvről nem éppen magasztaló kritika jelent meg odaát".Biztos tehát, hogy Kardos Györgynek nem ez volt az első találkozása Zilahyval, hisz amint a továbbiakban kiderül, igen sok bonyodalommal járt a trilógia magyar "fordításának" elkészítése, szerkesztése, majd a nyomdai megmunkálása, de Bobvos levele szerint 1969 novemberében már forgalomban volt a könyv Magyarországon, ha már a kritika is foglalkozott vele. Sőt, 1967 februárjában, amikor a szabadkai Népkör művelődési egyesületében rendeztem író-olvasó találkozót az íróval (a Magyar Szó szerint 600-700 főnyi közönség előtt), ott volt Kardos György, a Magvető igazgatója is! Tehát ekkor már személyes volt az ismeretségük.Tehát a Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként már 1965-ben hozzáláttam a trilógia szerkesztéséhez. Csakhogy ez igen sok bonyodalommal járt. Mint említettem, a spanyol kiadás volt nálunk, s bizony a magyar "fordítása" nem érkezett folyamatosan. Az előfizető olvasóknak 1967 karácsonyára ígértem a könyvet, de többször is magyarázkodni kényszerültem, illetőleg indokolni a késedelmet. Az írót egy ott-tartózkodása alkalmából felkértem, hogy magyarázza meg o is a késlekedést. Ezt mondta a Magyar Szó riporterének: "A Dukay-trilógia 1700 oldal, angol nyelven írtam, s a fordítás nagy nehézségeket okoz. Hosszú évek után most jelenek meg újra magyarul, és felelősséget érzek minden leírt magyar szóval szemben... amit most végzek, az több, mint fordítás... A magyar olvasónak többet és itt-ott kevesebbet kell mondanom, mint az amerikainak és más idegen nyelvűeknek... Írni pennával is nehéz, vándorbottal még nehezebb. Írónak nem tinta a vére, hanem az anyanyelve." (Az 1700 oldalnak csak mintegy a negyedét kellett fordítania, s mint már mondtam, magyarul a Forum kiadásában jelentek meg könyvei, csak Magyarországon jelentkezett 1944 után először a trilógiával.A hazai olvasóknak -előfizetőknek végül is az 1967 karácsonyára ígért trilógiát, újabb ígéretem ellenére, 1969 első negyedében sem sikerült a kezükbe adni, csak az év második negyedében.Közben Újvidéken járt Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, és nem kevesebb mint 40 000 példányban rendelte meg a trilógiát. Meghívta az írót Magyarországra, s vele volt "nyomatéknak" Major Tamás színművész, Zilahy régi barátja, de jelen volt Bobvos György, Magyarország jugoszláviai nagykövetségének tanácsosa is. Legfőbb "nyomatékként" pedig eléje tette a szerzodést is, amelyben az említett példányszám mellett ott volt a tiszteletdíj is: 400 000 Ft! Zilahy azonban sem a látogatásra szóló meghívást nem fogadta el, sem a szerződést nem írta alá. A visszautasítást így indokolta: "o már végrendelkezett, a feleségét tette meg kizárólagos örökösének". (Később azonban aláírta.)Ahogyan - igen rendszertelenül - érkeztek a regény szövegrészletei, úgy dolgoztam a mu szerkesztésén. Végül nyomdába is adtam, s elkészült belőle összesen 127 500 (!) példány. Amint készen volt, szinte kiragadtam a könyvkötők kezéből az első teljes példányt, s továbbadtam az adminisztrációnak, hogy küldjék el Zilahy Lajos címére. Vártam, vártam a választ, de nem érkezett. Kiderült, nem repülőpostára adták fel, s az ilyen küldemények Jugoszláviából az Egyesült Államokig hetekig utaztak. Közben az írótól ilyen levelek, táviratok, telefonüzenetek érkeztek: "...táviratilag közöljétek velem, volt-e eredménye annak a mostani kérésemnek, hogy Magyarországra ne szállítsatok addig, amíg a jogi és szerzői alapkérdések tisztázva nincsenek... mindezek olyan kérdések, amiknek csak egyetlen megoldása van: elhalasztani a trilógia megjelenését szeptemberre, s részemről áldozatok árán is elkerülni azt, hogy a szerződés nélkül is döntsenek egy szerző legfontosabb jogaiban". (1968. július 19.)Talán mondani sem kell, milyen kedvére való volt ez a Zilahy műveit és magát Zilahyt sem kedvelő Kardos Györgynek. Érthető, hogy a Forummal kötött szerződés a 40 000-es példányról érvénytelenné vált. Kardos 1967 augusztusában ezt írta Zilahynak: "Letiltó táviratodat megkaptam... Táviratod után azonnal [csakhogy nem tette hozzá: "örömmel" - J. G.] leállítottam a magyarországi terjesztést [mielott még elkezdte volna! - J. G.]. Egyetlen példány sem került könyvesboltba."
*
Ma már nehezen tudnám megmondani, honnan vettem a bátorságot, vakmerőséget, hogy ki mertem nyomtatni ezt a mi könyvterjesztésünk számára eladdig elképzelhetetlen példányszámot, hazai terjesztésre és exportra összesen 127 500 darab könyvet. Tettem pedig ezt abban a meggyőződésben, ha Lajos bátyám elolvassa a végleges szöveget, helyben fogja hagyni a szerkesztés során eszközölt változtatásaimat.Az említett tiltakozásokat, tiltásokat persze nem lehetett eltitkolni a Magvető, a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság előtt. Számukra ez "jobbkor" nem is jöhetett volna, hisz 1968 augusztusában voltunk, a "csehszlovákiai események" idején, amikor enyhén szólva nem kedveztek a politikai körülmények annak, hogy egy húsz éve Amerikában élő magyar író újra megjelenjen otthon. A Forum kiadói( részleg) számára viszont a legyártott, de eladhatatlan óriási könyvmennyiség valóságos anyagi összeomlást jelentett volna. Nyolctagú volt ugyanis a szerkesztőség: főszerkesztő, titkár, gépírónő, három sorozatszerkesztő és két műszaki szerkesztő; s mi nem fizetést kaptunk, hanem a könyvelők által kiszámított keresetet az elvégzett munka és a befolyt jövedelem alapján - a hónap 8-a, 9-e táján.Ezért sürgősen Pestre utaztam, tarsolyomban dossziényi Zilahy-levéllel, melyekben többször kijelentette: "a végső szó a tied!" Mindez keveset nyomott a latban a Magvető -höz küldött újabb táviratokkal szemben. A Magvető igazgatói irodájában tárgyaltunk, ahol Kardos igazgatón kívül ott volt a Kultúra és a Kiadói Főigazgatóság felelős vezetője is, míg a másik "frontot" egymagam alkottam. De! Vannak csodák, mondhatnám deus ex machina! Mikor már abszolút vesztesnek éreztem magam, egyszer csak felberregett a telefon, s engem keresett Újvidékről Takács Antal titkárom, s a következő táviratot mondta tollba: "Trilógia végre megérkezett, nagy meglepetésemre félreértések sorozata felesleges izgalmat okozott, tiltakozásomat visszavonom, nyomdai munka remek, lektori kifogásaim nem súlyosak, telefonáljatok Magvetőéknek, levél útban. Zilahy, 1968. aug. 6."Egyik percről a másikra tehát teljesen megváltozott a tárgyaló (ellen)felek pozíciója. Nem volt immár akadálya az exportra legyártott könyvek leszállításának. Ez meg is történt, a küldemény ellenértékét pedig vállalatunk fel is vehette, amint a küldemény átkerült az országhatáron. Sőt, a Magvető bankba helyezte Zilahy Lajosnak a szerződés szerinti tiszteletdíját, a 400 000 forintot is! A már említett okokból a Magvető nem merte áruba bocsátani.Későbbi tárgyalásaim során a Kiadói Főigazgatóságon - napirenden kívül! - mindannyiszor szóba került a trilógia, s úgy éreztem, hogy kérdőn-kérőn néznek rám. Ezért egy látogatásom alkalmával magammal vittem Zilahy 1968. július 30-i levelét, amelyben kétségbeesésében - és tájékozatlanságában - ezt javasolta: fejezodjön be a regény a XVIII. fejezettel, s akkor nem lesz sem felszabadító, sem megszálló. Ez volt ugyanis a legnagyobb dilemma, hogy az oroszok megszállók Magyarországon vagy felszabadítók. Az elobbit a magyar illetékesek nem fogadhatták el, az utóbbit pedig Zilahy nem volt hajlandó leírni. S mi történt? A III. kötetbol kitépték a XVIII. fejezet utáni részeket, majd a megrövidített XIX. után következett XX.-ként Ursi és Zia búcsúja, XXI.-ként a XVIII. fejezet második része: a "felszabadulás". Kimaradt ugyanakkor a következő négy év története, hisz a történet most 1945-ben fejeződött be. Csakhogy az átszerkesztett befejező részt visszatették, azaz bekötötték az eredeti kötésbe, amelyen az általam fogalmazott fülszöveg maradt. Ebben pedig ez olvasható: "A Dukay család története végül az 1960-ban elkészült Century in Scarlet (Bíbor évszázad) című regénnyel vált teljessé, a trilógia utoljára megírt, de történelmi időrendben az első kötetével. Most a Dukayak története 1814-tol, a bécsi kongresszustól egészen 1948-ig tart." Így tehát A Dukay családnak két változata van. Hogy az olvasók mit gondoltak, ha érzékelték az ötéves történet hiányát, az más kérdés. Talán sajtóhibának hitték a nem érvényes évszámot. Csakhogy A Dukay család a Szépirodalmi Könyvkiadnál1982-ben éppolyan csonkán és az idézett fülszöveggel jelent meg, mint korábban a Magvető gondozásában. De ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az olvasók nem sokat adtak a magyarországi kritika "nem éppen magasztaló" véleményére, hanem a jó és szórakoztató olvasmányt vásárolták - rövid idő alatt 40 000 példányt
Arról Zilahy is tudott, hogy szülőhazájában a legképtelenebb pletykák keringtek róla, például, hogy "már évekkel előbb meghalt, élete végén szegény ember volt, pincérkedett, majd a koreai háborúban esett el amerikai katonaként".Ezzel a pletykával rímel Moldova György következő állítása: "...a Halálos tavasz legújabb jugoszláv-spanyol filmváltozata megbukott, az író tönkrement anyagilag. Feleségétől és New Yorkban élő családjától elhagyatva egy noviszádi szállodában vegetált, hetekig nem tudta kifizetni a szobáját, rendszeres étkezésre sem futotta a pénzéből." (169. old.)Ebbol az állításból csak annyi igaz, hogy a Halálos tavasz újabb filmváltozata nem sikerült. De! Zilahy e vállalkozásával valójában "a befagyott dínárjait és forintjait" szerette volna kemény valutára váltani. A sikertelenség oka lehet többek közt a következő abszurdum is. Zilahy ugyanis a film stúdiómunkálatait a budapesti Hungáriában akarta elvégeztetni. Igen ám, de kiderült, hogy nyugati állampolgár Magyarországon csak kemény valutával fizethet. Joggal méltatlankodott tehát Zilahy a következőképpen: "Hát hogy van ez? Ha nekem fizetnek, akkor magyar író vagyok? Ha meg nekem kell fizetnem, akkor amerikai?!" Bizony ez történt azzal az íróval, akinek nem kevesebb, mint 400 000 "befagyott" forintja volt valamelyik magyarországi bankban.És hogy is volt valójában New Yorkban a családja? New Yorkban már csak az író felesége, Bárczy Piroska élt. Róla ennyit: édesapja 1906-1918 között polgármester, 1918. április-1919. január között főpolgármester volt Budapesten, s a főváros központjában utca őrzi Bárczy István nevét és történelmi érdemeit. Amikor Zilahyék 1948-ban disszidáltak az Egyesült Államokba, még háromtagú volt a család. Mihály fiuk, a Harvard Egyetem kituno diákja 19 éves korában egy lőgyakorlaton történt balesetben életét vesztette! Zilahyné, Bárczy Piroska különben kétszer járt Jugoszláviában. Először néhány évvel az író halála előtt voltam együtt a házaspárral az író Az imbroszi boszorkány című színművének szabadkai ősbemutatóján. Másodszor már Lajos bátyám temetésén találkoztunk. De Lajos bátyám - amint már jeleztem - A Dukay család magyarra fordítása idején is New Yorkban dolgozott, s természetesen együtt lakott a feleségével.(Juhász Géza, Élet és Irodalom)

