2007. október 19., péntek

Monacoi barátunk

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

A monacói kikötőben
Aranyvillamos
Hóvihar Pepével és Brankúzival
Ülök itt a ködben
Majorana repülni tanul
Memento
A Történelem, a máglya
Majoranna elégiája

Aradon született 1951-ben. Hét évig a kolozsvári balettgimnázium növendéke. 1984-től Torontóban élt, majd 1999-ben Monacóba költözött. A torontói York Egyetemen filozófiából szerzett diplomát. Rádiószerkesztő és autószalon-igazgató volt, évekig a Canadian Broadcasting Corporation (CBC) magyar adásának torontói tudósítója. Jelenleg az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap tulajdonosa, főszerkesztője. Aranyvillamos címmel három kötete jelent meg, az első kettő a pécsi Jelenkornál, legutóbbi a pozsonyi Kalligram Kiadónál.

A monacói kikötőben

Hullámot hullámra vet
újra a tenger,
vetésem mind vízbe veszett.

Hajók guggolnak
a kikötőben,
horgony nélkül ring
sorsuk a vizen.


Aranyvillamos

Az Aranyvillamos a köd ölében pihen.
Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen
kerekeiben a türelem az Opera
előtti téren. Mintha régmúltból jött posta-
kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen
meghúzza magát az acélszürke sínpáron,
rám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon,
s ha majd elindul, legyen, kiért megálljon.
Sietek, rohanok feléje, le ne késsem,
a soha vissza nem térő pillanatot el
ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam,
mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom,
visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?
Ez soha, talán egy másik – súgja-susogja
mellettem egy idegen. S felnézek rá,
szemében indulat-szikrák, habos és rumos
szagú a délután jól szabott kabátja.
Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova
kell és miért sietnem, erős akaratom,
kitartó türelmem más alkalmat nem terem? –
mellettem az a másik, nem felel. Hirtelen
elfog a pánik, gyötör a kétség, hogy talán
ez az utolsó lehetőség, az utolsó
Aranyvillamos, enyém lehet – ha elérem –
a világ legnagyobb kincse, a reményemet
éltető és békétlen lelkemre írt hozó
balzsam. Vibrált a gondolat agyamban,
imbolyogni látszik az aszfalt is alattam.
Hát rohanok. Kapkodva szedem a levegőt,
az Aranyvillamos életre kel, a ködből
karcsú vörösarany teste lassan kibomlik,
lám, most szökni akar, hirtelen megrándul,
ajtaját szinte kezemre csapja, és sikolt.
Megdermedve, ijedten állok. Istenem, mit
is csinálok, miért késtem le az Aranyvillamost?

Szívem gyorsuló ritmusára
kettőnk között a távolság egyre nő.
Lassan, mint álmok illanó szele
viszi, söpri, magához öleli,
előlem eltakarja
a köd, a makacs szürke köd.


Hóvihar Pepével és Brankúzival

New York-ból jött a láz ma.
Rám teregette kezét,
mintha engem áldana.
S az én árva testem
hőjét meg-megcsapolva
pontosan fél tizenegyre

megérkezett a medve,
bundájából csöpögött
az élet mézes kedve:

délről jövő hózápor.
Házastul és lelkestül
ellepett a fehér por.

Oly pontosan érkezett,
halálnak is elmehet
a szentrál sztésön zsúfolt

peronjára, hol ki-be
jár a versem fűtött
vagonokból. Szeresse

meg, aki épp ott látja,
vigye haza magával,
vegyen álmokat rajta.

Míg te ezt a csomagot
s magadat magadból,
óvatosan kibontod,

magam is a hó alól,
szoros gúzsból oldom ki,
ó, csak segítene Brankúzi.

A guggenhájmban láttam
utoljára. Pepe nagy
óvatossággal karon

fogta és légiesen
elemelte volna, ha
pásztázó szemeikben

az aktusnak karmája,
meg nem akadt volna,
mint egy mágikus madár

kőszárnya, mibe élet
magát azért lehelte,
mert Brankúzi rendelte.

