www.network.hu beta
Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség
A második világháború titkos erői
Egy titkos magánhadsereg tulajdonosa:Popski:
Special Air Service, azaz a Különleges Légi Szolgálat születése is a II. világháborúig nyúlik vissza. Dudley Clarke ezredes, a brit vezérkar tagja 1940 júniusában, miután Franciaország elesett, síkraszállt a korábban független századok ismételt felállítása mellett. (Ezeket a furcsa háború időszakában hozták létre arcvonal mögötti szabotázsakciók végrehajtására.)
A vonakodó vezérkar végül kénytelen volt fejet hajtani, mivel maga a miniszterelnök, Churchill adott utasítást egy a német mintákat követő ejtőernyős-alakulat felállítására. Az így megalakított csapatokat kommandónak hívták, ez az elnevezés a dél-afrikai búr háborúk idején terjedt el, mivel így nevezték az irreguláris csapatokat. A 8. kommandó egyik ifjú tisztje volt David Stirling hadnagy, aki a tettvágytól fűtve három tiszttársával együtt jelentkezett ejtőernyősképzésre. Pechjére már az első ugrásnál megsérült, és kórházba került. A kényszerű pihenő azonban arra kiválóan megfelelt, hogy Stirling tovább járassa az agyát, és valami egészen újat fundáljon ki. Abból indult ki, hogy egy egészen apró, 4-6 főből álló egységet sokkal nehezebb felderíteni és elfogni, mint az addig alkalmazott szokványos, kb. 50 fős kommandót. Ezek a pár fős csapatok rendkívül mobilisak, ejtőernyővel, terepjárókkal, de akár teveháton is be tudnak szivárogni az ellenséges vonalak közé vagy akár az ellenség hátába, hogy ott felderítést vagy diverzáns akciókat hajtsanak végre.
Felépülése után röviddel kihallgatást kért a főparancsnoktól, Sir Claude Auchinleck tábornoktól, s felvázolta neki az elképzeléseit erről az újfajta egységről. Állhatatosságának köszönhetően meggyőzte a tábornokot elképzelése helyességéről, és szabad utat kapott a megvalósításához. A Különleges Légi Szolgálati Dandár részeként megalakult az L különítmény. Maga az elnevezés azonban becsapós volt, mert egyáltalán nem volt szó semmiféle dandár nagyságú erőről, csupán Rommel félrevezetésére találták ki, hogy a németek azt higgyék, rengeteg ejtőernyős érkezett Afrikába. Mindenesetre a név rajtuk maradt, és innentől számítható a Special Air Service születése.
Stirling hadnagy önkéntesek toborzásával felduzzasztotta egységét, és nekifogtak, hogy a gyakorlatban is kipróbálják azt, amit kitalált. Bizonyára láttak már az olvasók olyan képeket, ahol marcona, szakállas, fejkendős férfiak üzemanyagkannákkal és géppuskákkal telepakolt dzsipeken ülnek. Nos, ők voltak azok a katonák, akik elkezdték ezt az újfajta harcmodort, sikeres akciókat hajtva végre az ellenséges vonalak mögött. 1943 januárjára már világosan látszott, hogy az elmélet ragyogóan bevált, és szükség van a különleges egység további bővítésére. Még ebben a hónapban formálisan megalakítottak két SAS-ezredet. Az elsőnek David Stirling lett a parancsnoka, a másodiknak pedig testvére, William. A sors szeszélye folytán azonban nem sokáig élvezhette új beosztását, mivel februárban egy általa vezetett bevetés során fogságba esett. Súlyos csapás volt ez, mert személyében egy igazán kiváló, kreatív parancsnokot voltak kénytelenek nélkülözni a bajtársai. De ahogy mondani szokás, a show megy tovább, helyére R. B. „Paddy” Mayne őrnagy lépett.
A SAS-alakulat sok hősies akciót hajtott végre, s végérvényesen bebizonyította, hogy szükség van ilyen jellegű egységekre a háború során. Mindenképpen említést érdemel még az a két egység, amellyel a SAS együttműködött. Az egyik az 1940-ben felállított Nagy Hatótávolságú Sivatagi Csoport, a másik pedig a Popski-féle privát hadsereg, amelynek vezetője Peinakoff őrnagy volt, és líbiai arabokból állt.
A különleges egységek tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Rommel nem tudta véghezvinni tervét, és csakhamar visszavonulásra kényszerült. Az észak-afrikai műveletek és a különféle olaszországi akciók után a SAS két ezrede visszatért Angliába, ahol létszámukat tovább növelték.
http://209.85.129.104/search?q=cache:BzKqY24JgAYJ:www.haborumuveszete.hu/rovatok/fegyverek/lo/sas_070214/%3Fprint+Popski&hl=hu&ct=clnk&cd=5&gl=hu&lr=lang_hu
Philiph Warner
Kommandós volt-e Odüsszeusz?
A háború első szakaszában versenyfutás zajlik a két, egymással szembenálló haderő között, hogy melyik fél tudja jobban kihasználni, az aladdig ismeretlen deszantalakulatokat.
Különleges helyezetek különleges embereket igényeltek:mindkét oldalon.
Ám e könyvből tudtam meg, hogy Rommel kezdeti győzelmei annak voltak köszönhetők, hogy még magának Hitlernek sem mon dott igazat. Megtévesztette őt, de szerencséje volt, mert minden hadijelentését megfejtették a szövetséges erők.
Szövetséges hírszerzők jelentéseiből: A SAS híradóállomást telepített minden fontos görög szigetre. Az egyik adót Szantorini német parancsnoka házának padlásán rendezték be. Egy alkalommal a híradósok jelentették, hogy két német parancsnok-az egyik Kálimnosz, a másik Szimi szigetén -elvesztette a heréjét. Egyiküket puskagolyó találta el, a másikét egy gránát repesze vitte el. A hírszerzők előbb tudták a bajt, mint a két német parancsnok felesége. A szerző a II. világháború ejtőernyős alakulataival foglalkozik részletesebben, amikor különleges alakulatokról beszél. Nemcsak a szövetséges haderők felállítását tárgyalja, de értékeli a németek hasonló akcióit is (Skorzeny kiszabadítja Mussolinit). Az akciók mellett a szervezetek felállításának kérdését is tárgyalja, így pl. azét a SAS-ét, amely a II, világháborúban terrorcselekménye szabotázsakciók végrehajtására szakosodott, hogy aztán a terrorelhárítás legfontosabb szervezetévé váljon. A II. világháború egyik érdekes sajátossága, hogy időtartama alatt meglepően nagy számba jöttek létre nem konvencionális katonai alakulatok. A korábbi háborúkban a harc jórészt a hagyományos alakulatok, hadseregek és haditengerészetek között zajlott, amelyek mérete nagy volt, s amelyek hadmozdulatait előre ki lehetett számítani. Természetesen a II. világháború során ezek a hagyományos haderők számtalan alkalommal csaptak össze: Oroszországban hatalmas hadseregek kerültek a hó fogságába, a D-napon óriási expedíciós erő szállt partra, a Csendes-óceánon roppant flották mérték össze erejüket, a légiarmadák pedig ezernyi bombatámadást hajtottak végre különböző célpontok ellen. Elképesztően sok fegyveres harcolt a sivatagokban, az őserdőkben, Olaszországban és Franciaországban. E masszív haderők nélkül a háborút nem lehetett volna megnyerni. Azonban azt is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ha bizonyos nem konvencionális alakulatok nem léteztek volna, a hagyományos, nagy haderők talán nem boldogultak volna ilyen jól, és talán kevésbé lettek volna sikeresek -írja az előszóban a szerző. Az ejtőernyő, amellyel célba -juttatták az embereket, a második világháborúban újdonságnak számított. Lényegében feltalálták a régi módszert, melynek lényege, hogy néhány eltökélt ember is nagy kárt tud tenni nagyobb ellenséges erőben, ha bejutva az ellenséges vonalak mögé, álcázó-felszerelések segítségével, és néhány fortélyos megoldással elérik az adott, létfontosságú célpontot. A kötet nem más, mint az ejtőernyős hadviselés története, attól a pillanattól kezdve, amelytől egy bizonyos Billy Mitchell ezredes 1918-ban javasolta, majd az olaszok végrehajtották az első kísérleti ugrást a húszas években. A katonai ejtőernyőzés korai stádiumában a résztvevő országok roppant büszkék voltak arra, hogy belevágtak ebbe az újdonságba, és gyakran hívtak vendégeket a bemutatóikra. Korai eredmények: 1937. áprilisában a katonai hírszerzéps tudomására jutott, hogy a németek rendelkeznek egy ejtőernyős ezreddel, s hamarosan az is kiderült, hogy az ezred felállítója és kiképzője egy bizonyos Student tábornok. Student vadászpilótaként szolgált az I. világháborúban, és amikor ismét magára öltötte a Luftwaffe mundérját, minden eszközt a rendelkezésére bocsátottak, hogy kidolgozza a német légideszantos hadviselés alapjait. Néhány hónappal azután, hogy megkapta a feladatot, hogy hozzon létre egy légi szállítású hadsereget, Student felállított egy teljes ejtőernyős-hadosztályt, egy vitorlázórepülő-ezredet és egy légi szállítású hadsereget. A többi ország tisztában volt azzal, hogy min dolgoznak a németek, akik azonban nem voltak annyira naívak, hogy elmondják, miként akarják bevetni ezeket az alakulatokat. Azonban hamarosan, 194O-ben, amikor német ejtőernyősök és vitorlázórepülők elfogalalták Hollandia stratégiai pontjait, demonstrálták, hogy mire képes az új haderő. Hogy megvédjék létfontosságú hídjaikat a Meuse folyón és az Albert-csatornán, a belgák bevehetetlen erődöt építettek Eben Emaelnél. A szövetségesek nem tudtak ugyan róla, de a németek az Eben Emael-erőd pontos, életnagyságú másolatán gyakorolták annak elfoglalását. A bevehetetlennek tartott erőd harminchat órán belül elesett. Az angolok, Churchill noszogatására, hozzáláttak az új hadviselés meghonosításának.Egy akció:1941. február 1O-én harmincöt brit ejtőernyős, aki mellesleg kommandós kiképzést is kapott, hat bombázó fedélzetén felszállt a brit királyi légierő mildenhalli bázisáról, Suffolkból. Egy század ejtőernyőst egy célpontra vagy egy célpont közelébe ledobni egyáltalán nem olyan egyszerű. Apulia esetében viszont jó néhány embert a célponttól igen messze dobtak le, volt, aki a szomszéd völgyben landolt. Ennek ellenére sokan nem értek földet a kijelölt helyen, és a közel 4OO kg robbanóanyag segítségével jókora lyukat robbantottak a vízvezetéken. A résztevők közt volt T.A. G. Pritchard őrmester is, a nehézsúlyú ökölvívó, akit neve kezdőbetűi miatt mindenki csak „Tag” -nek hívott, és akit soha nem lehetett látni monoklija nélkül. Egy alkalommal tizenhárom napig állt egy szekrényben, amikor a néem6tek megszállták a házat, amelyben menedéket talált Arnhemben. A csapat talán legbátrabb és legszerencsétlenebb tagja volt Fortunato Picchi volt, a Savoy hotel negyvenkét éves étteremigazgatója. Picchit az utolsó pillanatban helyezték át a csapathoz, hogy tolmácsként segítse az ejtőernyősöket, pedig addig a napig csupán egyszer ugrott. Miután az olaszok elfogták, rájöttek, hogy kicsoda, és árulásért fejbe lőtték. A tény, hogy Nagy-Britanniában élt húsz éve, és megkapta az állampolgárságot, egy kicsit sem érdekelte fogva tartóit, akik ragaszkodtak álláspontjukhoz, hogy Picchi egy hitvány, hazaáruló olasz.A könyv élvezetes, sztorikban bővelkedő, de adatait tekintve pontos. Térképek, fotók egészítik ki a kötetet. A könyv kitér a távol-keleti hadszíntérre is. A kiadó előszava:
Ez a lebilincselő és tényfeltáró könyv tele van igaz történetekkel, amelyek olyan megtörtént akciókat mondanak el, amelyekre az 1939-1945 közötti időszakban került sor a háború minden létező frontján, és a föld minden létező szegletében. Philip Warner, aki kiváltságos helyzetnél fogva a könyvében szereplő információk egy részét olyan személyektől szerezhette be, akik maguk is szolgáltak, eddig eltitkolt hadműveletekről ír, amelyeket a brit kommandós alakulatok, az SAS, az OSS, a csinditek, Merill martalócai, Darby rohamcsapata és számtalan egyéb titkos csoport hajtott végre. Azt is elmagyarázza, milyen befolyással rendelkeztek az olyan emberek, mint Orde Wingate, David Stirling, Lord Louis Mountbatten és `Vad Bill` Donovan.
A kötetben először olvastam olyan, a hadtudományban létezőnek tekintett magánhadseregről, mint amivel Poski rendelkezett. Tényleg nem tudunk mindent:
A katonai cikkek olvasóközönsége előtt bizonyára nem ismeretlen az SAS név. Természetesen nem egy ornitológiai cikket szeretnék így beharangozni, hanem a világ egyik híres, ha nem a leghíresebb különleges alakulatának történetéről szólnék. A cikksorozat, amely a világ néhány speciális egységét mutatja be, egy olyannal kezdődik, amelyről elmondható, hogy az alapját, mintáját képezte a többi hasonló alakulatnak is.
A mai korszerű elit alakulatok kialakulása messzire nyúlik vissza a történelemben. Már az ókori görögöknek és rómaiaknak is voltak olyan csapatai, amelyek felkészülésben, fegyelemben, lojalitásban messze a többiek felett álltak. Ki ne hallott volna már a hős spártai harcosokról, akik a thermopülai csatában maroknyi csapatukkal feltartóztatták az ellenséget, és mindaddig küzdöttek, míg mindannyian el nem estek. Vagy említhetnénk a római pretoriánus gárdát, amely ugyancsak kiválóan képzett katonákból állt.
A hadvezérek mindig is törekedtek arra, hogy felállítsanak egy olyan egységet, amely akár kilátástalan helyzetben is megállja a helyét, s akik képesek még a csata kimenetelének megfordítására is. Ha számba vesszük a híres hadvezéreket, királyokat, mindegyikük környezetében feltűnik az a bizonyos elit gárda. Hogy a leghíresebbeket említsem, gondoljunk csak Nagy Sándorra és Napóleonra.
A XX. század a hadviselés átalakulását hozta magával, a korszerű kézi lőfegyverek fejlődésével, és egyre nagyobb elterjedésével, a lovasság szerepe egyre inkább visszaszorult. 1914-ben kitört az I. világháború, és a lövészárok hadviselés következtében megváltoztak a körülmények. Az értelmetlen, nagy emberáldozatokat követelő tömeges támadások helyett, a németek egy újfajta módszert próbáltak ki. Önkéntesekből kis különítményeket – un. rohamcsapatokat – alakítottak, akik aztán éjszaka, a sötétséget kihasználva, csendesen beszivárogtak az ellenség lövészárkaiba. Itt aztán kihasználva a meglepetés erejét gyorsan végeztek az ott található katonákkal, majd ahogy jöttek, olyan gyorsan vissza is vonultak. (Később ezek szolgáltak alapul az SS. Otto Skorzeny – féle kommandó alakulat létrehozására.)
Talán sokan nem is tudják, de a klasszikus értelemben vett, szervezetszerű speciális egységek őse a Szovjetunióban alakult meg, közel egy időben a kommunista állam létrejöttével. A Vörös Hadsereg és a CSEKA különleges csapatokat vetett be Közép – Ázsiában a mohamedán felkelők ellen.
Mikor az I. világháború véget ért, a különleges alakulatok lekerültek a napirendről. Így volt ez egészen az SS megalakulásáig. Hitler fekete egyenruhás elit egysége szigorúan kiválogatott árja fiatalokból állt, akik felesküdtek a Führerre.
A fronton pedig a Waffen SS nevét tanulta meg rettegni az ellenség. Ők kapták a legjobb kiképzést, a legjobb felszerelést és természetesen a harci morál is itt volt a legmagasabb.
E mellett volt egy másik, teljesen új haderő is, amely akkoriban bontogatta a szárnyait. Ez pedig az ejtőernyős fegyvernem volt. Először az olaszoknál jelentek meg az ejtőernyősök az 1920 években. A szovjetek gyorsan felismerték a fegyvernem jelentőségét, és 1931-ben ők is megalakították saját ejtőernyős csapataikat. Négy év múlva egy kijevi légi bemutatón a megdöbbent külföldi megfigyelők előtt 2500 ejtőernyőst dobtak le, hogy egy repülőteret biztosítsanak, amíg a főerők légi úton meg nem érkeznek. A sikeres bemutató mély benyomást tett a megfigyelőkre, közöttük a németekre, akik hazatérve
A 2. SAS-ezred katonáit 1943 októberében torpedónaszádok tették partra Olaszországban, ahol az Ancona-Pescara vasútvonalat rongálták meg
felgyorsították saját ejtőernyős csapataik felállítását, kiképzését. Elmondható, hogy minden haderőben elit csapatoknak számítanak az ejtőernyősök, hiszen feladatukat sokkal veszélyesebb környezetben, gyakran az ellenség háta mögött, saját csapatoktól távol kell végrehajtaniuk. A II. világháború során úgy a németek, mint a szövetségesek több emlékezetes akciót hajtottak végre az ejtőernyősök segítségével. (A németek részéről a krétai, a szövetségesekéről pedig a Market Garden hadművelet talán a leginkább említésre méltó.)
Visszakanyarodva a szó szorosabb értelmében vett különleges egységekhez, meg kell említenem a Brandenburgi Ezredet, amelyet a németek diverzáns akciókhoz, speciális küldetésekhez használtak. Természetesen még nagyon – nagyon sokat lehetne írni ezekről az egységekről, de most mindezeket csak bevezetőnek szántam jelen cikk témájához.
AZ SAS MEGALAKULÁSA
A Special Air Service azaz Különleges Légi Szolgálat születése is a II. világháborúra nyúlik vissza. Dudley Clarke ezredes a brit vezérkar tagja 1940 júniusában, miután Franciaország elesett, síkra szállt a korábban független századok ismételt felállítása mellett. (Ezeket a századokat az un. furcsa háború időszakában hozták létre arcvonal mögötti szabotázs akciók végrehajtására.)
A vonakodó vezérkar végül is kénytelen volt fejet hajtani, mivel maga a miniszterelnök, Churchill adott utasítást egy, a német mintákat követő, ejtőernyős alakulat felállítására. Az így megalakított csapatokat „kommandó”-nak hívták, amely elnevezés a Dél – afrikai búr háborúk idején terjedt el, mivel így nevezték az irreguláris csapatokat. Az 1. kommandó a független századok állományából alakult. Ez tulajdonképpen öt zászlóaljnyi nagyságú alakulatot jelentett, és először a Special Service dandár nevet kapta, amelynek a rövidítése (SS) azonban elég furcsán hangzott, ezért rövidesen elhagyták. Az 1. és a 2. kommandó alkották az új brit légi deszant erők alapját 1940 június 22-től. A 2. kommandót novemberben átkeresztelték „11. SAS. zászlóaljnak”, de 1941-ben újabb névváltoztatáson esett át. Megkapta az „1. ejtőernyős dandár 1. zászlóalja” nevet, parancsnoka pedig E. E. „Dracula” Down alezredes lett. A 2. zászlóalj parancsnoka eredetileg Flavell alezredes volt, majd a legendássá vált John Frost őrnagy vette át a vezetést, aki múlhatatlan érdemeket szerzett az ejtőernyős akciók végrehajtásában. A 3. zászlóaljat pedig G. W. Lathbury alezredes vezette.
Omán, 1959. a SAS egyéni uniformist viselő katonái a Dzsebel-el-Ahdar fennsíkon győztek a lázadók ellen
A háború évei alatt a kommandó alakulatok száma egyre növekedett. Mikor a 13 –at elérte, babonából ezt a számozást kihagyták és helyette a 14-est adták neki. Volt még három olyan kommandó (50, 51, 52), akik a Közel-Keleten teljesítettek szolgálatot és ezen kívül a brit tengerészgyalogság is felállította a saját kommandós alakulatait, szám szerint kilencet. (A számozásuk 40 – 48.-ig terjedt.)