A kiadó:
Zilahy 1947-ben írta az Ararát című regényt. Később - már emigrációban - tovább szőtte a történet szálait, megírva az előzményeket és a folytatást is. Így született A Dukay család trilógia, a magyar arisztokrácia közel másfélszáz esztendőt átfogó társadalomrajza. A regényben, mely a bécsi kongresszus megnyitásakor (1814) kezdődik és a huszadik század negyvenes éveinek végén ér véget, több kor és több nemzedék története szövődik egymásba rendkívül fordulatosan és olvasmányosan. Realizmus és romantika keveredik a nagyregényben, gyakran lírai, máskor humoros jelenetekkel ötvöződve. A trilógia a hetvenes években Újvidéken jelent meg, átkerült hazánkba is - de a cenzúra nem engedte a regényt a maga teljességében forgalomba hozni Magyarországon.
Összeállította
Kerekes Tamás
Zilahy: Dukay család (I-III)
K.u.K. Kiadó
http://www.kukkanto.hu/

Előrelátó

Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség

Szerelem életre halálra

„Az ember csak egyszer fiatal, de egész életében emlékszik rá”

Én épp elképzelem Ficsku Pált és Benedek Szabolcsot, Rentz Mátyást, ahogy közelharcot vívnak a kiadók kézirataikért, és filmproducerek adják egymásnak az ajtót, hatjegyű összegeket lobogtatva, kiabálva fennhangon. Éles versenyben, melyben az ULPIUS HÁZ kiadót csak a célfotó választja el az Európától, netán az Alexandrától. Ez onnan jutott eszembe, hogy Musso jól megírt lektűrje kapcsán a hátlap azt írja, hogy kézirataiért kiadók és filmproducerek versengenek. Ez még Tisza Katának is sok lenne,(lehet, hogy neki nem)