Vánkoson egy poroszló
nem vette viccnek az ő
váratlanul mozduló

karját, mindkettőnket mint
a világ véges alját,
kihallgatni bekísért.

A kísértésnek ellent-
állni Pepe sem tudott,
csapot-Brankúzit hagyott

a szomorú világra,
hadd temesse be a hó,
illúz’ók paplankája.
—————
Brâncusi, az angolok Brankúzinak hívják


Ülök itt a ködben

„...elmondhassam, hogy megcsalattam:
nemet vetvén igent arattam.”
Szilágyi Domokos

Itt van ez az ákom-bákom, belészorult
félszeg látomásom. Eretnek volt szólt
az ének, csínján kell bánnom az (eg)ésszel.
Ha megvet egy kálvinista, mértékkel

keverj a szabadságba egy kis osztrigát,
jól összekavarva, hints rá majorannát,
mint ki hiszi, csupa ízekből áll össze
ez a morcos világminden, ami ugye

nincs is ingyen. Jön a lényeg Hiób-hírben.
Kiált a riporter: ismeretlen hibbant,
döbbenetes, elrabolt egy lemezlovast.

Elfogyott a szavam. Ülök itt a ködben,
rég fel nem húzott rugós lemezlovas,
mint ki hiszi, hinni immár nem akar.
Béna mosolyom
Hogyan küzdhetnék a logikával
magam ellen egy kis nyugalomért,
félelmemben megtalálom távol
lengő, vérző éjjelek kötszerét?

Ne kérd számon csábosságát kiterített
életemnek! Nem öröm a végességem.
Szabadulnék onnan, oldanám a fojtást.
markomban szorong ijedt, apró kabalám.

Hová vezet a végtelenbe nyúlt
fehér út? A táltos kocsi velem gurul,
béna mosolyom elé egy arc tántorul.

Csak te, csak valaki biztatna már!
Jön rám a rémes, szürke álom, nem érzem
sem édes ízét, sem bódító illatát.


Majorana repülni tanul

csak a suhanó öröm
a kétkedés
a felberregő gépzaj
robbanásos kattogása
a repülés tüll-súlytalansága
a lebegés-vércse
a lendület
a felszabadultság érzete
a kikapcsolódás izgalma
az elrugaszkodás
a felhevültség bizsergő áramütése
a várva várt szárnyalás
a tapasztalat
amikor sem föld
sem ég nincs alattad
csak kósza föld lenn
tenyér-ég fölötted
és már szétválasztani nem tudod
a pillanatföldtől
a pillanateget


Memento

S mindenről – mint szakállas viccben –
a szeretkezés jut eszembe, kedvesem.
Ritmus oldja fel most is a testem.
Ódon metafora jöjj ide, igézz meg!
Élvezetesebb nincs is e világban.
Ha újra eszembe jutsz, nemhiába,
az örömszerzés fényes kése járja
át testem, a láz ringató ritmusára.

Gondjaimat őrli malmában a kétely,
te rám tekintesz, mint ki valami mást vár.
Nyurga árnyék hasal a fény tükrére.

Ebben a tükörben még utolérlek.
Elbújok veled újra egy reményben!
Véremben kering röggé vált emléked.

Második befejezés

S fényezett tükrömben még beérlek,
szavakat tépegetek, én megtévedt.
Avas emlék a szoba közepében.


A Történelem, a máglya

Nyugtalan árnyak borízű
csendet elcipelnek, maguk
előtt serényen terelnek
nyugtalan vágyat, borízû
álmot álomra váltanak.
A folyó mentén, előttem,
Kutya szelek csavarognak
s ők rám ugatnak bőszen,
fel, a vitorlákra szöknek,
csattognak a céda vásznak.

Félénk homály ül a tájra
és alváshoz készülődik
a történelem, a máglya.
Lassan már beesteledik
ebben az évezredben is.


Majoranna elégiája

megtorpedózott valóság
továbbképzelem a képet
szimmetriából
szimmetriába mentem
segítségért senki sem kiált
így születnek
ilyenek az elégiák

Nincsenek megjegyzések: