A gálya prédikátora

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

A GÁLYA PRÉDIKÁTORA


TARTALOM
VÉREM ÉS OLTÁROM
AZ ÚRNAK SZENTELEM
ZENGI DICSÉRETÉT ŐSI, NAGY SION
MAGYAR GYÁSZ
MEGVÁLTÓ NAPON
HARCOSA SZABAD SZÍVEKNEK
SZÍNEI ÉLETEMNEK
BETŰBEN, VÉRBEN, SORSBAN
MAGYAR KÁLVÁRIÁN
LÁZA A LÁTÁSNAK
ÁTOK-MAGVETÉS HALÁLOS KALÁSZA
KÍNOK VIRÁGA
TE TUDOD: MIÉRT?
ZSOLTÁROK ÉS IMÁK ÁRA
KULCSOLOM KEZEM
TEMETKEZEL KICSINY ORSZÁG
FÁRADT KEZEK IMÁJA
A HALÁL ELÉBE
ZENGŐ FIA A SZENVEDÉSNEK
HAJNAL NÉLKÜL
ÁTOKSARJ
KÖNNYEK ÉS NYOMOR
ÚJ ÁLDOZÁS, ÚJ TÜZEK
SIKOLTÁS ÁTOK-ÉJSZAKÁBAN
ÉS NINCSEN BENNE IRGALOM
KÉT ÁLDOZÁS
TISZTA SZÍVEK SZENT ÜNNEPÉRE
KÖNNYES ÉJSZAKÁK
BORPINCÉJE MOSTAN SÍRVEREM
MEGVÁLTÁS ZSOLTÁRA
FURCSA MINDEN
ELKÖLTÖZÖTT A BÚS MOSOLY
FEHÉR TÜZEK
SZENNY, BŰN, VÉREN ÁT
SZENVEDÉSEIM VAD ÖRÖKMÉCSESEK
MÁMOROK BOLDOG TORA
ELMENT A KIRÁLY
SZOMORÚSÁG ZSOLTÁRA
DALOLNAK, DALOLNAK
ÁBEL SZÍVE
KÖSZÖNÖM
AKI VOLT CSAK
KÍSÉRTET-RÓZSÁK
MAGYAR MEZŐN, ŐSI GÁLYÁN
HOVÁ, HOVÁ?
A GONDOK TANYÁJÁN
LEMONDÁS TENGERE
HAJNAL A GÁLYÁN
IMÁM HA VOLNA MÁRIÁNAK
BÚS SEBEKNEK KÍNJÁT VISELEM
MOST TEMETEM
HOLT KATONA BALLADÁJA
GONOSZOK SEBEIM NE LÁSSÁK
SEBEINK ÉS HULLÁSUNK
SIRATÁSA SIRATLANOKNAK
SZENT ZSOLTÁROK A SZÍVEM NEM ÓVJÁK
EMBER VAN-E?
CSAK ESTE VAN ITT
ÉJSZAKAI ÉNEK
A HARMADIK
ÁLMOK FEKETE HÍDJÁN
HA LÁTTAD VOLNA
KÜLDÖM ŐKET
MIATTAD
VÁRÁSOK ÜZENŐ IMÁJA
SÁPADOK ÉN
HALÁLÚT
A SZEMEINK
ESTE A PARTON
ESTÉK, ESTÉK, ESTÉK
MERT NEKEM VAGY AZ
ÁLMOK FEKETE HÍDJÁN
A KAPUNÁL
CSÓKOK
KIKÖTÖTTEM LELKEM FEKETE HAJÓJÁT
OH, NEM ÚGY VAN
A LELKED TITOK
ÁTKOZOTTAK BÚS TALÁLKOZÓJA
EMLÉK
EMLÉKE SZENT IDŐKNEK
BÚS ESTE
GYÁSZ-SZERENÁD
AKINEK JEGYESE VAGYOK
FEKETE SZÍVBEN FEHÉR ASSZONY
TEMETÉS
HALÁL-RÓZSA SZÍVEM
SOK KUSZA NAP
LELKEM, A KICSÚFOLT
SZOMORÚ ÜZENET VALAKIHEZ
ELJÖTTEM IDÁIG
FEKETE HAJADBAN FEHÉR RÓZSA
AZ ESTE JÖTT
HALOTTAN
VALAKI VISSZAJÁR KÍSÉRTVE
CSAK NÉZTEM FÖL AZ ABLAKOKRA
ÉN VAGYOK A BÁNAT
HA BEALKONYUL
NEM JÖTT SENKI
HA TE ÚGY AKAROD
MEGÁLLÁS A SORSUNK
TAVASZ-ÁRADÁS ÜZENT
A KÍNOK ÚTJÁN
IFJÚ HALOTTNAK KÉSZÜLSZ
SÖTÉT IMÁK
MESSZE TÁJRÓL, IDEGEN A LELKEM
GYŐZELMES HARCA A HOLNAPNAK
SÖTÉT IMÁKAT ÉNEKELEK
BABONA VERT MEG
AZ ÁLMAID FÖLÉ HAJOLVA
SZEMED KERGET
A STYX PARTJAINÁL
MÁTKÁJA HALÁLNAK
VALAKI, MÁSIK
AZ ABLAKOMON BETEKINTENEK
ÖRÖK GYÁSZOM KÜLDÖTTEI
SIRATOM ŐT, A HALOTT KIRÁLYNŐT
SZOMORÚ ÉJFÉLKOR
HARANGOK, HA KONGNAK ÉJJEL
ÖRÖK NOVEMBER ÁRVÁJA
MOSOLYTALAN
KÁINOK ÁTKA
IDEGEN
ÖRÖK NOVEMBER ÁRVÁJA
ÉS NEM SZABAD...
HARANG
MESEBELI, SÁPADT ŐSZI KERTBEN
EGYEDÜL, FÉLVE
SOHA EL NEM JÖVŐ NAP
HYMNUS A HAJNALHOZ
JÖTTEM
ÁTOK, ÁTOK, ÁTOK...
CSAK SÍRNI
ILYENKOR SÍR AZ ÉJ
CSENDES ÁTKOZÓDÁS
BABONÁS ÉJEN TEMETŐBE
MERT OLYAN TITKOS MINDEN ŐSZI ÁLOM
VÍGSÁGOT HIRDETEK SZOMORÚ SZÓSZÉKRŐL
AVAROS KÖD-TÁJON
KOLDUSA VIDÁMSÁGNAK
AZ ESTE VÁNDORAI
ÁTOKCSÓK
ARCOMON HALÁLÍRÁS
ÉS NINCSEN ESTE
LÁZBAN
MESSZE MINDEN ALKONY
AMIKOR SZÉL DALOL
SÍRVA MEGYEK ÉN IS ELÉBE
ÖRÖK HARC
ŐSZI GYÁSZÉNEK
TEMETŐT KERESEK
SZEMEK AZ ÉJSZAKÁBAN
SÍRÁS A TAVASZ UTÁN
SÁTÁN
SEBEK ÉS ÁTKOK SIRALMA
LESÚJT AZ ISTEN
FEKETE SEBEK
SÍR A HALÁL
KALÓZOK AZ IDŐ TENGERÉN
FÁRADT KÖNNYEK
ÉJSZAKÁBAN ELTÉVEDT VONAT
KINCSEKKEL TELI RÓZSAHÁZ A LELKEM
ÉS MINDEN, MINDEN MÁS
SOK VESZETT, ZŰRÖS, BÚS NAPON

VÉREM ÉS OLTÁROM
AZ ÚRNAK SZENTELEM
Áldott, imás, szent kínjaimAz Úrnak szentelem.Küldöm gyehennára lelkemÉs tüzét viselem.
Kínzott, gyehennás lelkembőlGyászrózsák sarjadnak.De tűröm pokol kínjait,Csak tudjam szabadnak.
Csak tudjam igaz magyarnak,Tudjam tiszta-jónak,Csak tudjam törhetetlenülGyőzelmét a szónak!

ZENGI DICSÉRETÉT ŐSI, NAGY SION
Bánatokból fogant, új igék gyötörnek,Halálbaváró, elvetett, új biblia igék:Jaj, szent kínok, titkok, fájón összetörnekÉs a golgotai kereszthez söpörnekS adnak erőt, hogy védjem eszméim zengő hitét.
És amikor látom keresztjét híremnek,Életem kicsúfoltan, lázigékbe takartanÉs judáscsókját múlt, elveszett hitemnek,Bús, rekedt sikoltás harsogja szívemnek:Oh Élet! jaj nem így akartam, nem így akartam...
Nékem: álmok vad rohamján összetörtnek,Kit hetedíziglenig küldött átkok fojtnak;Királyi álmaim új szóknak köszönnek,Melyek ragyogva, zengve jönnek, jönnek,Bukását hozván avult hitnek, időnek, sorsnak.
A szenvedés, átok: jövő, új tavasznakS még sohasem látott fénynek csudáját hirdeti.Vérgyöngyöktől táplált virágját szavaknakÉs száz tavasznál szebb báját egy ajaknak,Mely a múlt tavaszt, fényt, szót, ajkat homályba veti.
S épít lelkem fölött egy új templomormot,Ahol új az oltár, zsoltár és evangélium;Hol Embernek, ki sebet s keresztet hordottS igaz, haláloshű harcban összeomlott,Zengi dicséretét zsolozsmás, ősi, nagy Sión.

MAGYAR GYÁSZ
Küldtem őket és ők jöttek sírva:Ó, be fakók és ó, be bús csapat!Bennük zokog a lelkem minden gyászaÉs minden magyar gyász, ami szabad.
Minden magyar gyász, amely úgy éget,Mint mártírok izzó koronája.Magyar gyász, mely csak egyre vérez,Mert írt szerezni nem bírunk rája.
Pedig néhány őslelkű és bátorBús igaz-magyar ha összefogna:Nem fájna többet és nem vérezneMagyar gyászunk oly fájón, ragyogva!

MEGVÁLTÓ NAPON
Mártírcsókkal megcsókolt az ÉletHalálosan egy megváltó napon;A lelkembe lázadó igéketS arcomra bús barázdákat vésett.S megcsúfolva, idegenül küldöttTétlen lelkek új magvetőjévé:Hadd hallja meg, ki sohasem küzdött,Hogy riadnak lelkemben jajkürtök.
A golgotai perceket idézemÉs Dante tompa, szörnyű énekét,Hogy milliók céda életébenÉgő lelkem gyötrődve kísértsen.Lássák didergőn, riadtan, bambánAz Élet mély, súlyos éjszakáit,Lássák, hogy a Názáreti halvány,Hogy bukdácsolt a Golgota alján.
Az Életnek fenségét ragyogvaLássák meg a hályogos szemükkelÉs szent jeleit zordon alkonyokbaMegrettenve nézzék, sápadozva.Gyehennás éjek hunyó parazsánFetrengjenek, tisztulván gonosztól,Mert rút lelkűknek bűnös tavaszánNem épültek fel igazak szaván.

HARCOSA SZABAD SZÍVEKNEK
Megénekelem a szívem,Hisz’ sorsát nem tudja ki sem:Jaj senki sem, jaj senki sem...
Vérvörös rózsák erdője,Véres sebeknek mezője.Halálos játék vesztője.
Sós, hideg könnyek tengere,Kínoknak bús fejedelme,Átkoknak örök szerelme.
A Fájdalomnak temploma,Ahasvérnek társ-vándora,Fáradt halálnak mosolya.
Harcosa szabad szíveknek,Harcosa hívő híveknek,Bús fájása mindenkinek.
Sírása könnyes síróknak,Jósága jóságos jóknakS testvére fekélyes Jóbnak.
Mindenkinek hideg titokS ablaka csak néha nyitott:Mikor sírok, mikor sírok...

SZÍNEI ÉLETEMNEK
Temetők s szép, sápadt halottakLelkemben halkan énekelnekÉs jajjaik zokogva, tompánLelkemből új életre kelnek.
Zsoltárait magyar szíveknekLelkem zengi hallelujázvaS szép csodák fájón, dideregveCsókolják az életem lázba’.
Sírnak szívek a síri csendben,Dermedt éjjelén énekemnekÉs hull, hull a könny és könnyük vér:Színei fakult életemnek.
S a kín, a vér, a könny és jajokPompázó, büszke vérvirágaLázítja a sápadt éjszakátSikoltó, lázas, új csodákra!

BETŰBEN, VÉRBEN, SORSBAN
Nem segít már rajtam, látom, semmi sem,Hiába fürkészem vén, torz életem.
A sok rosszak, mik rámhulltak: csitulnak,S Új rosszak, ha hullnak: hiába hullnak.
Az én könnyem, jajom, fájásom, kínomEzután valahogyan csak elbírom.
De itt van a de és mindenhol ott van,Minden mi én: betűben, vérben, sorsban.
Ez a de kísér, fáj úton, útfélenÉs csak kong, kong a lelkemen keményen.
De: kesergek, sírok nemzetem, fajtámSzomorú, elvérző, halálos harcán.
Keserít ez a ma és ez a holnap,Amely nem ígér semmi, semmi jobbat,Csak harcot, harcot, harcot s hol nincs jobb nap.

MAGYAR KÁLVÁRIÁN
Magyar sorsok kálváriájánVirágoznak a keresztfa-kertekÉs bandukol köztük roskadt vállal,Ki golgotai mesgyére termett.
Bús, magyar átok görnyeszti, vágjaVállait itt minden MessiásnakS hóhérok űzik kálváriáraApostolait a szent sírásnak.
Messiásfeszítő népek útjánSetétek most a keresztfa-kertekS szívet dermesztő kopácsolássalHóhérok ácsolnak új keresztet.

LÁZA A LÁTÁSNAK
Ó, szent gyötrődések, gyehennás imák!Sírva rebegem százszor és ezerszer:Jaj, megmérgezte az örökre magát,Ki titkok vizét megkóstolta egyszer.
Ki fellebbentette egyszer fátyolátLázas, vergődő, új, áldott csodáknakÉs látatlannak csodálta látását:Bús rabszolgája marad az a láznak.
Szíveknek titkát és titkát jövőnekDidergőn kutató szívem, be áldlak!És bár a kínok csak fájnak, csak nőnek,Szent, bús öröm a láza a látásnak.

ÁTOK-MAGVETÉS HALÁLOS KALÁSZA
A gond, a kín, a keserűség őrölÉs holtrazúznak veszett kenyérharcok.És fújnak szelek bús átok-mezőkrőlÉs integetnek setét halál-partok.
Mért megyek előre s majd hová jutok?Oh nem tudom én és sohasem kérdem!Mint sújtott Ahasvér kábultan futok,Míg össze nem fog roskadni a térdem.
Átok-virágok nőttek a mezőmön:Oh, szomorúság volt, amit kaszáltam!S most emlékezés útjain vergődömTépelődve és félhalottra váltan.
Oh, szörnyű átok-magot vetettek elAz őseim egy krisztustalan évben,Amelyik most keserű magszemekkelSorvaszt s fojtogat halálossá érten!

KÍNOK VIRÁGA
Virít szívemben, feketén virítA kínok pazar, sötét virága.Minden rózsája fájdalmat sikítS tövisét vérző szívembe vájja.
Az illatától tompa énekem,Mint gyászmenet halkuló imájaS arcom azért olyan vértelen,mert Sötét, vérvörös a virítása.

TE TUDOD: MIÉRT?
Istenem, a szívembe Te szórtadA halálos kínnak keserű ízét.És a sok, sok bánatot Te adtadS hogy sírva daloljak: sok zengő igét.
Te vezetted lelkemet a jóraÉs ha átkozódtam, Te nyitottad szám.Te tudod, hogy mért volt káromlásomS mért volt halálos-bús esteli imám.
Istenem, sok volt a sivár rosszbólS az éjszakákból elég volt, oh elég:Oh, hulljon reám néhány szál virágS ne legyen örökké éjsetét az ég.

ZSOLTÁROK ÉS IMÁK ÁRA
Oh jó, hogy űznek, tépnek és marnakÉs hogy szívembe tőröket döfnek,S hogy fekete átok-szekerekkelA lelkemen keresztül zörögnek.
Oh jó, hogy bús, szegény és vert vagyok,Akire sarat, köveket dobnakS kire keresztet löknek akkor is,Hogyha alatta össze is roskad.
Oh jó, mert csak így küldhetem én szétZsoltárait lázas, szent időknekÉs csak így zokoghatom el sírvaImáikat fáradt szenvedőknek.

KULCSOLOM KEZEM
Lelkemben sírnak régi imák:Kulcsolom kezemÉs régi alázatom, hitemFekszik szívemen.
Jaj, űznek sebek vissza, vissza:Szent, vérző sebek,Miket szívembe rejtegettemS mit martak ebek.
Görnyedt-alázatossá lettem,Ríkatnak imák,Megbabonáztak mártyr szentekÉs bús Máriák.

TEMETKEZEL KICSINY ORSZÁG
Sok, sok barna, beteg kis dombBorítja a magyar mezőt.Termékenyülnek ugarok:Mohón felfalva vért, velőt.
Termékenyülnek ugarokS mi napról-napra csak fogyunk,Tompul sok magyar szívverés:Megállani mikor fogunk?
Be sok fájdalom, be sok gyász:Temetkezel kicsiny ország,Vad, átkos fajták földedetTemetőnek elrabolták.
Hóhérlelkek durva, vad zajábanElvész a szépnek szent, tiszta hangjaS megdermed a Csend és SzomorúságS kong tovább vadság rekedt harangja.
Kiröhögtetnek azok, akik sírnak,Akiknek szívük jóságnak kertjeS tiszta vággyal porba hullva,Lelküket tartják világtól rejtve.

FÁRADT KEZEK IMÁJA
Sajgó fejem lehajtom két karomra:Oh, sajgóbb fej még nem borult le kézreÉs nem volt talán még sohasem két kézIly bús imára sírva összetéve.
És nincsen lélek, ki annyit űzetettÉs nincsen szív, amely annyira vérze,Mint az enyém: Oh jaj, két fáradt kezemImára most azért van összetéve.

A HALÁL ELÉBE
Tombolva űz vad, fekete véremA Halál elébe.S zokogva jön utánam a Remény,Félve, félve, félve.
Keresve száguld a NémaságonA Halál, a Halál.S hajlongnak, sírnak viharok, szelekHa rám talál, talál.
Sötéten jönnek barna fellegek:Jön a vihar, vihar.S zörög, zörög valahol a halálFelém csontjaival.

ZENGŐ FIA A SZENVEDÉSNEK
A fájdalmam nektek ismeretlen,Vérkönnyel írt dalom, nem dalotok.Közületek a lelkem én kitéptemÉs most az űrben némán tántorog...
Idegen ha van, aki nem közétekS nem testvérnek jött e földre el,Zengő fia a barna szenvedésnek:Az én vagyok a könnyeimmel.

HAJNAL NÉLKÜL
Homlokomról hiába hull, hullSápasztó, izzó vérverejtékS hiába roskad össze térdem,Cipelvén életem keresztjét.
S hiába verem, űzöm robotraA lelkemet, zokogva mondván:Mindennapi kenyerem meg lesz,Az Úr kegyelmes lesz majd hozzám.
Vérem hullhat, inam szakadhat:Mindennapi kenyerem nincs meg,Míg a hitvány habzsoló herékUrai az aranynak, kincsnek.

ÁTOKSARJ
Hős, pogány ősöm, boldog álmú,Oly vérköhögős lett a sarjad.Vérköhögős, fekete álmú,Lelkében csak kín, átok sarjad.
Iszonyú, bús halotti harcbanHalál űz, tép, mar szakadatlan,Átok a jelen és átok a múlt,Tőled oh be messze szakadtam.
Küldtél a mának kemény hittelS lettem a jövő beteg hőse,Vérsirató és vérveszítőÚj harcoknak új hegedőse.

KÖNNYEK ÉS NYOMOR
Örökös küzdés, szenvedés a bérem,Örökös tűrés, könnyek és nyomor.És kacagva a durva élethullámMindig csak sivár partokra sodor.
Hol vércsepp tapad minden kis kenyérhez,Hol gyilkos s meddő minden küzdelem,Hol szép lelkek csak a Jövőben élnek,Mert durva sodrú, fojtó a Jelen.
Hol énekem egy végtelen sikoltás,Mely tompán búg és vonagló ajkkalÉs megborzongatja a némaságotA sok síró, fájó, béna jajjal.

ÚJ ÁLDOZÁS, ÚJ TÜZEK
Elvetettem sok, drága, hiú ékem,Melyet rám a hízelgés rakott.És megtagadtam káromló beszédem,Melyet rám sok, szilaj ős hagyott.
És megszaggattam mellem és ruhámatS lelkem mostan zengő orgona,Amely imára zokogtatja számat,Mely eddig csak átkot hordoza.
És bánatoktól megtépett szívemnekBosszúját a Múltba kergetem.És szemeim minden szennyet kivetnek,Két hidegre sírott, mély szemem.
És lelkemben most ha tüzek lobognak,Templomoknak szentelt tüze az;És az igéim mostan úgy zokognak,Mint hozsannát zengő, szent Tavasz!

SIKOLTÁS ÁTOK-ÉJSZAKÁBAN
Arcom színe sárgul, egyre sárgulÉs szemeimből hull a könny, csak hull,Kívánkozom el e csúf világból,Mely életem elküldötte gyászul.
Kínoknak vérző, vad sebeitőlOh rúttá torzult már az én szívemÉs elfakult bánatszerelemtől:Oh nem pompázik már színeiben.
És lelkemnek tompa jajvirágátTépem a lelkemből, tépem, tépem;Kivirul mégis és küldi gyászát:Hiába tépem szét annyi éjen.
Egész éltem bús, fekete átok,Amely sötéten gyászdalt énekel.Megfojt e dal s hiába kiáltok:A néma űrben senki sem felel.

ÉS NINCSEN BENNE IRGALOM
Sebektől fénylik a lelkem:Marják bitangok, gazok;Mert messze lát, mert bús-igazLelkemnek mártírja vagyok.
Gyiloktól általvert, halott:Azt gondolják gazul sokan.Gyiloktól általvert, de élS él örökké Krisztusosan.
Sebektől fénylik a lelkem,Átjárta bántás, rágalom;Fénylik és ég, mint még sohaÉs nincsen benne irgalom!

KÉT ÁLDOZÁS
Hitet tagadó, pártütő, pogányVolt az én lelkem eddig lázadón,Ki bort áldozott ünnepek toránS kinek csapszékben állott csak a trón.
Szilaj nóták zengtek fel lelkembőlMámoros éjek duhaj hajnalán,Míg álommal nem szórt be a ReggelSugaras arccal, mint egy szűzi lány.
Mivé lett a lelkem, oh mivé lett?S mivé lettek a toros éjszakák?Kegyetlenül megcsúfolt az ÉletÉs elküldötte örök bánatát.
S most esténkint sápadt gyertyafénynélDidereg lelkem bénán, összetörve.És két szememből, mint gyászos patakSírva foly szívemnek fáradt könnye.

TISZTA SZÍVEK SZENT ÜNNEPÉRE
Átkok setét tüzet viseltemS veszett, marcangoló kínját sebeknekS nem volt, mint én, oly kitaszítottSoha senkije itten embereknek.Töviskoszorús, vad szenvedésÉs embertelenek szennyes tömegjeRészegen táncolt horpadt lelkemen,Nem gondolván, jövő, nagy Ünnepekre.
Szennyezték vérrel és fekéllyelSzent, ünnepnapokra megszentelt testemS roskadó lábbal bús avarbanHóhérok fekete vermébe estem.De jött a Hajnal! s alleluja...Lehullott testemről bűnösök mocskaÉs kigyúlt lelkem tűzzel, fénnyel,Mint pünkösdi tüzek szent, égő szobra.
S jő az Ünnep; mossátok szívem:Sebeimnek szentelt helyét fehérre;Mossátok illatos olajjalTiszta szíveknek fehér ünnepére.S zúg a zsolozsma: alleluja!...Bomlott szívek s fejek felett merészen:Kigyúlt az oltár véres lánggalTúl szennyen, sáron, véren és fekélyen.

KÖNNYES ÉJSZAKÁK
A könnyes éjszakák zokogva,Mint temető fája sírhalomra,Úgy borulnak rám most némán:Fa, horpadt sír és ráhull a lombja.
A könnyes éjszakák zokogvaFehéren látnak s mindig társtalan,Haldokló szívemre borulva,Könnytelenre sírva és hangtalan.
A könnyes éjszakák zokogva,Mikor a Hold feljő bús halottan:Ijedten nézik, hogy a szívemHalálos halk már s halódva dobban.

BORPINCÉJE MOSTAN SÍRVEREM
Mártír lelkem töviskoronája:Te szent, kínzó, zengő magyar gyászom.Külön lelkeknek útja lelkemé,Igéidet meg azért találom.
Jussom: csupán siratni a fajtám,Jussom: csupán kemény magyarságom.Nemes ősök bús, szilaj kedvébőlNem maradt rám semmi, csak a gyászom.
Küzdő szívemben harcos hajnalonGyászom zengő igéi fakadnak.Csak hajnalunk oly sápadt ne volna:Fényt közülünk oly kevesen adnak.
Mert átok minden ige, mit teremPiros-gyászú, zengő magyar rónaÉs borpincéje mostan sírverem,Mely bután ásít ránk, haldoklókra.

MEGVÁLTÁS ZSOLTÁRA
Új titkoknak új, szent vízióiDöbbennek zordan, szikrázva elébem.Új csodák, új bibliai képekTüzelnek, mint újkori szentségekAz életnek mély, babonás szemében.
Új tüzeknek vad, vakító fényeLobog kohójából az új világnak:Megjövendölt jóslatok betelnekÉs trónjáról mártír IsteneknekZsolozsmás, zengő, új énekek szállnak.
Új világnak a világosságaRagyogja a zsoltárokat lelkembe:Az ihletet és a szent szerelmet,Tűzrózsáit mámoros lelkemnek,Miket szétszórok lázas énekembe.
Én megáldom most a Jordán vizétÉs Betlehemnek csókos éjszakáit;Glóriás próféták mártírsorát,Kik törhetetlen hittel hordoztákÉlet szerelmes Világosságát itt.
Oh, áldott megváltó Világosság!Téged hív ma zsoltáros ajkam itten!S az új csodák, tüzek és szentségekHirdetnek, mutatnak zengve TégedRagyogó, lázas, mélyült szemeikben.
S áldom sírva a magyar mezőket!És hívom sikoltva a magyar vihart!Melynek jöttét bús milliók várjákS a napot majd zokogva megáldják,Melyen a megváltás virága kihajt.

FURCSA MINDEN
A szívverésem oly fáradt, ijedtÉs oly bágyadtak a sóhajaimÉs sápadok és úgy csodálkozomLelkemnek sikoltó, szép jajjain.
És két szememmel, tágranyílt szememmelA Távolokba küldöm el Magam;És simítom némán és remegveA homlokomat és csapzott hajam.
És oly furcsa, hogy fáj a tekintet,A szívverésem, a sóhaj, a jajÉs hogy hideg, fehér homlokomraKuszáltan borul le a szürke haj.

ELKÖLTÖZÖTT A BÚS MOSOLY
Súlyos játék, amit játszokÉs jaj, halálosan komoly.Szemem, szám hideg lett, néma:Elköltözött a bús mosoly.
És mondanám, hogy balra menjek;Hisz’ oly mindegy, hogy bal, vagy jobb:Utam bármerre is fordul,Együtt vándorlunk én, meg Jób.
A vándorbot: hűvös közönyEgyengeti csak utamat;S átok-tarisznyám vonszolom:Az átkok bárhogy húzzanak.
Az országút szennyes nagyon,Az élet rút sárral dobál:Vígan fütyül itt sok pimaszS durván, röhögve megcsodál!

FEHÉR TÜZEK
Fehér tüzek, fehér tüzek,Ki vagyok én? ki vagyok én?Éjszakában síró ember,Szomorún az élet szélén.
Nem vágyom a sírt, de életSem maraszt már engem itten:Szegény fiad beteg nagyon,Uramisten, Uramisten.
Miért vagyok? Miért vagyok?Mért nem vagyok csak a Senki?Ki vagyok én? ki vagyok én:Soknak lelke nem is sejti.
S hogy ki vagyok, hogy ki vagyok?Oh jaj, hogy azt megmutassam:Szívem vérét, szívem vérétSírva kell, hogy elhullassam.

SZENNY, BŰN, VÉREN ÁT
Beszennyezte a lelkemetA jaj, bűn és a vér.Sírva hiába menekültem:Nem szántak könnyemért...
Ős bűnök büntető átkaLelkemre roskadott.Lelkemben mégis égi fényRagyogva gyulladott.
És most ragyogva hirdetiSzenny, bűn és véren átÖrök-küldöttek napfényűBüszke diadalát.

SZENVEDÉSEIM VAD ÖRÖKMÉCSESEK
Szenvedéseim tüzekkel telt sebek:Fájnak, fájnak, fájnakÉs hiába, ha sírok, sírok, sírok:Mindig rámtalálnak.
Szenvedéseim poklok tüzes aljaBenne ég, ég a tűz.És lelkemet egyre sorvasztja,marja s kacagva űz, űz, űz...
Szenvedéseim vad örökmécsesek:Lángjuk lobog, lobog.S deliriumban, hörgő kínokkalFutok, futok, futok . ..

MÁMOROK BOLDOG TORA
Tántorog a lelkem részeg vággyalSzent mámorban: oh édes őrület!E mámor-szín minden bút beárnyalS a szívem béna és süket, süket...
Nem hallom zaját, ha vad rohamraZúg riadót a gyilkos, csúf robot,Elül az élet fojtó zsivajaÉs minden kín, mi gyötörni szokott.
A mesebeli és bús királyfitÍgy fullaszthatták kéjbe egykoron,Mint ahogy a mámor engem kábítSzent őrületbe sok boros toron.

ELMENT A KIRÁLY
Az éjszakába elment a király,Kísérte őt sok halott lovag.Az utcákon nesztelen suhantakVért izzadó kísértet-lovak.
Várablakok félve összenéztek,Kápolnában kongott a harang...A homályban csengtek sápadt ércekS megzendült sok titkos síri hang.
A kapuban lobogtak a fáklyák:Sárgafényű kísértetnapok,Csontkezükben remegve tartottákPáncélinges néma lovagok.
S jött gyászolni a halott királytSok tépett, vérző keblű asszonyS leborult mind kapuja előtt,Hogy lelkük száz éjt átvirrasszon.
Sisakot, kardot bús, tompafényűtLobogtat a rőt fáklyavilágS éjszakában fuldokló sírássalZokog tovább a sötét világ.

SZOMORÚSÁG ZSOLTÁRA
Nagy bűnöknek bűnhődő jaja,Eget megrázó, síró szava
S egész világ szomorúságaVan az én lelkembe bezárva.
A sorsom és az Élet küldöttS én nem kérdeztem: miért küzdök?
A csillagok ragyogták: bízzak S ha kétségek megtántorítnak,
Ha már az álmok nem hevítnek:Emeljek én oltárt a Hitnek.
Vígságot az ajkain ne zengjen,Mindig bús zsoltárt énekeljen.
Oh jaj, de nehéz sírva hinniS görnyedt vállon keresztet vinni!

DALOLNAK, DALOLNAK
Bús esték, sápadt éjjelekSuhannak el felettem,S álmok fakó betegje Én:Csak nézem, nézem csendben.
És hallgatom amint dalolAz éjszaka vak öbleS lelkemre hullnak bánatokJaj feketén és döngve.
A lelkem mécses és már égEzer bús kínzó éjjel:Az arcom éjidőn fehérS homlokom festve vérrel.
És megállítanék egy ÉjtS kérném: vigyen egy holtat,Vigye oda, hol nincs már kín,Ahol már nem dalolnak.
A lelkem mécses és csak ég:Sárgán virraszt egy holtat,Gyászolja véres feketénS csak dalolnak, dalolnak.

ÁBEL SZÍVE
Vérrel szennyezett Ábel-szívekÁllják sötéten el utam.Oly sötéten pirosló mind, mind:Rajtuk Kainnak arca van.
Vérrel szennyezett Ábel szíveSikolt lelkemből sötétenÉs én, jaj, futnék, menekülnékKeresztül kínon, átkon, véren...
De nem tudok. Az örök jajszó,Mint árnyék lelkemen pihen:S vak éjszakában, csorbult szívvelRoskadozva viszem, viszem...
Vér, vér, sötétség merre nézekS meddig ez éjszaka elér:S a vért pirosló, sötét éjbenCsak arcom vértelen, fehér.

KÖSZÖNÖM
Nagyon keserű a szám, a szívemNagyon keserű az életem.Nagyon keserű a mosolygásom:Nagyon keserű vagy Istenem.
Nagyon keserű az álmom nékem,Nagyon keserű az örömöm,Istenem, a sok keserűségetKöszönöm, köszönöm, köszönöm...

AKI VOLT CSAK
Hazaviszek minden éjfélkorBús szobámba egy halottat.Nagyon félve és halkan lépve,Ahogy temetőbe szoktak.
Hazaviszem és sírva sírok,Siratom, hogy miért voltam:Hazaviszem és a szívemetMinden éjjel némán, holtan.
Hogy halottam van, nem tudja senkiÉs hogy temetőbe járokS hogy mily szomorú élni annak,Akit megöltek az álmok.
Hazaviszek minden éjfélkorKis szobámba egy halottatÉs siratom zokogva, csendbenS szomorún azt, aki volt csak.

KÍSÉRTET-RÓZSÁK
Az éjben rózsák hullanak,Bús, kísértet-rózsák.Feketén virít mindenik:A halált dalolják.
Énnekem küldi száz leányÉs kacagva szórjákAz én szívemre hullanak:Bús, kísértet-rózsák.
S amint rámhullnak: az arcomÓlomszínre bágyadS ők kacagva üzennekFekete kaszásnak.
Az éjben rózsák hullanak,Bús, kísértet-rózsák,Nekem virít csak mindenikS a halált dalolják.

MAGYAR MEZŐN, ŐSI GÁLYÁN
Hogy magyar vagyok, zsoltáros, szent pogány,Kinek felelek érte én?És mert lelkemnek ezerszínű álmaVér és könnyek közt jut elém?
Bús akaratok riogatják lelkem,A nagy sor egyszer rám kerül...S bárha ezer béklyó nyűgözi szívem,Küzdésben én jutok felül.
Hajós vagyok a magyar Óceánon,Egyedül úr szabad mezőn!Messzi mezőkön száguld ősi gályámKeresztül álmon és erőn.
És ősmagyar rímeknek árja szálljaZsoltáros lelkemet körül,Míg Adriától a bús KárpátokigNyomomban Turán átka dűl.

HOVÁ, HOVÁ?
Virrasztni az éjben halkan, csendben,Hallgatni az éj buja dalátS a szerelmes, beteg éjszakánakElzokogni egy fáradt imát.
Aztán várni, hogy a harcos HajnalRátiporjon gyors lábaivalVirrasztástól ráncos homlokomraAz Életnek víg dalaival.
E csatában elhull mind a vérem,Nem bírja a lelkem már soká:Sírva súgom már beteg imámat,Hová jutok? oh, hová, hová?...

A GONDOK TANYÁJÁN
Zokog a jaj, a gondok bús tanyájánS hollószárnyon jön minden óra.A Fájdalom meredt szemekkel bámulÉs nem talál vigaszra, jóra.
Szürke meredtség fekszik a szemekbenÉs száraz, rekedtes a beszéd.És érzéketlen közönnyel befödteA szíveket kusza szürkeség.
Csak néha hallatszik egy-egy sikoltás,De oly vadul, hörögve, tompán,Aztán csend lesz megint, csend rémséges,Mint egy fegyházban alkonyórán.

LEMONDÁS TENGERE
Csendes szürkeségnek napjai ezek,Mindenkor eljövő bús Szeptemberek.
A szürkeség, a köd oly végtelen csodás,Bús sárga reggelek és sárga álmodás.
És felújuló lázas, lila képek,Sok fakult álom, álom összetépett.
Esték, őszi esték, fáradt csendesekÉs hervadt virágok, fázók, betegek.
A lemondás végtelen tengere ezS rajta lelkem örök ködök közt evez.

HAJNAL A GÁLYÁN
Pogánya lettem új álmoknak,Iszom új mámorok vizét:Részeg lelkemet nem igázzákTöbbet avult, dohos igék.
A régi láncot széjjeltéptem,Szívemből tőle vér csorogS véres homlokkal, véres szívvelMost új igéknek áldozok.
Szentelt hitem az oltár mostanÉs vérem a bús áldozat.Jöhetnek hát tiporva durván,Szívemből tépni álmokat.
Részeg lelkem az éjszakábanMámorosan evezz, evezz!S kurjantva mámorok dalát,Űző átokkal versenyezz!
Sikolts lelkem az éjszakábanDöbbenten, fájón, úgy, úgy, úgy!Hadd remegjen mind, ami sötét,Gyáva, hitetlen és hazug.
Mámoros ködből látom: jönnekÚj, büszke, bátor, szent hajók!Sikoltva száguldjon a hajnal,A hajnal s jöjjenek a Jók!
Sötét gonoszság minden poklaTépje hát véres lelkemet,De új szívek ködéből áldónA hajnal már nevet, nevet....

IMÁM HA VOLNA MÁRIÁNAK
Imám ha volna Máriának:Elzokognám bús énekemetS áldozatnak könnyem vinném el,Melyet szemem szívembe temet.
És mint kínnal teli serleget:Átnyújtanám könnyel telt szívemS áldoznám a legszebb ihletet,Mely nem égett soha senkiben.
De jaj, hogyha sírva nézem őt,Úgy tekint, mint messzi idegent,Mint akit már elhagyott az imaÉs a hite messze, messze ment.

BÚS SEBEKNEK KÍNJÁT VISELEM
Bús gondok redői vonják össze arcom:Kínoknak keresztjét sírva meddig tartom?
Mélyülő, kiégett két szememmel nézem,Gonosz bántásoktól szülő szenvedésem.
Kínoznak éjjelek és űznek nappalok:A sok veszett-marástól vénhedt, torz vagyok.
Kínoktól vonaglik az ajkam és szívem,Hogy voltak, kik szerettek, most már nem hiszem.
Gonosz szerelem átka fogta lelkem meg:Szeretetlen, nemértő, akit szeretek.
Csalatkoztam azokban, kikben hittem énÉs ifjú szívem mostan elfakult és vén.
Az Ember mindig, mindig gonosz volt velemÉs jaj, most bús sebeknek kínját viselem.

MOST TEMETEM
Bánom minden elkövetett vétkemS mindent, amihez volt közöm.Bánom minden szomorúságom, de Jaj, vissza nem jön az öröm.
Szánom és bánom a sírásomat:A könnyeim, a könnyeim,Késő: elfeledtek mosolyogniA szemeim, a szemeim.
Szánom és bánom a nagy gyászomat,Tompa, jajos sok énekem:Sírásom, gyászom, szomorúságomMost temetem, most temetem...

HOLT KATONA BALLADÁJA
A roham előtt még zúgtak a marsok:Vad zsoltára a zord halál-misénekÉs lángragyújtott sok sápadó arcot,Az a rekedt, bús véreshangú ének.Aztán jöttek a golyók, csak jöttekS a szívek hangja riadtan trombitáltS ők csak mentek, csak előre törtekS nem látták a zordon, fekete Halált.
A sápadt mezőn feküdt összetörve:Egy elfáradt, szegény, holt katona volt,A rohamnál bukott le ő a földre,Mikor golyók gyilkos zápora dobolt.Mikor a szörnyű ágyúk felhördültekS mint a végítélet úgy bömbölt a hangjuk:A véres mezőn sokan összedűltek:Akikre vár otthon az édesanyjuk.
Ő is közöttük volt. Egy bús katona.S fáradt fejét a föld ölére hajtva,Szelíd arca most olyan marconaÉs dermedt keze a szuronyát tartja.A másikkal az áldott, barna földetÖleli, mintha a kedvese volna,Akit nem lát már soha, soha többet,Oh, pedig az várja, jaj, várja zokogva.
Gyűrű fénylik a szuronya mellettÉs a halott hideg ujját öleliS fénykép fedi az átlyukasztott mellet:Szép kedvese oh, az küldte még neki.Az küldte néki és a szívét küldte:Szép kedvese, jaj, a szívét küldte elÉs most szív nélkül az ablaknál ülve,Csak várja, várja s ő nem jön sohasem...

GONOSZOK SEBEIM NE LÁSSÁK
Üvöltenek a gondok, kínokHalálos, fáradt, barna jajjalLelkem süket, zord éjjelében,Míg én hallgatok néma ajkkal.
Magamba temetem csak fájónKifosztott éltem sivárságátS szívemre húzom setét leplem:Gonoszok sebeim ne lássák.
Az éjszaka, most jaj, setétebbMinden éjjelnél, ami csak volt,Mely most szívemben feketélik,Mint megaludt, fekete vérfolt.
S üvöltő kínok ó, most jobbanS ezerszer gyilkosabban fájnak,Mint iszonyú, vad öleléseSok néma, fekete halálnak.

SEBEINK ÉS HULLÁSUNK
Szemeink, szegény elborult szemeinkAz égre fájón, sírva feltekintnekÉs megmutatjuk tátongó sebeink,Kulcsolván össze fáradt kezeinket.Oh jaj, de elhalkult a kiáltásunkS tekintetünk a nagy Semmibe esikS nem látatnak sebeink és hullásunkA zord halálmezőn, mert esteledik.
Elcsuklanak most bágyadt szíveinkbenA bús zsoltárok és a halleluják,Melyek büszkén zengtek, erőben, hitbenMíg nem látták a Sátán veres ujját.Oh, Istenem! már fáradt zokogássalBorulnak le mellém haldokló estékÉs a keblükben véres tőrszúrássalSzívüknek a vérét mind elkönnyezték.
Szegény, riadt szemünk most elborulvaTéged kutat, oh Istenem, szép Isten!S az imádságunk bénára halkulvaA porba kúszva, rebeg félve itt lenn.És tűrők vagyunk mi fetrengéseinkbenÉs most bizodalmunk a várunk nekünkS a hit sugárzik fáradt szemeinkben,Ha Téged kutatva az égre lesünk.

SIRATÁSA SIRATLANOKNAK
Mikor felbúg a lelkemen átValami béna, gyámoltalan,Lelket gyilkoló tompa sírás:Gyászolom és siratom magam.
Siratom az én gyászos, örökKönnyes, hasztalan-magyarságomÉs siratom, amely csak enyém:Mély, meg nem értett magyar gyászom.
És siratom a megnemértőkButa és rút hazafiságátÉs siratom örökre koldusSokaknak ferde magyarságát.

SZENT ZSOLTÁROK A SZÍVEM NEM ÓVJÁK
Mint Krisztus arca a Koponyák hegyén:Sápadt halottként várok minden órátS fehér ajkamon reszketőn vonaglik:Jaj, szent zsoltárok a szívem nem óvják.
Mint egy elhagyott oltárú, bús templom,Úgy állok magamban némán, réveteg.Fehér arcomra hullanak az árnyak,Mint őszi avarra sárga levelek.
Ó, a szívem szomorú feszület,Bús töviskoszorúval koronázvaÓ, jaj énnekem, mindig hitetlennek,Ha lenne hitem, az élet nem fájna.

EMBER VAN-E?
Kihunytak mind a csillagok,Melyek szívemben ragyogtak,Fáradt, kicsúfolt vágyaimA lelkembe visszarogytak.
Oh nem tudom, hogy oly setétLehet-e a poklok éje?És nem tudom, oly bús, fakó:Lehet-e embernek képe:
Mint szívem most, mint arcom most,E szörnyű kietlenségben.Már nem, tudom, hogy van-e ÉgÉs van-e Isten az égben?
Azt sem tudom: Ember van-e?Oh, van-e hát itten Ember.Ki látná, hogy az életem,Mily iszonyú, kietlen.

CSAK ESTE VAN ITT
Egy hajnalt várok s a szobámban bíbor.Bíbor csókolja redős arcomat,Mely bánat-estét látott eddig csak.
Egy hajnal jön s én remegve várom.Ablakomon most benéz az estS az este néz, az este nem ereszt.
Az este néz s én nézek temetőt.Aki most vagyok: jaj nem én vagyok!Az este néz és néz most egy halott.
Egy hajnal jön és nem ér el soha.Egy hajnalt várok s csak este van ittS az este néz, az este megvakít...

ÉJSZAKAI ÉNEK
Arcomnak fakó, lázliliomaAz éjben virul, az éjben sápad;Fölöttem árnyak suhannak tovaÉs sírások torzítják a számat.
Vérző szívem csordultig megtelikSzenvedések keserű borávalÉs az életem megszenteltetikFájások és kínok bús torával.
Szegény szemem Krisztusnak szent keblétKeresi, mit átdöfött a dárda.És csókolnám sírva sebes kezétÉs homlokát, mely szenvedéstől sárga.
És megcsókolnám mindenik sebétÉs elsuttognám ezerszer, hogy: ámen...De jaj, alkonyult s éj következékS Krisztus szeme nem virrasztott már fenn.

A HARMADIK
Már betakarva elvérzett szívem.Most béke kell, most áldás kell nagyon:Én most a küzdést, harcot elhagyom.
Két karom most: két halott kereszt,Két kereszt a Koponyák hegyén,És közöttük búsan állok Én.
És este van, amilyen nem lesz több.Már elhangzott a nagy szó: Istenem,E bús órában nem voltál velem!
S odaföntről magasságos IstenA harmadiknak nézi a sebétÉs oszlani kezd lassan a setét...

ÁLMOK FEKETE HÍDJÁN
HA LÁTTAD VOLNA
Ha láttad volna: tántorogvaMint fetrengtem szennyekbe, porba.
Ha láttad volna: véres gyászbanSetét poklokra, amint szálltam.
Ha láttad volna: kínnal fedve,A lelkemet agyonsebezve.
Ha láttad volna: a sírásomKönnytelenül: könnyekre vágyón.
Ha láttad volna: jaj, a szívemA Sátánnál el mint veszítem!
Ha láttad volna: de nem láttad:A lelkem, amint sápad, sápad...
Nem láttad a lelkem halódva:Óh jaj, pedig ha láttad volna!...

KÜLDÖM ŐKET
Beteg költő beteg szerelmeSok kínt, vívódást, könnyet kívánÍme üzenek s küldöm őket:Sok vérkönnyel írt lázas imám.
S fáradt tekintetet küld nékedKönnytől tisztára mosott szemem;És csókokat hint fakó ajkam:Már nem sírok, nem emlékezem...
Tiszta vagyok és fáradt nagyon:Megtisztított könny, vér és a kín,S tört imákat nem zokog többetSebhellyel telt néma ajkaim...

MIATTAD
Miattad égtem gyehennák tüzébenS mégis csak áldni tud Téged két karom,Miattad kerültem ide le a mélybeS mégis ima hozzád mindenik jajom.
Miattad járok úgy, mint kik visszajárnak,Visszajáró árnyként s fehéren nagyon,Miattad égett ki a lélek szemembőlS lett szívem behorpadt, néma sírhalom.

VÁRÁSOK ÜZENŐ IMÁJA
Színharmattól tündöklő szavaknakZengő sóhaján feléd üzenek.És üzenek minden virradatnak,Hogy hajadba fényrózsát tűzzenek.S álmaimnak tarka szivárványánPompázik büszkén, ragyogva nevedÉs homlokom, ez a vérző márvány:Utánad sápad. Sápad és mered.
Feléd küldöm én: őrület heroldja,Szívem minden vérző, szent sikolyát,S hogy kínjaim csomóját megoldja,Jajjaimon lelkem küldöm Hozzád.S hozzád küldök minden szentet, drágát,Mi rejtve volt, mint gyöngykagyló, agyambanS szívemnek szegzett kínok fullánkjátImás, halkan gyónó szavamban.
És magam járok elhalkult sután,Mint alkonyati árnyék temetőn;S mint álomlátó vízió után,Szemem bámul fénytelenül, merőn.S álom nélkül, magamkifosztottanVárok sok csöndes, fojtott este rád,S hideg ajkam haláloscsukottanHebeg egy régi, elfakult imát.

SÁPADOK ÉN
Az én szívemben bús bánatvirágPompázik tompán, feketén,Halott szerelem fáradt szívembenS csak sápadok, sápadok én.
A múlt kihamvadt titka szememben:Sós könny égeti a szemem,Jobb, hogyha nem nézel a szemembe:Titkát nem érted meg Te sem.
Lobogó, lázas izzás volt éltem:Lelkemet mégsem érte fény;Puha, hókarok öleltek sokszor:Életem mégis oly kemény.
Mámorok sötét borával éltem:Ajkam mégis tikkadt maradt;Megváltó, glóriás üdvöt vártam:S rám mindig csak átok szakadt.

HALÁLÚT
Megátkoztál. Oly szörnyű átkotKüldtél sikoltva a szívembe,Megátkoztál s örök, halálosÁtkod kísér a Végtelenbe.
Megátkoztál s jajgatva, sírvaSikolyom száll az éjszakába,Megátkoztál s már ezer éjeNem gondolok csak a halálra.
Megátkoztál és jaj azótaSzívemnél nincsen szív szomorúbb,Megátkoztál s most vaksetéten,Kacagva hív, hív a Halálút.

A SZEMEINK
Be fáradtak lettünk, oh be fakók,Be kiégettek, be csóktalanok.Bágyadtan nézünk és révedezőnÉs szemünk zokog, zokog könnyezőn.
Oh, be szomorúak a szemeink:Nincsen senki, ki fájóbban tekint.Szemünkben ragyog fájásunk, gyászunk,Átkaink, szerelmünk s kínpalástunk.

ESTE A PARTON
A fák alatt vártam rád sokáigÉs megremegtem, ha valaki jött.Az esti szélben zúgtak a nagy fákS még szomorúbb lettem, mint azelőtt.
És oly sokszor felnéztem az Égre:Én Istenem a csillag mind setét!S a part alatt hogy zúgnak a habok,Én Istenem, most mért oly bús az Ég?
S mit jelent az Este párbeszéde,A Setét most kit szólít nevén?S mért szállnak most átkos bánatokVilágtalan lelkemre feketén?...
...Te nem jöttél és én mégis vártamS könnyeimtől nedves lett az arcom,Lázas szívemen vonaglott kezemÉs csak vártam sírva, lent a parton...

ESTÉK, ESTÉK, ESTÉK
Fekete arcú néma estékBorítottak reám szemfedelet:Hosszú sorban csak jönnek, jönnekS az örök estben várlak Tégedet.
Oly iszonyú hosszú a várás:Fehérbe várlak menyasszonyt elém.Fekete esték kopognak rámS jaj, jaj Te nem jössz sohasem felém.
Az ablakomnál várlak, várlakSzáz és száz redővel már az arcomon:Elátkozott örök-vőlegényS nem jön soha-soha menyasszonyom.
Csak néha, néha, mikor az éjA legiszonyúbb, legfeketébb:Látlak búsan fehérbe menniÉs a Halál lassan melletted lép.

MERT NEKEM VAGY AZ
Áldottnál százszor áldottabb vagy:Mert nekem vagy az.És kedvesebb vagy nékem százszor,Mint a szép Tavasz.
Szenvedőbb nincs, mint a Te lelkedÉs olyan szelíd.S nincsenek szomorúbban nézők,Mint a szemeid.
S nincsen méltó szó, mely jóságodSzétvinné hírül:És minket minden jóság mégis,Mégis elkerül.

ÁLMOK FEKETE HÍDJÁN
Nem azért jöttem, hogy beteljen,Mit lelkem mindig sóvárogva óhajtCélhíjas, tévedt éjszakákon,Oh jaj, hiába sírtam annyi sóhajt!
Meddő maradt jaj, minden vágyam:Az Élet kacagott csak, hogyha sírtam,Vergődve éltem eddig én csakS daloltam rólad lázas álmaimban.
Oh, mert Te voltál minden nékem:Hitem, Szerelmem és a VégzetS bár ronggyá tépelődött lelkem,Az álomútról rád még visszanézek.
S szemednek sugarát a lelkem,Mint részeg a bort tántorogva issza,Míg álmok fekete hídjárólRoskadozva tekintek rád vissza.
Megyek tovább s ha betelt a Vég,Tépett lelkem belésikolt az éjbeÉs zokogva millió jajommalÁtroskadok a hádeszi setétbe.

A KAPUNÁL
A végzet sötét ablakábólKitekint a Halál rám zordanÉs számolja a sok kínt, sebet,Melyet szívemben eddig hordtam.
S elretten arcom sárgaságán,S két szememen, mely sírlámpa régS nézi, hogy bús, űzött lelkemenA bánat, jaj, egyre feketébb.
És látja, hogy a könnyem tenger,Melynek csendes, forró, sós vizénEgy asszonynak úszik emléke,Mint gyászbárka, mely már fakó, vén.
S látja, hogy a derekam hajlott:Oh, mert egyszer nagyon hajoltam:Egy asszony jött szembe az útonS azóta vígat nem daloltam.
És vele jött a könny, kín, bánatS vele jött sok, szörnyű szenvedésS azóta, a számban s szívembenJónak íze oly nagyon kevés.
A végzet sötét ablakábólTekintget a Halál rám zordanÉs én fáradtan nézek visszaA kapunál, magamba rogytan.

CSÓKOK
Zsoltároknak reszkető imájaCsókolja félve fakó ajkamat,Mint halott szüzet a lobogó, sárgaGyertyáknak fénye szemfedő alatt.
És oly csendesen, mint egy fojtott sóhaj,Amely egy őszi, halk alkonyon száll:Viszi a lelkem gyáván, sápadónA sok ima, míg hozzád nem talál.

KIKÖTÖTTEM LELKEM FEKETE HAJÓJÁT
Betakarta a szívemetFekete éj, fekete éj,Nem sirat már, nem sirat már,Szerelemmel: ne félj, ne félj...
Fekete az éjjel nagyonTemetőbe, temetőbe,Beteg szívem zokogásaNem hallatszik ki belőle.
Hideg ajkkal, hideg ajkkalNem zokogok már több nótát,Kikötöttem, kikötöttem,Lelkem fekete hajóját.

OH, NEM ÚGY VAN
Azt hittem eddig vakon, balgán,Hogy minden szépség az enyém:Mit rejteget a lelked halványMárvány várának legmélyén.
Hittem: enyém az arcod bája,Homlokod, éj színű hajad,Enyém ölednek puha ágyaÉs mindig is enyém marad.
De látom sírva, oh nem úgy vanElrabol durván az idő.A zord enyészet keze útbanS kegyetlenül csak jő, csak jő...

A LELKED TITOK
Sírva emlékezem: Oh, hogy sírtam árván,Egy sápadt kertben sok imát utánadS kiapadhatatlan könnyeim folyásánEvezett velem a rút, fekete Bánat.A lelked titok. És csendes, csendes jajjalHullottak vissza az imák szívembe...És rá nyíltak sebek vérző ajkkalS hullottak könnyek új, vérző sebekre.

ÁTKOZOTTAK BÚS TALÁLKOZÓJA
Átkozottabb nincsen perc és óra,Mint melyben mi ketten összejöttünk.Két átkozott bús találkozója:Kietlen mélység tátong közöttünk.
Tompa zokogás a te bús hangod,Az én szavam zord, kínos hördülés.És közöttünk áll mindig a KétségÉs ölel, ölel a megőrülés.
Sivár, kiégett szemed a könnytől:Oh sírni, sírni: nincs irtóztatóbb!Az én lelkem, jaj, sebektől fénylikÉs rútabb s fekélyesebb mint volt Jób.
A szíved remeg törött imáktólÉs imádkoznod, jaj, mégsem lehet,Az én szívem meg fekete jajjalSikolt, sikolt s átkozza az eget!

EMLÉK
E bús élet, mit enyémnek mondok,Oly áldatlan és alázatos,Mert szememnek könnye a lelkembőlEgy emléket mos, csak egyre mos.
Egy emléket, mit fáradt lelkembőlA könny próbál rég kimosni már.E bús lélek - bár bűnt sohsem érlelt,Mégis reá csak gyehenna vár.
Egy bűnöm van: egy Asszony emléke,Oh, áldatlan, beteg életem!Egy emlék űz, egy Asszony emlékeÉs számomra nincsen kegyelem.

EMLÉKE SZENT IDŐKNEK
Nincs már semmi, ami visszaadjonA múltnak, tűnt erőknek.Remeteélet, semmi több márAz életem: emléke szent időknek.
Minden időknek sajgó fájdalmaA szívemet hasítja, vágja,Gondolatom réveteg, könnyes Emlékével a múltat vájja.
Mint egy sötét, bús bánya mélyeTátong a múlt, az ifjú életLelkemnek zord, vak ablakábaÉs szomorítnak emlékezések.
Csak ne lennének tavaszok többéÉs esték, őszök, hajnalok, éjek,Bús, fojtottszavú, harangos esték,Csak ne lennének, jaj, ne lennének...

BÚS ESTE
Odaföntről az ablakodSötéten tekint le:Nem ég a lámpa, nem vagy ottAz éjben fényt hintve.
Sötétség ül csak a szobán:Föl hiába nézek;Hidegen néz az ablak rámS bús vagyok és félek.
S míg szomorún továbbmegyek,Elmélázok csendbe:Nem tudják az ablakszemekMa mért bús az este.

GYÁSZ-SZERENÁD
A messzeség, a távol messzeségRabolt el tőlem akkor régenS most már csak bús, fáradt ifjúságomIdéz fel néha Téged nékem.
Fakó, ifjú szomorúságomHoz csak nékem Téged néha el.És fáradt szemmel újra látom,Amit benned elvesztettem, el.
S újra látom a sápadt ősznekSzelíd mosolyát két szemedbenS szívemben újra kergetőznekHolt, tűnt remények, vágyak csendben.
Szívembe félve, halkan lépnekMeghalt virágok illatávalS fakult hangján EmlékezésnekBúcsúznak egy gyász-szerenáddal.

AKINEK JEGYESE VAGYOK
Legyen szomorú, legyen árvaÉs elhagyott és elhagyott;Az életúton egymagába:Akinek jegyese vagyok.
Én nagyon szeretem a gyöngét,Az árvát, az elhagyottat.Mert én is onnan indultam el,Hol Bánatok hajnalodnak.
Az én apám is bús Ember voltVállán nehéz keresztet hordott,Míg egy szomorú őszi esteÖsszeroskadt és lemondott.
Az életről ő sohasem szólt,Sebét eltakarta némánS az életúton, hogy összeroskadt,Keresztje ránehezült énrám.
És azóta még szomorúbbanJárok betegen az őszbeSzomorúbban, mint minden ember,Tavaszokat megelőzve.
Legyen szomorú, legyen árvaÉs elhagyott és elhagyott,Az életúton egymagába:Akinek jegyese vagyok.

FEKETE SZÍVBEN FEHÉR ASSZONY
Csendes a szívem, csendes, csendes,Emlékedet belétemettem,Nem várok semmit a szívedtől:Sohse áldjon, sohse szeressen.
Csendes jajú fekete szívbenNem él más senki: csak Te, csak TeFekete szívben fehér asszonyFekszik örökre eltemetve.
Tompa zene a lelkem hangja,Nem hördül többet bús sikollyal,Gyász-életem csak élem, élemFehér, csendes, beteg halottal.
De bús, éjféli gyász-misekorValaki a szívembe zörgetÉs én fáradtan, csendes jajjalRáejtek néhány forró könnyet.

TEMETÉS
A fekete éjnek béna koszorúiHaldokló árnyukkal némán betemetnek.Hagymázos imákat suttogok nekedS Te simítod fejem, mint egy nagy betegnek.
Fehér ajakamra lassan vér szivárog...Lelkem hánytorogva kínlódik vadulÉs erőlködik, hogy belékiáltsonA fojtó sötétbe, mely reája hull.
Csitt, csitt, temetés van, csitt, csitt, ne zokogjak...Ne csókoljad mostan lázas homlokom,Temetése van sok halk imának, csóknak,Halotti imámat most hadd suttogom.

HALÁL-RÓZSA SZÍVEM
Nárciszos szerelmet szülőTavaszi mámor-alkonyat:Nem jössz nékem vissza sohaHiába sírok oly sokat.
Minden tavasz hoz új pompát.Mindenik szebb lesz és bujább,Csak én sápadok, sorvadok,Csak én leszek mindig csúnyább.
Síron született gyászvirág:Hervadt halál-rózsa szívem,Elhervasztották tavaszokBánatnak bús könnyeivel.

SOK KUSZA NAP
Jönnek napok, feketék, szörnyűk:Lelkem kereszten lóg néhanap.Torzultan sírok s könnyem nincsen:Könny, mely enyhítné fájdalmamat.
Könnyem nincsen és semmim sincsen,Csak sok, sok ijesztő, kusza nap,Melyek úgy hullnak a lelkemre,Mint fekete, halott madarak.

LELKEM, A KICSÚFOLT
Mint eddig mindig s mindenki:Jaj, Te is űzöl s csúfolsz!Nem érted lelkem és jajom,Mely idegen s kicsúfolt.
Sápadtan néz rád két szemem,Mint két kiégett mécsesS jaj, hiába néz, hiába néz,Oly halvány, nem beszédes.
E tekintetem üveges:Jaj, én halottan élek.Egy félig élő és félhalott,Ki nem lel menedéket.
És csak idegenül bolyong,Kicsúfoltan, kiverten:Te is, Te is elűzöl hát?!Oh, Te sem ismersz engem?

SZOMORÚ ÜZENET VALAKIHEZ
Nem fogod megtudni soha a keservet,Amit hordozok némán a lelkemben.Nem fogod megtudni, hogy oly bús a szívem,Mint Krisztusnak a getsemáni kertben.
Ne tudd, hogy milliók könnyét és keresztjétHordom roskadozva magam, egymagam.Milliók keresztjét, iszonyú keresztjét,Melyre fölfeszítve a Szenvedés van.

ELJÖTTEM IDÁIG
Az életet hiába kértem,Hiába sírtam, hogy vezessen:Nem bánta senki, ha a porbaKínlódva, sírva visszaestem.
És jött az Életúton egy lány,A haja ében, haja ébenÉs látott engem lent a porban,Sírva, megalázva mélyen.
S én felálltam, fel a porból,Bágyadt szememben gyúltak lángokÉs égő szemmel néztem hosszanA lányt: a tovatűnő álmot.
S mint az éjjel, mint az éjjel,Ha bús haraggal csatázik,Fekete paripán, paripán,Eljöttem idáig, idáig...

FEKETE HAJADBAN FEHÉR RÓZSA
Hogy rád találtam, rád az őszbenÉn: ködben járó néma árnyék,Rád szórtam néhány fehér rózsátS nem kérdeztem: rád mért találék?
Fekete hajadban fehér rózsaS jársz büszkén, mint királykisasszony,S én éjszakánkint felkereslek,Hogy lelkem fölötted virrasszon.
És nézlek Téged, nézlek búsanMinden éjszaka, mindig, mindig,Amíg a hajnal bíbor-fátylátFáradt szememre rá nem hintik.

AZ ESTE JÖTT
Az este jött s én kábultan hulltamBús ölébe bénult-hidegen,Ajkam nem sírt, ajkam nem vonaglott,Nem hívott már többet senkit sem.
Az este jött s az este sötét, jaj...S a sötéttel nem ellenkezem:Leszorított két nyitott szememrőlBénán lehullt vértelen kezem.
Elhagyott a másik én: a BánatS most lelkemben senki sem virraszt,Jöjjön hát az álmok bús hajója,Fekete vizekről hadd hozzon vigaszt.
Csak szívemnek verése sikoltoz,Mint komor, éji, búgó vészharang:Kurjantsanak a részeg hajósokMámorosan sirató éji dalt.
Sikoltsák el dalát egy leánynak,Hogy megriadjon daluktól az este,Hogy megriadjon sápadt homlokomtólS ne nézzen a Hajnal rám nevetve.

HALOTTAN
Halottan is szomorún nézlek:Nem látsz mosolyt az arcomon,Halottan is szeretni foglakS halottan is Terólad álmodom.
Halottan is eljövök hozzád,Fölkereslek az éjszakába...És elzokogom: hogy szeretlek,Hideg, halott a testem bárha.

VALAKI VISSZAJÁR KÍSÉRTVE
Fekete éjnek bús lovagja:Várok fáradtan, csüggetegen.Sötét palástom libbenti szélS csókolja sápadt arcom betegen.
Valaki elment tőlem egy napon,Valaki, aki vissza nem jő.Azóta sápad arcom és szívemS tornyosul fölém éjféli felhő.
Valaki volt, valaki elment,Valaki visszajár kísértve,Valakit kérlel sápadt ajkam,Valakit, ki szívem elkérte.
Beteg szívemnek bús jajávalValaki most kegyetlenül játszik.Beteg szívemnek bús jajátólKét szem most éjpatakba ázik.
Valaki elment. Régi ValakiS elfeledte szívem és szavam.S most rabként állok bús viharban,Fekete éjben s várok hasztalan.

CSAK NÉZTEM FÖL AZ ABLAKOKRA
Sírva mentem s az esti árnyakNémán, szomorún integettek:Kifosztott, sápadt, bús rabja énA zavaros és kusza estnek.
Forró, nehéz könnycseppek hulltakSápadt, barázdás arcomon leS a néma utcán tompán zuhantVézna árnyékom a csendbe.
Részeg, vonagló ajkkal ittamSós, égő könnyem fuldokolva:Ó, mért vánszorgok sírva mostanAz utca köddel összefolyva?
Ó, mért sírok mostan egy lányértRemegő és vonagló testtel?Jobb lett volna, ha roskadt lelkemElpihen a béna esttel.
Ó, mért bolyongok, mint az árnyékAblakánál minden éjjel,Míg lelkemet riasztja bánatSirató éjjeli zenével.
Menjek haza... lázasan súgom,Az éj ne lásson itten többet,Zokogó lelkem ne zavarjaA lomha, fáradt éji csöndet.
Menjek haza... s már mennék csendben,De szívem felkiált sikoltvaÉs bénult lábbal, üveges szemmelCsak néztem föl az ablakokra...

ÉN VAGYOK A BÁNAT
Sok néma este haldoklik a lelkemÉs hideg arcom ijesztőn fehér,Sok néma este úgy hív haló lelkemÉs esdő szavam hozzád mégsem ér.
Sok néma este csókok várnak, csókok:Halál hideg csókja fojtogatni kezd.Sok néma estén rám borul ijesztőn:Életem keresztje: fekete kereszt.
És haldokolva én csak Te rád várokÉs várni foglak, amíg meghalok.Sok néma este én vagyok a bánat,Az örök kín kútfeje én vagyok.

HA BEALKONYUL
A lelked, mint a napsugárÉdes, szomorú őszidőn,Úgy csókolja a lelkemet,Megértőn, sírva és hívőn.
Szememből sokszor hull a könny,De felcsókolja napsugár.Tavasz a lelkem: ha esik,Nyomában mindig napfény jár.
Ha egyszer alkonyulni fogS szememből könnyre könny ha hull:Nem csókolja többet már fény,Jaj, ha egyszer bealkonyul....

NEM JÖTT SENKI
Kiégett, rútult szívemmelS fáradt lelkemmel messze jártam,Oh, csúnya volt minden, minden,Mit éreztem, átéltem, láttam.
Betegség, átok, könny, bánatVoltak mindig társaim nekem,S a sok ínségben, viharban,Minden, minden harcban állt velem.
Tikkasztó lázzal volt teliMinden büntető jajos estémÉs én hiába menekültem:Lelkem rút mámorral befestvén.
Beteg, bús valaki-várásZuhant szívemre sokszor zordan:Gyászom a szélvész sikongtaÉs én mégsem, mégsem zokogtam.
Minden éj gonosz volt, rút volt,Nem jött el soha, soha senki,Ki talán megértett volnaS tudott volna búsan szeretni.

HA TE ÚGY AKAROD
Én elmegyek, ha Te úgy akarod,Elmegyek egy sápadt őszi nap,Elmegyek, de sápadtabb leszek,Mint az összes ősz az ég alatt.
Én elmegyek, ha Te úgy akarod,De szomorún, mint egy temető,Sírni fog a rög lábam alattÉs siratni fog minden elmenő.
Én elmegyek, ha Te úgy akarod,Vándorbottal reszkető kezembe,De keresztet vet, ki belenéz,Kísértetes, kiégett szemembe.
Én elmegyek, ha Te úgy akarod,De kapudnál tovább nem megyek,Ott sápadt arcom két kezembe rejtveSírok, amíg szívem megreped.

MEGÁLLÁS A SORSUNK
Akartam bátran, akartam: jöjjönA sorsok veres, sötét asszonya.Fekete leplek hulljanak ránk:Öröm, mámor ne érjenek soha.
Fekete, bús megállás a sorsunk.Átkozott a renyhe, céda víg világ!Akaratom: a sorsok sötét átka,Akaratom: bús sírlámpavilág.

TAVASZ-ÁRADÁS ÜZENT
Jött az Élet és üzent a Tavasz!Mámoros Tavasz-áradás üzentS illatos, buja hárfa-sóhajaAzóta folyton a szívembe zeng.
Valami csoda Tavasz-áradás,S tavaszi színek harmóniájaÉbresztgette holt, alvó lelkemetTavaszi, ifjú feltámadásra.
Életre hívott a láz és a vágyÉs szent virágoknak fakadása,Hogy lelkem tompa, halott színeitPompázó, ragyogó fénybe lássa.
De jaj, hiába! béna és koldusMinden napja fáradt életemnekÉs szívemben a gyász-sóhajtásokHalk, sötét imákat énekelnek.

A KÍNOK ÚTJÁN
Véres, tüzes sebekkel teltenA kínok útján összeestem.Sorvasztó, sivár, lázas éjenLelkem már cafatokká téptem.Átokkal, jajjal, hangos szóval,Bús, halk imával, haldoklóval:Akit átkozok, akit szánok,Ezerszer űzök s mégis áldok,Aki gyehennám, vágyam, kínom,Akiért szememet kisírom,Ki sebes lelkem felszaggatja,Akiért keblem poklok alja,Ki csendes imám átokká szítja,Aki lelkem és testem bírja:Kiáltlak sírva, kérlek áldva,De jaj, hiába, jaj, hiába...Jaj, ne szánj s ne szeress ésszel,Oh jöjj s ölj meg egy öleléssel!

IFJÚ HALOTTNAK KÉSZÜLSZ
Űzöd a szívem szilajon, vadul:Szíved a szívemen mulat.Űzöd a szívem és téped, tépedS a szívem, jaj, ugat, ugat...
Vér buggyan nyomán az ugatásnak,Vértajtékos a hördülés.Halálra sápadt már az én szívem:Védtelen érte sok ütés.
Oh, szép, mindenkinek szép az élet;Szívtelen szív vígan örül.Csak az én sápadt, ugató szívemFonja fojtó átok körül.
Én tépett, szegény, vérszegény szívemUgasd a vért, ugasd, ugasd...Vértelen, ifjú halottnak készülsz:Hogy ki voltál s vagy: ne mutasd!
Átok lenni, átkos a Valaki,Kit mindig, mindig csak űznekS a lelke sápadt porcellán-mécseBüszke, kínzó, sötét tűznek,Sorvasztó, fekete tűznek.

SÖTÉT IMÁK
Sok fekete éjjel álmomból sikoltokTehozzád imákat: áldót és gonoszt.Tehozzád sikoltok én sebes szívemmel:Halott lelkem tovább, oh, ne ostorozd!
Sebes szívemmel, óh, ne bukjak többetSok ezer pokolba minden éjszaka,Vergődő lelkemet ne gyötörje többetSzívemből kiömlő halott vér szaga.
Haláljajok sírnak ezen a sok éjjen,Bús, fekete éjjek, halálsiratók.És halott lelkembe beeveznek titkon:Zord, fekete, béna, bús Halálhajók.

MESSZE TÁJRÓL, IDEGEN A LELKEM
Az ég, a föld, ha összefognánakÉs ha rámzúdúlna minden ÓceánS fekete felhőjű fekete egekből,Ha ezer Halál is kacagna le rám:
Hogy elzárjon Tégedet Éntőlem,Arra nincsen halál és nincsen erő.Fekete tüzektől megégetett lelkemKomoran és daccal áll mindig elő.
Mert messzi tájról s idegen a lelkemÉs messzire hangzó zokogás a szómÉs csak teérted jött idegen vizekrőlAz én sötét könnyes, bús élethajóm.

GYŐZELMES HARCA A HOLNAPNAK
Kínlódó küzdés, gond szegődött hozzánk,Sápadtan kísér bús, vak koldusátokS rekedten suttogja szívemnek mindig:Szörnyű gyehenna van mérve rátok.
Ostoroz, hajszol, kerget a robot,Vak éjszakától éjszakáig hosszanS én fekete éjjellel szívembenVánszorgok régtől tönkresajogtan.
Néha megrándul a mellem, karom,Hogy széttiporjam mi gond és robotS hörögve sikoltom: holnap, holnap,Ha tovább is hajszol: én meghalok.
S rámhull majd áldott tubarózsaHófehér, halálos-mámorítónS nem fog zokogni könnyes két szemedNeked sem többet szomorú síron.
De jön a holnap s kacagva űzÚj robotolásra, új csatáraS köhögős, horpadt mellemenVígan tipor tovább a lába.

SÖTÉT IMÁKAT ÉNEKELEK
A sok, sok várásban hogy kifáradt,Oh, ne vesd meg azért a szívemet.Gyónok néked mostan halkanS bocsánatot nyer minden nagybeteg.
Mert beteg vagyok, nagyon betegS fáradt, mint ama Názáreti volt,Akiről nékem annyi éjjelAz ódon, titkos biblia dalolt.
Sötét imákat énekelekÉs csak tompán, zokogva dalolok...S tudom, eljönnek értem is majdA getsemáni kertbe harcosok.
Sötét lesz majd, lelkem is kihuny:Fényleni csak durva kardok fognak.S harsogni fogja a vaksötét,Hogy csillagok többé nem ragyognak.

BABONA VERT MEG
Úgy szállnak fájó gondolataim,Mint sok didergő, kusza álom:Kereslek sírva Téged és Magam,De, jaj, szívedet nem találom.
Nem lelem már meg sehol magam sem,Furcsa, félszeg, ködbe tűnt Magam,Csak homályos sejtések intenekAz utam felé, mely úttalan.
Rámhullt valami misztikus álom,Valami bús babona vert meg.Zokogva nézem tántorgó ÉnemÉs intek halkuló szívemnek.

AZ ÁLMAID FÖLÉ HAJOLVA
Az álmaid fölé hajolvaHalott szívemmel bénán fekszem.És nézem titkon szempilládatÉs csudálkozom: mily bús két szem?
A sok gondolat úgy sötétlik,Fejem fölött, mint éji égbolt.És két szemem zokogva nézi:Az én szívem egy éji félholt.
És két karom összekulcsolvaPihen most homlokomon halkanS az álmaid suhanva jönnekS távoznak titkos riadtan.
Békét hoznak és csendet hoznakÉs megdöbbenve visznek vágyat.Ezernyi titkos álomcsókot,Ezernyi bánatszínű lázat!
És látom, amint csendbe jönnekÉs látom, amint visszanéznekÉs látom, szíved hogy integet,Hogy üzen a hideg észnek...

SZEMED KERGET
A szemed kerget, szemed űz:Hajszolja fáradt lelkem.S égeti szívem, mint vad tűz,Hogy tőle lángra keljen.
Hogy tőle fellobogva majdEgekig szórja lángjátS elfojtva minden bús sóhajt,Ezrek csodálva lássák.

A STYX PARTJAINÁL
Valaki a szívemet megölte.Király vagyok mégis, bús álomkirályS fekete palástban, jéghideg tagokkalFekszem most a Styxnek partjainál.
Szívemet őrzi száz síró koboldFekete palástot borítva reámÉs megölt szívemből hull még piros véremVirrasztó, csendes éjórák során.
S int már a Styx fekete hajósa,A habok zúgása elhallik ide...És a távolból már üveges szemembenMegcsillan a folyó sötét vize.
S én nem megyek még, nem mehetek el,Dermedt tagokkal én csak várok, várok...Tégedet várlak, ó jöjj el még utószor,Mielőtt az alkonyat leszállott.
Ó jöjj el hozzám és nézd meg az arcom,Az arcomat, amely oly hideg, fakó,Ó, jöjj el hozzám, hiszen már jön az AlkonyÉs jön értem a fekete hajó...
S amíg kapuját az Alvilág kitárja,Hints te egy kevés fényt a halott királyra.

MÁTKÁJA HALÁLNAK
Szerelmes mátkája halálnak:Beteg szívem be jó neked,Feküdni nászi nyoszolyájánAnnak, kit vágy a te hited.
Be jó lemondni földi mátkaFehér testéről bágyatag.Be jó hervadva várni arra,Aki nem ébreszt vágyakat.
Be jó bénultan őszi éjenHideg ölébe hullni le,Be jó, hogy aztán nem kínoz márTöbbet soha és senkise.

VALAKI, MÁSIK
Szomorúság lesz a két szemembenEgy nagyon sápadt őszi este.S zokogni fog valaki másikFáradtan, bús könnyet nem ejtve.
Csóktalan, fehér, hideg lesz ajkam,Mosolyogni fog majd sárga arcomS zokogni fog valaki, másikKönnytelen, bús, fuldokló hangon.

AZ ABLAKOMON BETEKINTENEK
Mi lesz veled, majd hogyha elmegyekÉs nem vár reád többet senki sem?Ha titkos esték sorfala közöttNem jön többet vissza a szívem.
Ablakomnál az esti homálybanSírva nótáz majd az alkonyat:Szomorú lesz minden, sápadt, néma,Mint annak arca, aki sírt sokat.
Két szék marad a csendes szobában,Az asztalomon bús íráshalom,Egy fáradt szekrény búsan, porosanS néhány ócska kép a fehér falon.
És éjszakánkint mindig bekopognakAz ajtómon majd halk, fáradt kezekÉs bús szemek, melyek még visszavárnak,Az ablakomon betekintenek.

ÖRÖK GYÁSZOM KÜLDÖTTEI
Jajonghat, sírhat a Fájdalom harangjaÉs szívemet összetörheti:Ajkam nem nyitom fel káromlásra mégsem,Bár szívem már ezer seb fedi.
Durva, vad átkot szórni nincs erőm nekem,Csak sírni tudok, sírni, sírni:Bár sokszor a fájdalmat, égő kínt, bántást,Nehéz nagyon, nagyon, kibírni.
Szívemben csak halk imák fakadnak félve;Örök gyászomnak küldöttei.És úgy ölelik könnyes, megértő lelkem,Mint éjszakát a csend öleli.

SIRATOM ŐT, A HALOTT KIRÁLYNŐT
A lelkem néha tompán sírni kezdS búgva száll az éjben a szavam:Az éjszaka vértől feketéllik,Megöltem őt és megöltem Magam.
A szívemre bús-zuhogva hull leÉs látom a vér sötét özönét,Hová fussak, hová rejtsem arcom:Az éjszakában minden oly sötét.
Bénult szemem két halottal küzköd:Vértelen arccal látom őt s MagamÉs fuldokolva, sírva hívja őt, ŐtBús, vonagló, lázas ajakam.
És siratom Őt, a halott királynőtVéghetetlen éjeken keresztül,Tépett szívemmel a porba borulva,Míg lelkem jaja feketévé rezdül.

SZOMORÚ ÉJFÉLKOR
Szomorú éjfélkor elvágtatok hozzádFekete paripán álmok királya: ÉnS ami szomorúság van a nagy világon,Mind elviszi hozzád azt egy fekete mén.
Szomorú éjfélkor nincsen senki ébren,Nem látja meg senki a bús álomkirályt,Szomorú éjfélkor nem hallja meg senki,Nem hallja meg senki, hogy sírva hív egy lányt
Szomorú éjfélkor nem vár senki énrám,Céltalan utat fut a lovas és a ló,Szomorú éjfélkor, szomorú éjfélkor,Zokogás nem hallszik, elvész az árva szó.
S szomorú éjfélkor valakinek egyszerFényes csillag égő üzenetet ragyog:Szomorú éjfélkor most vágtat utószorFekete paripán egy bús, fehér halott.

HARANGOK, HA KONGNAK ÉJJEL
Ó én tudom, te nem érted megSoha a hűt, a hontalant:Szívemet, mely úgy zokog, sír,Mint távoli beteg harang.
Mint egy messze, beteg harang.Sírok utánad búsan én;Töröttszívű beteg harangTávoli tenger fenekén.
S harangok, ha kongnak éjjel:Ó! az de bús, de szomorú,Halottat visz akkor éjjelHalottat temet el a bú.

ÖRÖK NOVEMBER ÁRVÁJA
MOSOLYTALAN
Beteg arcomra gond szülötteiVannak rávésve, bús redők.És a szemeim olyan szomorúk,Mint alkonyatkor temetők.
Egy éjjel történt, szomorú éjjel,Hogy a víg öröm elhagyottÉs a mosolyom halott sikollyalBeteg arcomra ráfagyott.
S most keresem arcom régi mását,A szelíd mosolyt ajkamon,Keresem én azt, aki voltamÉs aki elment egy napon,
S most sírva sikong az éjszakábanA lelkem s hívom Enmagam:A régi vígat, a mosolygótKeresi egy mosolytalan.

KÁINOK ÁTKA
Nem öltem senkit én meg és kezemMégis elönti alvadt, fekete vér.Vétkesebb vagyok mégis Káinnál,Mégis Káinok átka űz, űz, elér...
És átkozottabb vagyok SzodománálS minden átkozottnál százszor átkosabb.Vértől sötétlik még a könnyem is:Szememből is ömlik vér, vér, vérpatak.
És elönti arcomat setéten,Hogyha sírok magam hosszú éjeken,Vagy befolynak lassan a szívembeS elfullad szívemben gyászos énekem.

IDEGEN
Idegen lettem én Magamnak,Kicsúfolt, idegen Senki.Fehér az arcom s két szememA könnyét már nem ejti.
Betegen csüng a két karom,Hidegen, bénán, búsan.Szememből néz egy idegenMereven és fásultan.
E kitaszított koldus-bús,Ez én vagyok, én? KérdemS szememből a bús idegenInt igenlőn, fehéren.

ÖRÖK NOVEMBER ÁRVÁJA
A színes, kéklő távolokAranyos tiszta azúrjaA lelkemre már nem mosolyog.
Köd van már csak s szomorúság:Szerelem, mámor nincs sehol,Csak soha el nem jövő vágy.
Jövendő édes titkát várva,Nem nézek már a távolba:Örök november árvája.
Lány, mámor: volt, lehet, hogy volt,De emléke könnyes szememSzürke egén már összefolyt.
S most köd, kétség között,A lelkem félve támolyogAz élet örvénye fölött.

ÉS NEM SZABAD...
Oh, ha szabadna rímet és zenétÖnteni úgy fájó mondatokba,Ahogy szívemnek legbensejébenSikolt a bánat búsan, zuhogva.Ha le merném mind papírra vetniA sok-sok könnyes, vonagló érzést:Bús lélekharangok kondulásátS a sok egekig sikoltó kérdést.
Egy költő meggyilkolt ifjúságátA ravatalon ha megmutatnámS a mosolyomat - halotti maszkjátAz életemnek - ha elzavarnám.Oh; hogyha lerántanám a leplet,- A halotti leplet, nászi leplet -S megmutatnám a zord valómatAzoknak, akik űznek, vagy szeretnek.
A sápadtat, a bús ismeretlent,A legbelül zokogó szentet...Szomorúságom ha megkondulna,Mint harang, mit vadul félrevernek.De jaj, ha jön a sápadt, kínzó éjjel,Vonagló zokogásba fúl a lelkemÉs nem szabad, hogy feketetüzűSzent gyász-életszíneim keverjem.

HARANG
Jaj, tört harangnak is van szíve:Beteg szíve van a harangnak.Lázas szívének dobogása,Zokogása búgó hangnak.
Fáradt szíve van a harangnak:Babonás estén búsan dobban,Mikor fekszik a fehér NapSzomorú este bús halottan.
Halott napoknak siratói,Betegszívű harangok kongvaBoruljatok rá majd egy estén,Babonás estén, egy halottra...

MESEBELI, SÁPADT ŐSZI KERTBEN
Vajúdó lelkem sírva nótáz:Elhagyott éltem bús avarjánMeddig mulat a Bánat csalfán?
Bánat, bánat, te csúnya madár,Fölöttem vijjogsz mindig feketénÉs hogy itt hagyj, arra nincs remény.
Befödött az őszi Bánat-ködS homályából ki hiába nézek,Fáradt szemem a ködbe eltéved.
Úgy vagyok most, mintha félig élnékÉs félig már el lennék temetve.Mesebeli, sápadt őszi kertbe.

EGYEDÜL, FÉLVE
Félve örökre búcsút intenekSzívemben ma sok, pazar szonáták,Amelyek eddig fénykévéikkelSzegény, fáradt szívemet beszórták.
Egyedül, félve ballagok ezentúlSötét és beteg őszi tájakon,Míg lelkemnek egére titokbanA szomorúság sűrű fátyolt fon.
S fáradtan, az úttól ellankadva,Egy fakó este hogyha megállok:Nem lesz majd senki, ki bátorítónVak utamra hintsen majd világot.

SOHA EL NEM JÖVŐ NAP
Megmérgezték a lelkem titokba,Bús percek, órák és hűs alkonyokÉs hogy ne legyen a lelkem szomorú,Olyan napot élni tudom, nem fogok.
A mélységbe bukni öntudatlanS nem kérdezni: mért, hová, minek?A vágy szívemben ez lesz mindig, mindig,Míg vállamon bús átkokat viszek.

HYMNUS A HAJNALHOZ
Köszöntlek titeket bíbor hajnalok,Köszöntlek titeket, új fényt hozók!Az éjszakáknak bűnös, vak homályaLelkemre feküdt, mint fekete hajók.
Hogy eltakarjon mindent, ami fényes,Mindent, ami büszke s mindent, mi szabad,Köszöntlek titeket bíbor hajnalokÉs megáldok minden kicsi sugarat.
Bal éjszakákon hányszor hívtalak én,Hogy derüljön már fel fényes arcotok,Ha betakartak bánatszemfedővel,Mint egy halottat, titkos alkonyok.
S a keleti eget két fáradt szememÓ be sokszor nézte, hogy derül-e már,Mint a hívő nézi a feszületetTemplomok homályos, bús oltárinál.

JÖTTEM
Jöttem, a kéklő, hegyek hívtak,A messzi kéklő bús magyar hegyek,Jöttem s az őszi szelek sírtak,Mert visszatérnem többé nem lehet.
Mögöttem a múlt sötét árnyaiÁllnak őrt, mint komor katonákS elfödték az utam, merre jöttem,Titkokba omló, sápadt éjszakák.
S jaj én nékem, hogyha eltévedek,Visszafelé homályba fúlt az útS most nékem mennem, mennem kell tovább,Mint a vonatnak, mely éjszakába fut.

ÁTOK, ÁTOK, ÁTOK...
Nekem hiába mondja azt az Élet,Hogy körülöttem minden él, örül,Mert az én szemem: bús, sötét átoklámpás,Vak éjszakát lát csak körös-körül.
Hiába zúg vad mámoroknak hangja:Fülembe csak halálhörgés sikolt.S hiába él sok szív vígan, kacagva:Az én szívem örökre zord, kiholt.
S hiába a csók, sok buja nőajkS hiába zengnek szerelmes dalok:Az én nótám csak: átok, átok, átok!S delíriumba hörgő bús jajok!

CSAK SÍRNI
Nem tudnak már az álmok elcsitítni,Ha jön az ősz, a ködös November.Beteg szívemnek rozzant ablakátValaki rázza reszkető kezekkel.
És két szemem a ködbe kitekintÉs nem tud mást: csak sírni, sírni, sírni.S a szívemben a bánatot, a kíntNem tudja már semmi elcsitítni.
Meghalt remények kóbor árnyaiÚgy integetnek némán és sötéten,Ifjan megölt szerelmem kísértS halk zokogások szállnak sok, sok éjen.
Vad sírások a torkom fojtogatjákS az éj, az ősz, köd úgy érzem, megölS nem int, üzen semmi fény, derengésA komor, zúgó őszi ég felől.

ILYENKOR SÍR AZ ÉJ
Szomorún és beteg mosollyal jönMindig az ősz és csendesen megállSápadt, fakó arccal az ablakomnál.
Az ablakomnál csendesen megállS kopogni kezd a fehér üvegen:Szomorún a fáknak így üzen, üzen...
Riadtan nézek bús arcába én,Ha látom őt az ablakom alattÉs lelkemből sokszor zokogás szakad.
Fáradt kezével oly halkan kopogÉs kip-kop: hallatszik minden este,Amint a sok halott levél pereg le.
Ilyenkor sír az éj s az ablakom,Sírva megyek én is a setétbeÉs sír az éjben minden kis levélke.

CSENDES ÁTKOZÓDÁS
Reátiport a vállaimraBús Január már harminckétszerS szememben mindig könnyet látott:Oh, mindenem e forró ékszer!
Boldogság-vágy, öröm virágaKiveszett már belőlem régen:Oh, sivárabb vagyok s koldusabb,Mint Jób lehetett a szeméten.
Aki volt bennem bízó, hívő;Jaj, messze futott már az tőlem:Fajtámnak átka sír setétenE sivárságban most belőlem.
Fáradt karokkal, fáradt szívvelSzelem sötét vizedet, Élet;S bár szennyes hullám marja lelkem,Csak tisztább lesz tőle, fehérebb.
S megátkozom: mért köszönt énrámHarminckétszer e sötét reggel,Ha nem jöhetett másként hozzám,Csak virág nélkül, kisírt szemmel!

BABONÁS ÉJEN TEMETŐBE
Nem jó a csillagokat nézniBabonás éjen temetőbe.Nem jó megállni a keresztnél,Ha vérzik a nap lemenőbe.
A csillagokból éjszakánkintBabonás tűzű fény fehérlik.A csillagokból holt leányokBabonás tűzű szeme fénylik.
Feketeszemű, bús leánynakNem jó a szemébe nézni,Mert szemében lidérctűz csillog,S aki belenéz, megigézi...

MERT OLYAN TITKOS MINDEN ŐSZI ÁLOM
Ó, ősz, ó, ősz, ó hervadt koszorújaKödökben járó, fáradt életemnek.Beteg lelkemnek örökös borúja,Visszhangja vagy te fájó énekemnek.
S az álmok, vágyak, amik bennem élnek,Mind rabjai a ködös végtelennek,Mind hirdetői a szomorú végnekÉs virrasztói csendes éjjeleknek.
És őszkor, őszkor oly jó elpihenni,Mert olyan titkos minden őszi álom!És őszkor, őszkor oly jó eltemetniSok bús emléket, hogy többé ne fájjon.

VÍGSÁGOT HIRDETEK SZOMORÚ SZÓSZÉKRŐL
Én megyek előre a szomorú úton,Bánattól fekete, szomorú úton.Én megyek előre s hogy mi vár a végén,Jaj, nem tudom, nem tudom.
Vígságot hirdetek szomorú szószékrőlS halottan fekszik nálam a Vigalom.S bús halotti zsoltár, szomorú zsoltárA dalom, a dalom...

AVAROS KÖD-TÁJON
Őszből, ködökből égő fényre vágyom,Beteg vagyok ó nagyon, nagyon,Át sápadt borún, avaros köd-tájonTéged idézlek, ó izzó napom!
Mint kisgyerek, ha nem ég a lámpaA szobában s este van, sötét,Úgy félek én novemberi árnybanNézve az ősz szomorú ködét.
És őszi ködben, őszi szürkeségben,Ha rámborulnak beteg esték,Úgy érzem magam, mint egy temetőben,Amelyiknek kapuját betették.
És ilyenkor, mint kit eltemettekS ki visszajár az utcák során,Úgy járok bús, fénytelen szemekkel,Szomorúan sok, sok éjszakán.

KOLDUSA VIDÁMSÁGNAK
Örök koldusa vidámságnak:Szomorúság átkával vert vagyok.A lelkemen csak gyászpalást ésNem fénylő, cifra, bíbor vért ragyog.
Elfeledettje a JóságnakÉs elfeledettje az örömnek:Vidám napok én hozzám többetMár soha, soha be nem köszönnek.

AZ ESTE VÁNDORAI
Olyan furcsa és olyan szomorúLépésem kongása az esti utcán,Az ósdi kövekre oly halkan lépekS a kis házak olyan félve néznek rám.
Oly különös és barna minden este,Az estét én mindig oly félve lesem,Az éjszakában olyan sokan mennekSzomorú vándorok némán, nesztelen.
Az arcát mintha láttam volna mindnek,Hideg ajkukon a halott mosolyt,Ilyenkor mindig úgy sírnak az estékÉs beteg szívem sírva felsikolt.
És megsimítom reszkető kezekkelKönnyektől elborult két égő szemem,Ők odajönnek és nézik a könnyem:Nekik a szemük mindnek könnytelen.

ÁTOKCSÓK
Halovány, beteg, őszi esteJöttem az őszben sírva, sírva...Jöttem az őszben béna esteA két szemem halottra sírva.
Nem voltam más: csak ember, ember,Ki viselője bús sebeknek.Nem voltam más: bús, fáradt vándor,Kit sehol sem várnak, szeretnek.
Fakó, pogány álom volt hitemÉs eltékozolt szomorúságok.Bús szívem nem védte IstenÉs ráborult idegen átok.
S viselnem kell egy vérző sebet:Megcsókolt vad, halálos átok.S halálos sebbel sírva megyek,Mint kit az élet nagyon bántott.

ARCOMON HALÁLÍRÁS
Megyek, megyek s az életúti porbanMindenik lépésnél görnyedtebb leszek;A könnyektől már rég ráncos lett arcomS már nem is sírok, nem is könnyezek.
Az arcomra torz halálírás bágyadtÉs felhőjével betakart setétenÉs életemet most, mint öreg zsivány:Káromkodva, átkozódva élem.
Oh sok, sok fájt, míg sírni tudtam, sírniSok sebes fájás lakta szívemet,De szívemből már rég kiűztem őket,Mint templomból Krisztus kufár ebeket.
És mostan, jaj, oly nagyon magam lettem:Oly egyedül, mint az éjjeli setét,Mikor a zordon őszi éjszakábanMindenik kis csillag behunyta szemét.

ÉS NINCSEN ESTE
Arcomba néz a bús Hold fehéren.Arcomba néz és néz egy temetőt.Arcomba néz a bús Hold fehérenÉs nézi, nézi, mint egy halott nőt.
Arcomba néz a bús Hold fehéren,Az arcomba, mely sápadt őszi kertŐszi kert, amelynek sárga lombjaEzer bánatnak titkát őrzi bent.
Arcomba néz a bús Hold fehéren,Arcomba néz: s én vagyok fehérebb,Ó szomorúbb kert nincs, mint őszi kertS őszi bánat, mely lelkembe mélyed.
S nincs oly bús út és nincs oly bús temető,Mint az enyém s kertem sápadt lombjaÉs nincsen este, amely feketébb,Mint amelyik lelkem átkarolja.

LÁZBAN
Sápadt verejték hull, csak hullJéghideg homlokomra.A szívem ijesztőn halkulÉs tántorog dobogva.
Az arcom színe hófehér,Két szemem izzón lángolÉs az agyamban minden vérTombolva zúgva táncol.
A lelkem tompán, kábultanVergődik fáradt szárnnyal:Míg testem béna-ájultanKüzköd a gyilkos lázzal.

MESSZE MINDEN ALKONY
Lassan pereg le minden perc és óraS oly messze van még minden alkonyatS én úgy várok még egy alkonyhajóra,Mely eltemesse minden álmomat.
A lelkemtől minden olyan távol,Csak a temető van oly nagyon közelÉs úgy int felém, mint egy bús gyászfátyol,Mely megfejthetetlen titkokat föd el.
Csak egy alkonyra várok, csak egy estre,Aztán lehullok az éjnek vizébeS fehér arcomat feketére festve,Zokogva csókolnak habok örök éjbe...

AMIKOR SZÉL DALOL
Őszi estén, amikor szél dalolBúgva, nyögve az ablakom alatt:Szeretnék én is zokogni vele,De nékem sírnom többé nem szabad.
Az őszi esték megtagadtak márS én fiuk többé nem vagyok nekikÉs mikor a szívem összeszorul:Őszi estén szemem nem könnyezik.
Csak leborulok némán, szomorúnKét karomra az asztalom föléS úgy hallgatom, mint hullnak kint sírvaBús őszi levelek a por közé.

SÍRVA MEGYEK ÉN IS ELÉBE
Sír az Ég: jaj, itt van már az Ősz!És sírva megyek én is elébe.S nevére a liget belesápadtS megremegett tőle sok levélke.
A jegenyék, mint szerelmes lányok:Halványak, merengők nagyon szegényekÉs lombjaikkal fájón bólogatnak,Ha dalolnak őszi szél-legények.
Fáj látni a bágyadt, fakó napfénytÉs rózsát, melyet őszlehelet ért,Minden, minden oly titokzatos sápadtS mindenki sír és nem tudja miért?

ÖRÖK HARC
Dalolj, dalolj fáradt, beteg szívem,Dalolj szívem, szakadj meg aztán:Az örök éjnek éjszakájaHörögve hadd szakadjon én reám.
Kiáltni vissza, föl az Égre?Lelkem erőtlen, hite gyáva,Mikor kemény átok sújt fentrőlAz égi Úr parancsszavára.
Vesszek bele az éjszakába,Oh távozz tőlem átkos éltemS jelentsd az égi Úrnak ott fenn,Hogy alszom már halott-fehéren.

ŐSZI GYÁSZÉNEK
A sápadt ősz, a vénhedt, aszott harcosKöd-riadóját fújja hegyek közöttÉs rekedten lép, jaj: beteg lelkemreA zenéje, mely oly fájdalmas s törött.
A tar hegyeken fáradtan megállottÉs messze, messze lent, a hegyek alattReszketve csókolja tépett díszeitA haldokló völgynek bágyadtan a Nap.
Az én lelkem is, ó mert ősz-haldoklásFekete pompája rezdítette meg:Tompán zokogja a gyászindulójátA sok halálos-beteg virág felett.

TEMETŐT KERESEK
I.
Sírni én már nem fogokA Bánat előtt,Uram, nekem ne küldj márTöbbet szeretőt.
Ó sokat adtál UramÉs sokat elvettél,Megtépett bűn, bánatok,Tavasz, ősz és tél.
Kifosztott, gondtalan ÉnTemetőt keres,Zörögve Bánaton,Mint halott Szekeres.
Könnytelenül állok megSzent színed előttS köszöntöm, én hontalan,A bús temetőt.
II.
A temetőből nincsen visszatérés,A temetőből út ki nem vezet.A temetőbe visz már minden lépésS vígan dalolva, én megyek, megyek...
Aranyos ködbe veszve integetnekNyugaton bús, mesebeli partok:Búcsúzó könnye nem ragyog szememnek,Én már bent, az Éjszakában tartok.
Valaki képét szomorú szememben,Fáradt szememben magammal viszem,Szomorúságát távozó lelkemnekÚgy-e nem fogja tudni senkisem?...

SZEMEK AZ ÉJSZAKÁBAN
A néma este lágy csöndje aláhullt,Az utcák sorát árnyak elfedikÉs a büszke paloták sok szobájaLassan meleggel, fénnyel megtelik.
Kigyúl az éjben sok, sok bús ablakszemÉs elmerengve messze néznek elÉs tűzszemük a néma éjszakábanMindig kérdez, de sohasem felel.
És engemet úgy csábítnak, úgy hívnak,Ha éjjelenkint fekszem szomorúnÉs lelkembe fátyolos tüzű fényükBús éjszakákon hull, csak egyre hull...

SÍRÁS A TAVASZ UTÁN
A nagy tavasz, a buja, illatos,Oly messze van már tőlem, oh de messze.Roskadó lábam bús avart taposS fény nem ragyog már elborult szemembe!
S virágaim: a rózsák, nárciszok,Amelyek egykor nékem illatoztakS illatukkal sok szerelmes titokÜzenői és hordozói voltak:
Már szétszórva s hervadtan feküsznekSápadt kertjében a Feledésnek:S oda reménye örömnek, üdvnekS utánam sírva már messziről néznek.
Mint sápadt, szürke, csendes őszi égFáradtan ballagó bús vándor után,Kit fátylával borít be a messzeségEgy nagyon szomorú, beteg délután.

SÁTÁN
Mi bennem van rossz, céltalan, gonosz,Oktalan ok és ferde semmi.Átok-kacagás, halottsíró emlék,Haragból, vádból egy szemernyi.
Sírásból, panaszból, fekete jajbólÉs minden, minden, ami nem jó:Ó Sátán, te vagy, te vagy magad mindazSzenvedésekbe nyíló ajtó.
Hit és Igazság fekete gyilkosa,Palástod tele van vérrel:Koldusok jaja, átka a te nótádS testvérnek harca a testvérrel.
Halott átkoknak beteges szülöttje,Akihez dalom hahotázik,Íme, én bátran kiáltok tehozzád:A lelkem hívő és csatázik!

SEBEK ÉS ÁTKOK SIRALMA
Sebek, melyeket eddig hordtak földön,Mind elvesznek sebeim mellett.És annyi szörnyű kín, betegség, bánatNem gyötört itt még soha mellet.
És lelkekre roskadt már börtön nyűgeS éjszaka: csillagtalan, sivár,De olyan börtön és olyan éjszaka,Mint enyém: már senkire sem vár.
És átok is volt már sokaknak uraÉs sújtottak büntető kezek;De az én átkomnál iszonyúbb átokÉs sujtóbb kéz: még nem küldetett.

LESÚJT AZ ISTEN
Lesújt az Isten s karja oly nehézS bús jajommal lesz az éjszaka tele:Fekete bánattal sikoltoz a szívem,Mint éji viharnak halálos szele.
Fekete az éj, de feketébb jajom:Béna éjben most sír, dalol a Sötét.Kósza átkok árnya búsan rámfonódik:Egyedül az éjben. Most vajjon ki véd?
Egyedül harcosa átoknak, sötétnek.Halálos játékok bús lovagja, én.S halálos sebekből, csak hull a szívembőlSikoltó éjeken a vér feketén.

FEKETE SEBEK
Seb borítá lelkem éjsetéten,Fekete setéten és csillagtalan.Jött a kín és kacagott szemembeS én csak néztem sírva védtelen Magam.
Jött a kín és kacagott a SátánS várta, hitem meg mikor tagadom?Jött a kín és várta, hogy odaadjamSzívemnek vérével megváltott adóm.
Seb borítá lelkem éjsetéten,Véres arcomból kibuggyant a könnyemS én fölemeltem némán karomat,Hogy kínjaimat vadul összetörjem.

SÍR A HALÁL
E földön mostan minden oly sötétS oly elborult mindenik tekintet,Mint fáradt hajós fáradt éneke,Ki a partnak már csak messziről inthet.
A szemektől messze jár az álom,A hajnalok oly sápadt-borúsakÉs éjfelenkint fehér árny remegSötétjében a bús keresztútnak.
A templom ma oly halkan kondulS míg fáradt hangja lassan tovaszáll:Az oltárnál kaszájára hulltanHangtalanul sír, sír, sír a Halál!

KALÓZOK AZ IDŐ TENGERÉN
Kínos várásoknak egésze életem.Szeretnék lenni, amilyen nem voltam,De jönnek zordon évek és kirabolnakS nem kérdik soha: sírva mért daloltam?
Az évek mindig rabolni járnak hozzámS kalózként eveznek az Idő tengerénÉs búsan siklik sok, sok fekete gályaA hullámos, sötét vizeken felém.
Rút röhögéssel kapnak evező után,Ha látják kivénült, elfakult színemÉs hajrá, rohannak az Idő tengerén,Hogy kifosszák fakó, védtelen szívem!

FÁRADT KÖNNYEK
Enyém a búsak legszomorúbb álma,Enyém az álom, mit mindenki űz,Enyém a szívek legszomorúbb szíveS enyém a legfájóbb, legégetőbb tűz.
Fájdalomnak jaját mégsem sikoltom,Csak két szememnek fáradt könnye hullMinden sikolyom énekembe fojtom,Ha fájdalom mar szívembe vadul.
Mert szívemnél nincsen szív áldottabbS még sincs senki, aki űzetettOly szomorú, vad átok-paripától,Mint ahogy engem űz egy bús üzenet.

ÉJSZAKÁBAN ELTÉVEDT VONAT
A reggel hogyha rámtekint szelídenÉs fáradt szívembe csókol új reményt:Oly jó feledni az elmúlott éjetS nézni újra szép, aranyos fényt.S a délutánok, csendes délutánok,Oly kedvesek nekem s olyan búsak,Mint halványarcú, szép merengő asszony,Kinek szemétől vágyak ittasulnak.Ó de este, este olyan búsanTekintek ki mindig a homálybaÉs nézek, nézek elborult szemekkelA rámhulló barna alkonyárba.És látom, hogy kel új életre bennemSok régi emlék, sok, sok bús halottÉs régi bútól, régi emlékektőlÚgy fáj a szívem, oly beteg vagyok.S megyek ki az elhagyott utcákra,Keresni, vesztett, eltűnt álmokatS lehajtott fővel vánszorgok sötéten,Mint éjszakában eltévedt vonat.

KINCSEKKEL TELI RÓZSAHÁZ A LELKEM
Kincsekkel teli rózsaház a lelkemÉs kincseim én vígan elpazarlom.Ami fény, tavasz, már oly kevés vár én rámMár varjúsereg gyűl az őszi tarlón.
E sötét sereg a gondok agyamban,Mely ráncosra szántja sápadt homlokom Ifjúságom! Oh, már hiába hívlak:Múlt titkok ködébe tűnt gyermekkorom.
A vén Halál már jön valahol értem,Hogy elvigye lelkem, mint ősszel a gazdaViszi a mezőről el a dús termést,Hogy szérűjén hízzon tele búzakazla.
Jöhetsz, vén Halál! Oh, én vígan várlak!Mire megjössz, oh, nem féltem már lelkemElprédált, kicsépelt szalmakazal leszAkkorra minden gondolat fejemben.

ÉS MINDEN, MINDEN MÁS
Csendesebben hullnak a szemembőlA könnyek, mint hajdan, azelőttÉs sápadtabban fénylenek lelkembőlA fakultszínű álom-mezők.
S mélyebb lett a csend, amelyben úszikElfáradva, sivár életem;És szívemtől zokogva búcsúzikA Tavasz, a mámor, szerelem.
És minden szó és minden bús énekHalkult tompasággal rebeg felémÉs köröttem árnyak, ködök, rémekHullámzanak némán, feketén.

SOK VESZETT, ZŰRÖS, BÚS NAPON
Vézna, imára kulcsoló kezemFáradt, forró könnyeim csókolják,Amint sírva az égre emelem,Hogy imám némán elzokogják.
Oh, de nem int semmi fény, reményMagasságból, nékem, elhagyottnak,Csak átkok setét árnya száll felémÉs hördülése elfojtott jajoknak.
S két karom, jaj, mindig visszacsuklikS fáradt, imátlan ima sóhajom.S csak sebek s szidalmak pokla hull ittReám sok veszett, zűrös, bús napon.

-&-