„Kezdetben a múlt és a jövő nem létezett. Ez még a nagy robbanás előtt volt. Ebből a robbanásból keletkezett az anyag, a tér, és az idő.
Az enciklopédiákban azt írják, hogy világegyetemünk történelme tizenötmilliárd évvel ezelőtt kezdődött. Ilyen öregek a legöregebb csillagok. A Föld körülbelül ötmilliárd évvel ezelőtt alakult ki. Nagyon hamar, vagyis egymilliárd évvel később megjelentek az első kezdetleges élőlények: a baktériumok..
Utána következett az ember.
Mindenki tudja, de mindenki elfelejti, hogy az emberiség kora a világegyetem korához képest elhanyagolható. És ezen s végtelenül rövid, morzsányi időszakon belül is csak a neolitikumban kezdtek az emberek véglegesen letelepedni, növényt termeszteni, ekkor építették az első városokat, és fedezték fel a kereskedelmet.”
Ebbe a Kenneth Clark-ra hasonlító nagy narratívába illeszti bele mondandóját a fiatal lektűr--gyáros : Mussot. A hosszú lére eresztett elbeszélés a halálára rádöbbent ember perspektívájából próbál beszélni a jelenről, múltról és a nyúlfarknyira zsugorodott jövőről.
Mindenesetre megajándékoz bennünket azzal a fellélegzéssel, ami akkor éri el az embert, amikor rájön, hogy helyette más hal meg. Musso olvastatja magát, hiteles és jól megírt múltat ír spanyolfalként a főszereplők mögé, ahol a felnőtté válás, ember- mentés, túszdráma, nehéz gyermekkor, első szerelem paneljei mentén ajándékoz meg bennünket az újra az életére döbbent ember szerencséjével, ahol még a titkolt alkoholizmus is megfér azon kevesek kiváltságával, akik előre látják szeretteik és idegenek halálát. Az ezután bekövetkező átértékelés színvonalas összefoglalója a regény.
A 29 éves Guillaume Musso első regénye (melynek sikere nyomán azonnal kiadták a szerző Skidamarink című krimijét is) tipikus "egy szuszra" kiolvasható könyv. Nem véletlenül készül film is belőle: egymást érik a meglepő fordulatok, a történet valóban izgalmas és magával ragadó. A Franciaországban eladott 300 ezer példány is jelzi, hogy a Szerelem életre-halálra egy igényesen megírt, szép és megható lektűr.
A regény a halálból visszatérők történetén keresztül valójában a filozófia alapvető kérdéseire keresi a választ, és a szeretet, az empátia, a másokról való gondoskodás és a megértés/megbocsátás szükségességét sugallva szép és elgondolkodtató élménnyel ajándékoz meg minket.
A könyv főhőse, Nathan Del Amico híres és dúsgazdag ügyvéd. Nyolcéves korában kimenti a tóból a gazdag ügyvéd kislányát, Malloryt, ám hőstette után percekre elmerül a fagyos vízben, s csak a kórházban hozzák vissza a klinikai halál állapotából. A két gyerek barátsága idővel szerelemmé mélyül, s házasság lesz belőle. Kapcsolatuk egyetlen problémája, hogy Nathan egész életét meghatározza az "alulról jöttekre" oly jellemző bizonyítási kényszer. Második gyermekük váratlan halála után pedig a fiatalember még inkább beletemetkezik a munkába, s ez házasságuk válságához, majd váláshoz vezet. Lányuk, Bonnie az anyjánál marad, Nathan pedig sebzett szívvel, magányosan éldegél.
Egy napon aztán ügyfélként bejelentkezik hozzá egy Garrett Goodrich nevű orvos, és e pillanattól kezdve Nathan élete váratlan fordulatot vesz. Goodrich ugyanis egyike a titokzatos "Hírvivőknek", akiknek megvan az a képességük, hogy előre lássák egyesek közeli halálát (ezt az illető feje körül megjelenő fehéren fénylő aura jelzi számukra). Az orvos burkoltan a fiatalember tudomására hozza, hogy napjai meg vannak számlálva. Mint elmondja, a "Hírvivők" feladata az, hogy figyelmeztessék az embereket a közeli végre, lehetőséget adva arra, hogy utolsó napjaikban még rendbe tegyék mindazt, amit életükben elrontottak.
A fiatal ügyvéd nehezen törődik bele a közeli halál gondolatába, ám végül mégiscsak nekilát, hogy elrendezze dolgait. A halálos "üzenet" elfogadása után tanúsított viselkedésével - az addig magába zárkózó, a környezetében lévők iránt cseppet sem érdeklődő fiatalember egyre empatikusabbá és figyelmesebbé válik - kiérdemli, hogy utolsó napjait teljes boldogságban tölthesse feleségével és lányával. Nathan legalábbis így gondolja. Mert vele együtt az olvasónak is meglepetésben lesz része.
Guillaume Musso 1974-ben Antibes-ban született, közgazdaságtant tanít. Diákként kezdett írni. 1993-ban több hónapot töltött az Egyesült Államokban. A Nizzai Egyetemen közgazdaságtudományból szerzett diplomát, majd Montpellier-ben folytatta tanulmányait. 2001-ben jelent meg első regénye, a Skidamarink. Et après... (magyarul: Szerelem életre-halálra, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007)című, 2004-es regényét 13 nyelvre fordították le, és film is készül majd belőle. Legújabb könyvének címe: Sauve-moi.
http://www.kultúra.hu/

Kerekes Tamás

Honnan való a Titkos bölcselet?

Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyőrűség

Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim(1486-1535) kora és elődei eredményének összefoglalója, aki hozzájárult egy egészen sajátságos, teljes univerzumra érvényes mágikus-kabalisztikus rendszernek a kidolgozásához. Agrippát, mint kortársait azon elsődleges alapelv vezérelte, hogy megtalálja az Istennel való egyesülés, a saját magán való felülkerekedés lehetőségét az okkult bölcselet, vagy ahogy Rómában nevezték a gnózis(a beavatottak számára megkapható misztikus tudás) segítségével. Agrippa műveiben megtalálható mindazon organikus gondolatrendszernek kiteljesedése, melyet a mai napig az emberek a múlt örököseiként magukkal hordanak.


Élete főműve a De occulta philosophia , melyet 1510-ben írt, de mielőtt megkísérelte volna kiadni, véleményezés céljából átadta Johannes Trithemius würtzburgi bencés apátnak. Az apát volt az, aki arra ösztönözte az ifjút, hogy foglalja rendszerbe a mágiáról szerzett ismereteit. Trithemius azt tanácsolta Agrippának, hogy könyvének mondanivalóját rejtse el és tanítását csak a beavatottak előtttárja fel. Később megjelent élete másik fontos műve, a "Szónoki gyakorlat minden tudomány és művészet bizonytalan és hiábavaló voltáról, valamint Isten igéjének kiválóságáról"(Egon Fridell: Az újkori kultúra története), szöges ellentéte a De occulta philosophiának. Ez egy jól sikerült gúnyos irónia, tudományok, köztük az orvostudomány eredménytelenségére és ellentmondásaira világít rá.

Agrippa szerint a világ három részből tevődik össze: az alsó elementáris világból, a középső asztrális, égi világból más néven csillagvilágból, és a felső szellemi-lelki világból, mely a dionüszoszi világképet veszi alapul. A mágus feladata, hogy mindhárom világhoz megtalálja a megfelelő mágiát. Az elemi világot az orvostudomány és a természetfilozófia, az égit az asztrológia és a matematika, míg a szellemi világot a teológia segítségével tanulmányozza. Mindennek az alapja az újraéledő platonizmus volt. A reneszánsz kori misztikus platonizmus feléledése a kialakuló individualizmus és a késő középkori racionalizmus konfliktusából következett.


A titkos bölcselet első könyve a természeti mágiával foglalkozik, ez az első mágikus tevékenység, mely az elemi világ okkult jelenségeit próbálja bemutatni. Már a könyv elején megjelenik a neoplatonista exaltatio gondolata. Az alsóbbak átveszik a felsők hatásait, itt az elemi, égi és szellemvilágra gondol, azaz a világot egyetemes szimpátia tartja össze; ezt közvetíti, hordozza a világszellem. Mindhárom világot átjárja ez az isteni emanáció, vagy más néven (kivtnesszencia), ami a négy őselemen kívül és felette is létezik. Ezen szemlélet szerint tehát a világmindenséget négy őselem(föld, víz, tűz, levegő) alkotja, mely gondolat platonista hagyományokra épül. Ezek felett áll és ezeken kívül létezik a világszellem(quinta essentia), ötödik elemként Ezek az elemek három típusban fordulnak elő: idelent keverednek, tisztátlanok; a csillagokban tiszták; ezután vannak még összetett elemek, melyek változnak, és minden változás hordozói. A három világban minden létezőnek megvan a maga archetípusa(idea), aminek mintájára manifesztálódnak. Ezek az elemek mágikusan rokonszenveznek egymással, a hasonló hatással van a hasonlóra és az ellentétesre is. Ezen hasonlóságok és ellentétek megismerésével alkalmazhatja mágus a szimpatetikus mágiát. A természetes mágia rávilágít az organikusan felfogott természet egységére és az információáramlás-mely a világszellem közvetítésével megy végbe-folyamatos mindkét irányú voltára. A természeti mágiának a második felében az embert, mint megtestesülő mikrokozmoszt állítja a középpontba. Az emberi természet azon tulajdonságait jeleníti meg, melynek művelésével lehetőség adódik a mágiára, itt elsősorban az álmok erejéről ír. Agrippa a természetes mágiát csodatudománynak nevezi, alapgondolata egész művén át az, hogy ez a fajta mágia csak egy része az igazinak, amely a természet megismerésének, tanulmányozásának egy magasabb foka.A második könyv a matematika létfontosságáról beszél, azt mondja, hogy minden a számkapcsolatokon alapul. Agrippa fő célja a természeti erők mágikus befolyásolása, a csillagvilágban fellelhető absztrakt, matematikai formulák segítségével. Itt elsősorban a kereszténységbe beépíthető kabalisztikus elemekkel foglalkozik, mind a világ, mind az ember vonatkozásában.


A harmadik könyv, mely a szellemvilágról szól, a rituális mágia tana a vallás fontosságára hívja fel figyelmünket. Agrippa a teológiát a mágia fontos előfeltételeként értelmezi, amelynek célja nem más, mint a felmagasztosulás, az exaltatio. Úgy véli, minden dologban megtalálhatóak az elementáris szellemek (ez vonatkozik mindhárom mágiára), és ezeket a szellemeket befolyásolni lehet. Aki viszont mindezeket ismeri, s képes a tisztátalant tisztává, a sokfélét egyneművé alakítani, s tudja, miként lehet az elemek természetét, hatásait, képességeit számok, fokozatok és osztályok szerint, a szubsztancia megosztása nélkül szétválasztani, az könnyedén birtokába veszi majd a természetes dolgok és az égi titkok tudományát, és tökéletesen fogja művelni mindkettőt Az emberi lélekről szóló tanában az egyiptomi, újplatonista és kabbalista hagyományokból merít: a mikrokozmoszban, vagyis az emberben megtalálható mind a három világ. Az ember nem egyszerűen Isten képmásaként ,hanem a kép nyomán, mintegy kép képeként teremtetett, minélfogva mikrokozmosznak, azaz második világnak, kisvilágnak neveztetik.

Mindhárom könyv a makrokozmosz-mikrokozmosz egymást kiegészítő rendszereinek bemutatására épül. Létezik egy negyedik könyv, melynek eredete nem teljesen megalapozott. Ez a mágus halála után jelent meg Heptameron néven. A könyv magában foglalja a mágikus közlés alapelveit. A mű konklúziója a korábban létezett mágikus hagyományrendszerek bemutatása, ami egy gondolati rendszer megtestesüléseként látott napvilágot, mely észrevétlenül belopódzott, hatását kifejtette és szellemi nagyságba emelte a mikrokozmosz Emberét. "Ezzel a világgal szemben az az érzés fog el bennünket, melyet oly gyakran élvez a felnőtt a gyermek mellett, hogy tudnak valamit, amit mi nem tudunk vagy már nem tudunk, valami mágikus titkot, isteni csodát, és talán ebben van egész létünk kulcsa"

Irodalomjegyzék:

Szőnyi György Endre:
A hermetizmus kultúrtörténeti szerepe
Heinrich Cornelius Agrippa bölcseletében. 40-60 p.

Barta Péter:
Agrippa, H. C. MÁGIKUS quadrátjai. Bp.: ELTE, 1989 (172 p.)

Agrippa von Nettesheim:
De occulta philosophia. Bp.: Holnap,1990

Várkonyi Nándor:
Varázstudomány. Bp.: Széphalom Kvműhely, 2000

Szőnyi György Endre:
Titkos tudományok és babonák a 15-17 sz.
művelődéstörténetének kérdéseihez. Bp. : Magvető, 1978

írta: Unti Edina
www.gothic.hu

Olyan érdekes a kötetben olvasni az utolsó lapon:
Balassagyarmati Börtön
Könyvtára
15 103


Kerekes Tamás

Márai a kalandor

Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyőrűség

A kalandor

Márai Sándor szerint

Én nem akartam, jaj, ki hiszi el nekem,
Én nem akartam modern ember lenni.
Pizsamában, szakálltalan arccal feküdni végtelen éjjeleken
Az ágyban vagy bálba, irodába járni, parancsolni, inni, enni

Én szívesebben lennék pásztor vagy vadász, vagy halász
A vizek mellett s a réteken, nem ilyen frakkos senki,
Eltévedtem, higgyétek el,
A hit bennem fölénekel,
Utolsó szegény valaki vagyok, s üres, mint a csépelt kalász.

A villamos lámpák is boldogabbak nálam,
Ha fény övezi őket a hajlott rudakon, zöld özön,
Egy szót sem értek abból, hogy közrend, állam,
Mindehhez semmi közöm

Még egy hangya is jobban érdekel,
Ha tojást cipel egy túrás felé, egy kis veréb,
Ha csőrével ciripel, énekel-
Minden diplomáciánál érdekesebb, ha fut a dombon
Lefelé egy kerék

Én már únom a shawlos betörőket a mozikban s a tengereket
A kasírozottt hajókkal és a kifestett démoni nőket,
Ájult unalommal nézem és élem őket,
Szeretnék fix havi fizetést és egy gyereket.

Isten, e cifra éj reggel felé jár,
Hallgasd meg most imámat:
Az én szívem ellágyult, nem kevély már,
Engedd, hogy egyszer négy lábon járjak


Találta: Kerekes Tamás

A kabuli szépségszalon

Okos nőt szeretni pederasztánbak való gyönyörűség




A kabuli szépségszalon

A tálib uralom végeztével nem lett azonnal rend és béke, s főleg jólét Afganisztánban. A diplomatafeleségek legnagyobb örömére az ENSZ misszió gondolt rájuk is, s egy hivatásos fodrász is került az afgán misszió tagjai közé. Deborah nemcsak az amerikai, anglo- diplomáciai kar feleségeinek szépségéért felel, hanem afgán vendégeinek szépségéért is. De emellett még másra is van gondja.
Itt azonban nem elég gyantaszűznek lenni, hanem valóban vért kell felmutatni, az igazi, ősi hagyományoknak megfelelően, ezzel bizonyítván a menyasszony szüzességét. Debbie frufrut igazít, tanácsokat ad, gyantáz, és becsületet óv meg. Teszi mindezt nagy mesélőkedvvel, igazi női szemmel. Mindaz, amit eddig tudtunk az afgánok és tálibok, az oroszok és amerikaiak viszonyáról, most női szemmel lesz láttatva, mi több elmesélve, mert a Kabulba került Deborahba igazi nagy mesélő szorult, és általa női szemmel, azaz teljesebb képet formálhatunk egy sokat szenvedett ország erkölcsi és anyagai talpra állásáról.

A megérkezés

Néhány nappal később a mi kis önkéntes csapatunk találkozott más külföldiekkel is, akik már egy ideje Kabulban éltek, többek közt olyanokkal, akik évek óta laktak a városban. A kisbusszal mentünk a találkozóra, és amikor megérkeztünk, a csapatvezetőnk szólt, hogy gyorsan és fejeket behúzva menjünk be az épületbe. Senki figyelmét nem akarták felkelteni azzal, hogy nagyszámú külföldi tartózkodik egy helyen, nehogy véletlenül egy tálib szimpatizáns kihagyhatatlan célpontnak tartson bennünket. Bent körülbelül százötven ember kavargott bemutatkozó köröket róva, névkártyákat cseréltek és elmesélték egymásnak, hogy milyen projekten dolgoznak éppen. A találkozón bejelentik egy fogászati klinika létrehozásáét is, és bemutatják Debbie-t is, mint a kolónia új fodrászát. Ováció. Tapsvihar.
Debbie női szemmel láttatja az új, helyét kereső Afganisztánt, ahol még erősek a hagyományok és szigorúak az erkölcsök, de egy olyan agyafúrt, michigani hölgy, mint Debbie, mindent megold. Könyve többet mond el a mai afgánok gondjairól, életéről, mint egy tucat útikönyv. Férfi létemre még én is élveztem.
Egy-két történet visszaköszön, mint ez is, de ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek, hál istennek, a világ bármely pontján élnek is, egyformák.
A kelet-európai példa:

Hol van már a tavalyi hó, válaszolta Otylka. Régóta barátnők vagyunk, hisz tudod, hogy nem hagylak cserben! Látod, az én uram hivatalnok a kapitányságon, azok nem olyan agyafúrtak, mint a tanárok meg a költők, és ő sem vett észre semmit, pedig ő is azzal fenyegetett, hogy megöl, ha már volt valakim. Diskurálj vele csak nyugodtan, de vigyázz, hogy egy pillanatra se vedd el a kedvét. Az esküvő előtt gyere el, és majd megmondom, hogyan kell ezt nyélbe ütni."
Aztán a tanár szenteste a karácsonyfánál megkérte Andelka kezét, és nagyböjtkor megvolt a lagzi.
Előtte a menyasszony a barátnőjéhez ment tanácsért. -"Mondd meg a szolgálólánynak, javasolta az, hogy húzzon le egy kis hámot az ürühúsról, adja oda neked, te meg este dobd be az ágyba. Remélem van elég eszed, és a többit nem kell elmagyaráznom. Hiszen költő a férjed!"
Este az ifiasszony úgy is tett. Azt mondta a szolgálólány
Nagyságos asszony, ebben a papírban van az a kis bőr, amit kért. Az meg átvette, és az ágyba dobta.
A tanár meg egész éjszaka boldog volt, és szavalt. Reggel felé aludt csak el. Amikor felébredt, megnézte az órát.
Nyolc óra volt, de a hálószobát félhomály borította, mert a függönyöket leeresztették. A férfi egyszer csak azt érzi, hogy valami a vádlijára tapadt. Lehántotta, az ablaknál vizsgálgatta, aztán odament az ágyhoz, és bemutatta a feleségének. Andelka, édes napsugaram, mondd meg nekem, mi ez? Hogy került az ágyba?
Az megpróbált elpirulni és elpityeredett.
Mondtam neked, hogy óvatos legyél, szóltam, hogy hagyjál, kértelek, hogy ne legyél brutális és nyers, hogy ne sírjak a fájdalomtól, de te nem törődtél vele. Ha egyszer valami megreped és leszakad, akkor az kipotyog, ha nincs, ami tartsa. Érted?
A férfi nagyon boldog volt, de azért újra, megvizsgálta azt a valamit. Aztán sóbálvánnyá dermedt.
Értem, ezt mind meg tudom érteni. De a szentekre, hogy lehetett benned, hogy került oda a kladnói vágóhíd pecsétje?

Debbie másként segít, de ugyanolyan furfangosan. Könyve húsz nyelvre lefordított világsiker.

A kiadó:
2001-ben Deborah Rodriguez Afganisztánba utazott egy segélyszervezet egyedüli fodrászaként, a helyi diplomata feleségek nagy örömére. Hamar megszeretette magát a kabuli nőkkel, és páratlan ötlete támadt, hogyan tudna segíteni a sokszor szolgasorban vergődő „nővérein”, akiket a férfi uralta afgán társadalom kivetett magából. A leghíresebb szépségipari cégek adományaiból létrehozta a Kabul Szépségiskolát, ahová fiatal lányokat vett fel, hogy megtanítsa őket a festés, melírozás, sminkelés mikéntjére, és valódi foglalkozást adjon a kezükbe. A lelkes tanítványok könnyen kiöntötték a szívüket Debbie-nek, aki életre szóló barátokat szerzett: a mennyasszonyt, aki a nászéjszakáján szüzességet „hazudott”, a tizenkét éves kislányt, akit a család adósság fejében adott el, vagy a tálib feleséget, aki a verések ellenére is folytatta a tanulást. Debbie is erőt merített e nők példájából, hogy elhagyja bántalmazó férjét, és újrakezdje egy afgán férfi második feleségeként, a szépítés, a barátság és a szabadság nevében.

Deborah Rodriguez egy Michigan állambeli kisvárosból származik. Egész eddigi életében fodrászként dolgozott. A Talibán bukása után megalapította a Kabul Szépségiskolát, Afganisztán első kizárólag nőket oktató létesítményét, majd megnyitotta az Oázis Szalont, ahol legjobb diákjai dolgozhatnak fodrászként, kozmetikusként. Deborah Kabulban él afgán férjével, ahol sokan őrangyalként, a kabuli nők önbecsülését visszaadó hősként tisztelik, míg mások üldözik és zaklatják a hagyományokkal dacoló, öntörvényű asszonyt.
Könyvében – mely az idei év több mint húsz nyelvre lefordított világsikere – személyes hangvételben meséli el egy valóra vált álom, és egy nem hétköznapi élet történetét.

„Szépséges könyv, akár egy szalonban kiszépített nő”
Kathy L. Patrick, könyvkereskedő


Kerekes Tamás

Deborah Rodriguez: A kabuli szépségszalon
www.ulpiushaz.hu

Ragadozó városok

Okos nőt szeretni pederasztánbak való gyönyőrűség
Ragadozó városok

A Hetedik Mennyország a városok gyöngyszeme volt. Amikor a leszállásjelző szignálja felcsendült a rádióban, Tom felcsigázva rohant a pilótafülke felé, hogy minél előbb lássa a nevezetes várost. Útközben Hesterrel futott össze, akinek lába gyógyult már, de a lelke még nem. A pilótafülke vezetője, Miss Fang, felkiáltott. -Odanézzetek! Ott van. Maga a Hetedik Mennyország! -mutatott ki a hatalmas szélvédőn. Tom és Hester a pilótaülés mögé álltak, hogy jobban lássák a távoli felhőtengerben lebegő, aranysárgán csillogó várost, amely fölött, mint valami dicsfény, lebegett színes gázballonja. Valamikor a ködbe vesző múltban a Hetedik Mennyország úgy döntött, hogy otthagyja azt a földi siralomvölgyet, ahol csak a félelem és a reszketés az úr, és guruló városból repülő várossá vált. Egész nyáron át a Nagy Vadászmező felett lebegett, de a telet a melegebb déli légterekben töltötte. Most mint kereskedelmi központ és légi vándorok népszerű találkozóhelye működött. Tomnak eszébe jutott, hogy mekkora látványosságnak számított, amikor a Hetedik Mennyország egy egész héten keresztül London felett lebegett. Azon a héten menetrendszerű városnéző léghajók indultak a Kensington Gardensből és a Circle Parkból az ég ékszere felé. Az is eszébe jutott, hogy mennyire irigyelte azokat az embereket, akiknek, mint Melliphantnak, volt elég pénzük ahhoz, hogy a borsos menetdíjat megfizessék, hogy aztán azzal henceghessenek, hogy ők a Hetedik Mennyországban jártak. pedig Tom is oda tartott, és nemcsak egyszerű turistaként, hanem egy kalandos út résztvevőjeként. A nap lebukni készült, a léghajó pilótája kikapcsolta a motorokat, és a város kikötője felé vitorlázott. Leszállását egyenruhás forgalomirányítók segítették, tarka zászlókat lobogtatva. A város kikötője teli volt turistákkal, valamint egy csomó parkoló őrrel. Néhány perccel később a Hetedik Mennyország fedélzetére léphettek. Alkonyodott, de a légiforgalom nem csökkent. Első osztályú és fapados gépek váltották egymást. Megtalálhatóm volt ott minden náció és hajótípus: az apró, átlátszó oldalú légicsónakoktól a tigriscsíkos fűszerkereskedő hajókig, amik egyenesen az egzotikus Ezersziget egyikéről kerültek ki. A szikra volt a város legnagyobb mumusa. Ugyanis bármikor felrobbanthatta a léghajók gázzal töltött ballonjait. A Hetedik Mennyországban még a fésülködés is súlyos bűnnek számított. Minden ház tetején turbinák forogtak, az volt a dolguk, hogy a központi erőműbe gyűjtsék össze a szél energiját. A levegő nehéz volt az ismeretlen ételek erős illatától. Mindenfelé pilóták jöttek-mentek hosszú, csattogó bőrkabátjaikban, olyan gondtalan magabiztossággal, ami bizonyára csakis a levegő vándorainak sajátossága.
Az egymást könyörtelenül fölfaló jövőképet vizionáló regényből nem hiányzik a szerelem sem, a családi dráma sem. Légi szabotázs, létérben zajló ütközetek alkotják Tom és Hester kalandjainak keretét, a sci-fi elemekre utal egy emberszabású terminátor, Sikoly szerepeltetése is, aki tovább segít bonyolítani az egyébként is briliáns mesefűzésű regényíró nyelvi szövetét.természetetsen lehet olvasni Gulliver történetét gyermekmesének, de gondoljunk a Kazohiniára, arra a riasztó j9vőre, melyben történészek harcolnak technokratákkal. A harc a mindent eldöntő Medúzáért folyik, a szerelem mindent megtesz a diadalért, az élőhalottakból nyomkövetők lesznek. A sorsok összefonódnak, folyik a harc a szüleiket ártatlanul legyilkoló szereplő ellen- Kalózvárosok, menekülő városok, rozsdatelepek között izgulhatunk e különös jövőképű regény főszereplőinek boldogulásáért.
A legfontosabbat megtudhatja az olvasó: mindent az emberi érzelem dönt el, s néha az informatika ( egy hibás kód.)

Reeve : Ragadozó városok


Kerekes Tamás


http://www.thomaskerekes.blogter.hu/
http://www.transycan.net/cafe
mailto: thomaskerekes@msn.com