Mire elérkezett a normandiai partraszállás, már több mint 18 ezer főt számlált a hadsereg és a tengerészgyalogság kommandós alakulatainak létszáma. (Érdekesség képen említendő meg, hogy a 10. és az 50. kommandóban külföldiek szolgáltak.) Bár egy kissé elkalandoztunk a cikk eredeti témájától, feltétlenül szükségesnek tartottam megemlíteni a brit ejtőernyős csapatok kialakulásának történetét, mivel ez volt a magja a majdani SAS-nek. Valójában az SAS szülőföldje is a fekete kontinens, Észak – Afrika. 1941 elején a Rommel vezette Africa – Corps megállíthatatlanul tört előre. 1941 tavaszán Egyiptomba érkezett a 7., 8. és a 11. kommandó, hogy bekapcsolódjanak a németek elleni harcokba. Ezt a három kommandót „Layforce”-nak hívták, a parancsnok, Robert Laycock vezérőrnagy után. A három egység nem sokáig melegedett meg Észak – Afrikában, mert a hadi helyzet változása miatt, a 7.-et Krétára vezényelték megerősítés képpen az 50. és 52. kommandók mellé, a 11. pedig Ciprusra került. A 8. kommandó továbbra is maradt Egyiptomban.
1941 májusában a német ejtőernyősök megkezdték Kréta ostromát, amely során az ott lévő brit erőket, közöttük a három kommandó alakulatot, felmorzsolták, illetve fogságba ejtették.
A 8. kommandó egyik ifjú tisztje volt David Stirling hadnagy, aki a tettvágytól fűtve, három tiszttársával egyetemben jelentkezett ejtőernyős képzésre. Pechére már az első ugrásnál megsérült, és kórházba került. A kényszerű pihenő azonban arra kiválóan megfelelt, hogy Stirling tovább járassa az agyát és valami egészen újat fundáljon ki. Abból indult ki, hogy egy egészen apró, 4-6 főből álló egységet sokkal nehezebb felderíteni és elfogni, mint az addig alkalmazott szokványos, kb. 50 fős létszámú kommandót. Ezek a pár fős csapatok rendkívül mobilisak, ejtőernyővel, terepjárókkal, de akár teveháton is be tudnak szivárogni az ellenséges vonalak közé, vagy akár az ellenség hátába is, hogy ott felderítést vagy diverzáns akciókat hajtsanak végre.
Felépülése után röviddel kihallgatást kért a főparancsnoktól, Sir Claude Auchinleck tábornoktól, ahol felvázolta neki az elképzeléseit erről az újfajta egységről. Állhatatosságának köszönhetően meggyőzte a tábornokot az elképzelése helyességéről, és szabad utat kapott a megvalósításához. A Különleges Légi Szolgálati dandár részeként megalakult az „L” különítmény. Maga az elnevezés azonban becsapós volt, mert egyáltalán nem volt semmiféle dandár nagyságú erőről szó, csupán Rommel félrevezetésére találták ezt ki, hogy a németek azt higgyék, nagy számú ejtőernyős érkezett Afrikába. Mindenesetre a név rajtuk maradt, és innentől számítható a Special Air Service születése.
Stirling hadnagy önkéntesek toborzásával felduzzasztotta egységét, és nekifogtak, hogy gyakorlatban is kipróbálják azt, amit kitalált. Bizonyára láttak már az olvasók olyan képeket, ahol marcona, szakállas, fejkendős férfiak üzemanyag kannákkal és géppuskákkal telepakolt Jeepeken ülnek. Nos, ők voltak azok a katonák, akik elkezdték ezt az újfajta harcmodort, sikeres akciókat hajtva végre az ellenséges vonalak mögött. 1943 januárjára már világosan látszott, hogy az elmélet ragyogóan bevált, és szükség van a különleges egység további bővítésére. Még ebben a hónapban formálisan megalakítottak két SAS ezredet. Az elsőnek David Stirling lett a parancsnoka, a másodiknak pedig testvére William. A sors szeszélye folytán azonban nem sokáig élvezhette új beosztását. Februárban egy általa vezetett bevetés során fogságba esett. Súlyos csapás volt ez a veszteség, mert személyében egy igazán kiváló, kreatív parancsnokot voltak kénytelenek nélkülözni a bajtársai. De ahogy mondani szokás, a show megy tovább, és helyére R. B. „Paddy” Mayne őrnagy lépett. Az SAS alakulat sok hősies akciót hajtott végre, s végérvényesen bebizonyította, hogy szükség van ilyen jellegű egységekre a háború során. Mindenképp említést érdemel még az a két egység, mellyel az SAS együttműködött. Az egyik az 1940-ben felállított Nagyhatótávolságú Sivatagi Csoport, a másik pedig az un. Popski féle privát hadsereg, amelynek vezetője Peinakoff őrnagy volt, és líbiai arabokból állt.
A teljesség igénye miatt szólni kell még a királyi tengerészgyalogság Különleges Hajórajáról, a Special Boat Squadron-ról (SBS), mivel ők is a Stirling féle SAS-ből nőtték ki magukat – a későbbiek során önálló egységgé.
A különleges egységek tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Rommel nem tudta véghezvinni tervét, és csakhamar visszavonulásra kényszerült. Az Észak – afrikai műveletek és a különféle olaszországi akciók után az SAS két ezrede visszatért Angliába, ahol létszámukat tovább növelték. 1944 januárjában két szabad francia ejtőernyős zászlóaljat csatoltak hozzá 3. és 4. SAS néven, majd egy belga hajórajt 5. SAS elnevezéssel, és még kaptak egy önálló híradó századot is.
Ezzel megalakult az 1. Különleges Légi Szolgálati dandár, amely már nem csak nevében, hanem a valóságban is dandár méretűvé duzzadt. A SAS dandár katonái most már európai hadszíntéren folytatták az Afrika sivatagjában kialakított és tökélyre fejlesztett tevékenységüket. Akcióik során mélyen (olykor 50 – 100 km.-re) behatoltak az ellenséges vonalak mögé, és felderítő tevékenységet vagy szabotázs akciókat hajtottak végre. Akárcsak Afrikában, itt is elévülhetetlen érdemeket szereztek.
1945 május 6.-án Európában véget ért a háború. A brit hadvezetés számára valamilyen oknál fogva hirtelen kényelmetlenné váltak a különleges egységek, és sietve feloszlatták azokat. 1945-ben az 5. SAS-t átadták a Belga Haderőnek, majd egy hónap múlva a 3. és 4. SAS-t a franciáknak. A brit 1. és 2. SAS ezredet és a parancsnokságot leszerelték, szélnek eresztették és úgy tűnt, ezzel végleg pont kerül az ügy végére.
HIDEGHÁBORÚS ÉVEK
Szerencsére a SAS története itt nem fejeződött be, mert a Hadügyminisztériumban úgy döntöttek, hogy mégis csak szükség van az ilyen alakulatokra. 1946-ban ismét létrehozták az ezredet a „Művészek Lövészezrede” (The Artists Rifles) néven. Hivatalos nevük 21. SAS ezred lett, amely a korábbi 1. és 2. SAS ezred számainak összeillesztéséből alakult. A politikai helyzet változásainak következtében a volt gyarmatokon elkezdődtek a függetlenségi harcok. Így volt ez Malaysiában is, ahol felkelések robbantak ki. 1951-ben régi/új parancsnok került az SAS ezred élére Michael Calvert dandártábornok személyében, aki 1944-45-ben volt az 1. SAS parancsnoka. Vezetésével megalakítottak egy „Maláj Felderítők” (Malayan Scouts) nevű egységet, a lázadók leverésére, amely hamarosan zászlóaljnyi méretűre növekedett. Az első zászlóalj más egységek katonáiból állt, a második a 21. SAS-ból, míg a harmadik tagjai rhodesiai önkéntesek voltak. Ezt a zászlóaljat egy év múlva átkeresztelték 22. SAS-ra, és állandó része lett a reguláris hadseregnek. 1956-ban a rhodesiaiak hazatértek, helyettük egy új – zélandi zászlóalj érkezett. A főleg maori és fidzsi nemzetiségű katonák kemény harcosok voltak. A 21. territorális ezred mellett létrehozták a 23. territorális SAS ezredet is.
A malaysiai helyzet annyira speciális volt, hogy az addig alkalmazott harceljárások mellett, teljesen újakat is ki kellett találni. Ilyen volt pl. a dzsungelbe történő ejtőernyős ugrás, vagy hosszú kötélen leereszkedés a fák közé. A konkrét harccselekményeken kívül egy békésebb módját is kitalálták a gerillák elleni harcnak. Ez pedig a helyi lakosság megnyerése, szimpátiájának kivívása volt. Erre azért volt égetően szükség, hogy azok ne támogassák a gerillákat. Ezért aztán a SAS katonái utakat, hidakat, kórházakat, iskolákat építettek, és próbálták a demokrácia eszméit is terjeszteni. Bár a folyamat elég hosszadalmas volt (1960-ig tartott a szükségállapot), végül aztán mégis meghozta gyümölcsét.
1980. május 5. Irán londoni nagykövetségének erkélyén a bevetési parancsot váró SAS-tagok. A "kék csapat" a tetőről, a "vörös csapat" az első emeletről behatolva kezdte meg a túszok kiszabadítását
A következő helyszín, ahol bevetették a 22. SAS-t Omán volt. Az angol barát politikát folytató országban a Szaud – arábiai támogatást élvező szakadárok kezdtek fegyveres harcot a kormánycsapatokkal, akik nem tudták megoldani ezt a helyzetet. 1958 novemberében megérkezett az SAS, és nem egész három hónap leforgása alatt teljesen felszámolták a lázadást. Legemlékezetesebb akciójuk az volt, amikor a Dzsebel – el – Ahdar fennsíkon lévő lázadó erődítmény ellen intéztek támadást, saját fészkükben győzve le a lázadókat.
Még alig pihenhettek meg a babérjaikon, amikor új feladat szólította tovább őket. A következő helyszín Borneó volt, ahol Szukarno indonéz elnök próbálta meg erőszakkal egyesíteni Sarawakot és Burneit, melynek vezetése természetesen kommunista lesz. Az SAS 1963-65-ig volt Borneón, és sikerrel alkalmazta a Malaysiában kipróbált taktikát a lakosság szimpátiájának elnyerésére. Időközben az ezred megkapta a ma is használt angliai bázisát Herefordban. A borneói sikeres műveletek eredménye képpen a 22. SAS –ban felállítottak egy harmadik századot is. Ez épp jókor jött, mert Adenban is háború tört ki (1964-66), ahová egy újabb SAS századot tudtak bevetni. Így egy – egy század harcolt Borneón és Adenban, a harmadik pedig a herefordi bázison pihent és készült fel a váltásra. A századokat ugyanis rotációs módon cserélték. Az ezredben ezt az időszakot csak „boldog időknek” emlegették. A két territoriális ezred eközben Angliában állomásozott, a 21. SAS Dél –, míg a 23. SAS Észak – Angliában.
1967-re a harcok véget értek és a SAS visszatérhetett hazai bázisára. Két évet töltöttek el nyugalomban, kiképzéssel, mikor is 1969-ben kitört az Észak – Ír konfliktus. A világ olyan szavakkal kifejezésekkel kezdett megismerkedni, mint Ír Köztársasági Haderő (IRA) vagy az Ír Nemzeti Felszabadítási Haderő (INLA), pokolgépes merénylet, túszejtés, gépeltérítés, stb. De megemlíthetnénk olyan szervezeteket is, mint a Vörös Brigádok Frakció, ETA, PFSZ, és hasonlók. Ezekről még lesz szó a későbbiekben.
A hagyományos katonaság mellett a SAS-t is bevetették Írországban, de gyakran civil ruhában, felderítő, diverzáns feladatokkal. (Itt jegyezném meg, hogy az ezred ugyan a brit hadsereg rendszeresített egyenruháját, és fegyvereit használja, azonban bevett szokás, hogy minden féle szedett – vedett ruhákban is megjelennek. A hatásosabb álcázás miatt a hajukat, szakállukat megnöveszthették, így könnyedén bele tudtak simulni a környezetükbe.) 1972-ben sajnos Ománban és Malajziában a hamu alatt szunnyadó parázs ismét fellángolt, lázongások törtek ki, ezért az SAS egységeknek újból vissza kellett térni ezekbe az országokba. Itt történt az az emlékezetes eset is, amikor 10 SAS katona visszavert és megfutamított 250 lázadót egy ütközetben. Figyelemre méltó teljesítmény! Ománban a helyi nomád törzsi harcosokból – a friqatokból – kiképeztek egy különleges egységet, akik a maguk vad harcmodorukban hathatós segítséget tudtak nyújtani a szultánnak.
A terroristák ellenes harc
Az Észak – írországi konfliktus egy teljesen újfajta harci stílust eredményezett, de az SAS gyorsan alkalmazkodott az új kihívásokhoz.
Ezzel el is jutottunk a cikk lényegéhez. A világ elit alakulatainak többsége ugyanis a SAS tapasztalatait, taktikai módszereit felhasználva alakult meg, és folytatja a munkáját. Közvetlenül vagy közvetve minden különleges egységben felfedezhető a SAS hatása, hiszen az általuk kidolgozott speciális harcászati elemek képzik az alapját ezen alakulatok taktikájának. A britek már korán felismerték a fokozódó terrorizmus veszélyét, hogy az egy olyan métely, amelynek kivágásához általában drasztikus beavatkozásra van szükség. A 70-es években megszaporodó terrorszervezetek a veszélyeztetett nyugati országok többségét arra ösztönözték, hogy a SAS mintájára létrehozzák a saját egységüket. Gyakran ezeket az embereket a britek képezték ki. Sőt nem egyszer volt rá példa, hogy az SAS emberei egy másik ország speciális alakulatával együtt vettek részt antiterrorista akciókban. A terroristák rájöttek, hogy egy utasszállító repülőgép eltérítésével milyen látványosan és hatékonyan lehet nyomást gyakorolni, úgyhogy el is kezdték az ilyen jellegű akcióikat.
1976-ban az Air France járatát térítették Entebbébe, melynek utasait az izraeli ejtőernyősök szabadították ki egy bravúros akció keretében. 1977-ben egy NSZK gépet térítettek Mogadhisuba, ahol a német GSG9 hajtotta végre a túszmentést SAS-es segítséggel. Még ugyanebben az évben Hollandiában egy vonat utasait ejtették túszul a terroristák. A túszmentő akcióban az SAS szintén kivette a részét, segítve ezzel a hollandokat.
Az eddigi túszmentő akcióik közül a leghíresebb volt az, amely Londonban történ 1980 tavaszán. Április 30.-án 11.30-kor Irán londoni nagykövetségét terroristák foglalták el, Iránban bebörtönzött politikai foglyok szabadon bocsátását követelve. A tárgyalások elkezdődtek, de az SAS egyelőre nem avatkozott be, mert először mindenképpen békés úton próbálták a krízist megoldani. Miután a tárgyalások kudarcba fulladtak, sőt lövöldözés után egy holttestet is kidobtak az utcára, május 5.-én beindult az SAS gépezete. A már előre megtervezett és begyakorolt akcióra 12 kommandós indult négyfős csoportokban. A hat túszejtő közül csak egy élte túl a támadást, a túszok között pedig két sebesült volt, akikre a terroristák kezdtek lövöldözni, amikor megindult az akció.
Túszmentő akcióhoz beöltözött SAS-katona. Gázmaszk, golyóálló mellény, 9mm-es Heckler@Koch MP5-ös géppisztoly, mindkét comb külső oldalán egy-egy Browning Hi-Power pisztoly
A TV nézők milliói élőben, un. „real time”-ban nézhették végig a támadást, és a megdicsőült SAS népszerűsége óriási volt. Természetesen ők ezt a hirtelen jött ismertséget a hátuk közepére sem kívánták, jobb szerettek volna eltűnni az ismeretlenség homályában.
A terror ellenes tevékenység teljesen kitöltötte az ezred mindennapjait, hiszen bőven adtak munkát az írországi és az egyéb külföldi terrorszervezetek. Talán már nem is számított rá senki, hogy a közeljövőben más féle feladatokra is bevethetik az SAS-t, amikor 1982-ben az anyaországtól több ezer km. távolságra támadás ért egy brit felségterületet. Az argentinok meglepetés szerűen megtámadták a Falkland-szigeteket. A háború kitörésével, túllépve az addigi antiterrorista szerepkörön, a 22. SAS számára elérkezett a pillanat, hogy ismét számot adjanak arról, hogy ők tulajdonképpen kiváló képességű, profi katonák. Az első egységek 1982 május 1-én érkeztek meg a szigetekhez, és 14.-én már végre is hajtották első bevetésüket. Felderítés, beszivárgás, diverzáns akciók: akár csak a régi szép időkben, Afrikában!
Az SAS katonái voltak azok, akik a sziget visszafoglalására indított partraszálló akciót vezették, dacolva a borzalmas időjárási körülményekkel. A háború befejezéséig a helyszínen maradtak és tevékenységük nagyban hozzájárult az argentinok legyőzéséhez.
A következő katonai jellegű akcióra sokáig kellett várni, addig visszatértek a terrorizmus elleni harchoz. Az IRA és az INLA elleni tevékenység során az SAS olyan hatalmas tapasztalatra tett szert, amely az ezredet a legjobbak közé emelte. Az SAS jelmondata „Aki mer, az nyer!” Ez látható a szárnyas tőrt ábrázoló címerükben, és ennek szellemében hajtják végre az akcióikat. A hírük eljutott a terroristákhoz is, akik nagyon jól tudják, hogy az SAS nem kegyelmez nekik, és ha egyszer rájuk álltak, akkor olyanok, mint a véreb: követik őket, bárhová is próbáljanak elrejtőzni. Így volt ez akkor is, amikor három keresett IRA terroristát derítettek fel és végeztek ki Gibraltáron. Ez akkor a sajtóban nagyon sok negatív visszhangot váltott ki, erőteljes rágalomhadjárat indult ellenük és az ezredet ismét a nem kívánt nyilvánosság elé állította.
Ismét a frontvonalban
Jó ideig ismét nem lehetett hallani sok mindent az SAS-ről, végezték mindennapi feladataikat. Elérkeztek azonban a viharos 90-es évek, amely az I. Öbölháborúval vette kezdetét. Az ezred hamarosan bekapcsolódott a műveletekbe, és az amerikai Delta Force-al együttműködve iraki SCUD rakétákra vadásztak. Beszivárogtak az ellenséges vonalak mögé, felderítették a rakéta indítókat, majd a vadászbombázóknak megjelölték azokat. Ezen túlmenően a tőlük megszokott diverziós tevékenységet is eredményesen folytatták. A kevés napvilágra került beszámoló egyike az SAS itt folytatott akciói közül a volt kommandós Andy Mc’Nab könyve a „Hívójele Bravo 2 – 0”, amelyben saját élményeiről ír. Később kiderült, hogy az SAS magára a diktátorra, Saddam Husseinre is vadászott, több alkalommal csak kevéssel szalasztva el az értékes célpontot.
Az Öbölháború után nem sokáig pihenhettek a fiúk, mert Jugoszláviában kitört a polgárháború. A koalíciós erők kötelékében a britek is részt vettek a béketeremtésben, és a térségben az SAS is megjelent. Ez akkoriban szigorúan titkos információ volt, de még napjainkban sem lehet sok mindent tudni az itteni tevékenységükről.
Mint ismeretes, 2001 szeptember 11-én arab terroristák négy utasszállító repülőgépet térítettek el az USA-ban, és öngyilkos merényleteket hajtottak vele végre. Az akciók hátterében a régen keresett terrorista vezér Osama Bin Laden állt. Bush elnök meghirdette modern kori keresztes hadjáratát a terroristák ellen, és a szövetséges országok egy azóta is tartó offenzívát indítottak el. Hírszerzői források alapján, az Afganisztán hegyeiben bujkáló Bin Laden és Al Kaida nevű terrorszervezete ellen, soha nem látott hajtóvadászat vette kezdetét. Az amerikai erők mellett bekapcsolódtak a kutatásba az SAS tagjai is, akik az ilyen nomád, hegyi terepen végrehajtott akciókban már nagy gyakorlatra tettek szert. Bár jelentős mennyiségű terrorista bázist felszámoltak, Bin Ladent mind a mai napig nem sikerült kézre keríteniük. Afganisztán egyébként nem volt teljesen ismeretlen számukra, mivel az oroszok itteni harcai alatt, többször is végeztek megfigyelést a szovjet csapatok, de főleg a Specnaz ellen.
A szeptember 11.-i események is hozzájárultak ahhoz, hogy kitört a II. Öbölháború. A Hussein – rezsimet ezúttal már megdöntötték, és a bujkáló diktátor utáni kutatás megkezdődött. Saddamnak nem volt olyan szerencséje, mint Bin Ladennek és rövidesen sikerült őt elfogni. A rezsim megdöntésével azonban koránt sem érkezett el a béke Irak földjére, mert a szélsőséges arab csoportok minden eszközt megragadnak, hogy az amerikai és a velük szövetséges erők ellen merényleteket kövessenek el. Sajnos az Al Kaida-t sem sikerült kikapcsolni, és egyre – másra hajtják végre a terrorcselekményeiket. Madridban egy vonatot robbantottak fel, Londonban pedig metrón és autóbuszon történtek robbantások. Mindezek folyamatos készültségben tartják az SAS tagjait, akik Angliában vagy bárhol a világon készek lecsapni a terroristákra.
Kiválasztás és felkészítés
Az SAS tagjainak kiválasztása híresen kemény és szigorú. Kizárólag a hadsereg tagjai közül jelentkezhet bárki is az ezredbe, tehát úgymond az „utcáról” nem lehet belépni.
Évente kétszer hirdetnek tanfolyamot újoncoknak. A jelentkezőket alapos pszichológiai szűrésnek vetik alá, hogy eleve kiszűrjék azokat, akik nem rendelkeznek a kellő pszichikai alkalmassággal, eltökéltséggel, magabiztossággal. Az így kiválogatott embereket három – négy hetes tanfolyam alatt tovább vizsgáztatják. Számot kell adniuk fizikai felkészültségükből, stressz tűrőképességükből és a különféle gyakorlatok alatt a rátermettségüket és a kreativitásukat is be kell bizonyítaniuk. Négyfős csoportokba teszik a jelölteket, és a meghatározott feladatokat így kell végrehajtaniuk. A tanfolyam végén a csoportokat a walesi Brecon hegységbe vezénylik egy nagyon kemény terepgyakorlatra. A hegység egyébként jellemzően az SAS gyakorló terepe, amelynek meredélyeit már sok katona izzadsága és könnye öntözte. A gyakorlatok során természetesen folyamatos a lemorzsolódás. Pl. olyan pszichikai terhelést kell kiállniuk, hogy egy nagyon megterhelő, kemény feladatokkal tarkított menetgyakorlat után, amikor a jelölt hulla fáradtan megérkezik a célba, közlik vele, hogy induljon vissza a kiindulási helyre. Záró gyakorlatként teljes menetfelszerelésben (fegyver + kb. 25 kg-os bergen hátizsák) kell megtenniük 40 mérföldet 20 óra alatt.
Mindezek végére a jelentkezőknek csupán 10 – 20 %-a marad fenn a rostán. A megmaradtak egy hétig hagyományos képzésen vesznek részt, elsajátítva a kis csoportban történő feladat végrehajtást, álcázást, egyéb taktikai fogásokat. Felkészülnek a fogságba esésre is, ahol életszerűen folyik a kihallgatás, és már szinte csak a fizikai bántalmazás határán állnak le a gyakorlattal. Utána egy három hetes periódus következik, ahol a harci körülmények közötti túlélést oktatják. Ez a rész nagyon fontos, hiszen az ezred katonáinak gyakran kell nomád körülmények között a feladataikat végrehajtani. Ennek a gyakorlatnak a végén a jelöltet kiküldik egy késsel és egy doboz gyufával a terepre, ahol öt napon keresztül kell úgy életben maradnia, hogy az oktatók ne találják meg.
Akik aztán itt is fennmaradnak a rostán, azok számára már „csak” az ejtőernyős kiképzés van hátra. Azoknak a jelölteknek, akik az Ejtőernyős Ezredektől érkeztek, nem kell részt venniük a képzésen, de az előírt hét ugrást nekik is teljesíteniük kell. Ebből három teljes felszereléssel, egy pedig éjszaka történik. Mikor ennek is a végére értek, feltehetik a fejükre a hőn áhított homok színű barettot.
A SAS katonái a speciális Land Rover 110-es gépkocsikkal járőröztek az 1991-es Öböl-háborúban
Viszont a képzésnek még korán sincs vége, mert az újoncok további kilenc hónapig csak próbaidősnek számítanak, és további specifikus képzéseken vesznek részt. Ennek a kilenc hónapnak a végén dönthetik el, hogy merre akarnak tovább szakosodni, illetve, a SAS melyik részén kívánnak tovább szolgálatot teljesíteni.
Mindhárom SAS ezred négy századból áll, egy század pedig négy 16 fős szakaszból. Ezek a hajózási, légi, hegyi és szállító szakaszok. A hajós szakasz hasonló képzést kap, mint az SBS, tehát kenuval, kisebb hajókkal tanulnak meg közlekedni, tengeri navigáció, víz alatti úszás, stb. A légi szakasz az ejtőernyőzés magasabb iskoláját sajátítják el, HALO (magasból ugranak, alacsonyan nyitnak) és HAHO (magasból ugranak, magasan nyitnak) technikákat. A hegyi szakasz katonáit hegymászásra, síelésre, magas hegyi túlélésre képzik ki, és egyéb technikákra oktatják.
A szállító szakasz tagjai megtanulják az összes brit és volt Varsói Szerződés járművének vezetését és karbantartását, szerelését. Tagjaik közül sokan jutnak el akár a rally versenyzői szintre is.
Ezen kívül minden egyes katonának el kell sajátítania az összes NATO és volt VSZ kézi lőfegyver kezelését. Természetesen az állomány folyamatosan továbbképzi magát, tökéletesítve a tudását.
A katonák többsége az SAS-ben általában három évet töltenek, utána visszatérnek a saját ezredükhöz. Ez a folyamatos csere biztosítja, hogy az SAS-ben szerzett tudást és szemléletet tovább tudják terjeszteni a brit haderőben. Az ezredben egyébként nagyon bajtársias a légkör, a hagyományos katonai merevség csak kis mértékben van jelen. A beosztottak a parancsnokot „boss”-nak szólítják, és ők egyenrangú félként kezelik az alárendelteket, ötleteiket, javaslataikat meghallgatva.
Az ezred hagyományosan jó kapcsolatokat ápol sok külföldi különleges egységgel, így a Delta Force-al, GSG9-el, az Ausztrál és az Új – zélandi SAS-el, illetve a belga 1. ejtőernyős ezreddel.
A felszerelésük egyik része szabványos brit katonai felszerelés, úgy a fegyverek, mint az egyéb eszközök és ruházat vonatkozásában. Másik része specifikus, feladatorientált, úgy, mint az MP-5-ös géppisztolyok, M-16-os automata puskák, vagy a fekete bevetési öltözet. Régi jó kapcsolatot ápolnak a Land Rover céggel, akik a kifejezetten nekik átalakított terepjárókat szállítják. Ezek, akár csak a II. világháborús Willys Jeepek tele vannak pakolva fegyverekkel, üzemanyag kannákkal.
Az SAS –ről nem jelent meg túl sok írásos anyag, mivel ők továbbra is féltékenyen őrzik titkaikat. David Stirling, akinek a fejében megszületett az elképzelés, túlélte a háborút. 1990-ben hunyt el, néhány hónappal az után, hogy a Királynő lovaggá ütötte.
Kékesi György Őrnagy
http://209.85.129.104/search?q=cache:gEpttTPOiicJ:www.bevetes.hu/cikk/316/akik_mindig_mernek8230.html+Popski&hl=hu&ct=clnk&cd=4&gl=hu&lr=lang_hu
P. Warner: A második világháború titkos erői
Gold Book Kiadó
www.goldbook.hui
nfo@goldbook.hu
Kerekes Tamás
Budapest, 2OO6, kötött, 248 oldal,
i249O forint
2008. február 6., szerda
Kína felfedezése
Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség
A kínaiak Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát?
Ki, kit fedezett fel?
Kína igazi felfedezése
A kérdés taglalása későbbre tolódik, egyenlőre koncentráljunk Kína felfedezésére(Alexandra Kiadó, www.alexandra.hu, info@alexandra.hu)
1763-ban egy nap Giacomo Casanova a Szász Királyság fővárosában, Frezdában üldögélt egy kávéházban. Történetesen ez volt az a város, ahol rájöttek a kínaiak egyik legféltettebb titkára, a porcelángyártásra s gyártani is kezdték. A vén kalandor azzal töltötte idejét, hogy részt vett egy különös könyv megírásában( A kínai kém, avagy a pekingi udvar Európa jelen helyzetének vizsgáűlatával megbízott titkos követe. A mű hat kötetben jelent meg 1765-ben Kölnben.
Két különböző mandarin álnevén a két tréfacsináló(a másik Ange Goudar volt) kitalált néhány mulatságos beszámolót , amelyet állítólag elküldtek a Mennyei Birodalomba, a Mennyek urá-nak, hogy tájékoztassák őt az európai udvarok helyzetéről és szokásairól. Dupla paródfia sikerült a kezük alatt. Egyrészt az európai társadalom felvilágosult szatírája volt, másrészt kifigurázta azoknak a jezsuitáknak a beszámolóit, kik a kereszténység erőteljes nyomulását rögzítették Kínában. A két tiszteletlen, tekintélyromboló és vitriolosan rosszindulatú, hamis pekingi ügynök talán cinikus bölcsességgel ráérzett, hogy a humor görbe tükrében megjelenített Európa sokkal kevésbé volt meseszerű, mint a tudós jezsuiták, misszionáriusok által bemutatott Kína.
A szerző már az előszóban leszögezi, hogy Kína fokozatos megismerése a soroatos félreértések mulatságos története volt.
Marco Polo Kathay-a, a Milliós-ban leírt mongol dinasztiabeli Kína, olyannyira ámulatba ejtő volt, hogy egyes kétkedők a Nagy Kán regényeként emlegették.A mandzsu Kína rokokó átfestésben jelent meg az európaiak előtt. A hatás azonban nem maradt el: Stockholmtól Palermóig egyre több palotát és kastélyt ékítettek lakkozott bútorokkal és porcelánnal, s díszítették tapétákkal, melyek pagodákkal telehintett zöld rétek és rizsföldek elbűvölő képeit ábrázolták kanyargó folyókkal, amelyeken pompás dzsunkák hajóztak , s pálma, bambusz, vagy szomorúfúz vetett rájuk árnyat.Ebben a pradicsomban a parasztok nem dolgoztak körömszakadtáig, hanem bivalyok hátán bóbiskolnak, ajkukon idült mosollyal, míg a fiatal lányok forrásvízzel töltötték meg porcelánkancsóikat. Mandarinok közlekedtek gyaloghintóikon, lustán legyxezgetve magukat papírlegyezőikkel, s ha egy sárkány kukkantott ki valamelyik barlangból, az semmivel sem volt ijesztőbb, mint a toronymagas krizantémokon sütkérező tarka pillangók. Azonban a XIX. században a Kína-imádat megvetésssé fajult. Később már a világot féltették a sárga veszedelemtől.
Egy csodálatos világ felfedezésének szomorú története elevenedik meg azoknak az utazóknak, kereskedőknek, hittérítőknek és diplomatáknak a szavain keresztül, akik évszázadokon keresztül próbálták megfejteni Kína talányát; ami aztán e világ tragikus lerombolásához vezetett. Káprázatos képanyagáűval, sziporkázó stílusával a kötet ezt a folyamatot elveníti meg, minden eddiginél plasztikusabban.
Pár évvel ezelőtt Gavin Menzies azzal a teóriával állt elő, hogy kínai hajósok 1421-ben, vagyis 71 évvel Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát. Menzies most továbbfejlesztette elméletét, s egészen Kubiláj kánig megy vissza a felfedezések történetében. Hogy igaza van-e, azt egyelőre kevés bizonyíték támasztja alá…
Új kiállítást nyitottak meg a napokban Szingapúrban, a részben kínaiak által lakott délkelet-ázsiai városállamban. A tárlat témája nem számít újdonságnak, különösen 2002 óta nem: ekkor jelent meg Gavin Menzies könyve, amelynek már címe is kihívó – „1421: Az év, amikor Kína felfedezte Amerikát”.
Hogy Menziesnek igaza van-e, azt egyelőre a tudósok még nem döntötték el, és a kétségek is igencsak sokasodnak a teóriával kapcsolatban. Annyi bizonyos azonban, hogy a kiállítás a könyvszerző gondolatmenetét igyekszik alátámasztani, közvetett – tehát nem egészen egyértelmű – bizonyítékokkal. Ám időközben Menzies már könyvének átdolgozott változatát készíti elő, amelyben 1421-nél is korábbra teszi Amerika felfedezését, és persze ezt is a kínaiaknak tulajdonítja, méghozzá Kubiláj kán idejére.
Kolumbusz hatása
Mielőtt belemennénk a részletekbe, meg kell említenünk, hogy Amerikát már igen sokan felfedezték Kolumbusz előtt, ám csak az 1492-es hajóút, vagyis éppen Kolumbusz utazása nyomán vált nagy tömegek számára is elérhetővé az Újvilág. Akár a kínaiak, akár a vikingek, akár az ókori egyiptomiak vagy azok kortársai(!) jutottak el először Amerikába (ezen legendás elméletek közül a legbiztosabb a vikingek esetleges és időleges letelepedése Észak-Amerikában) nem voltak képesek tartós kapcsolatokat kiépíteni, amelyek évezredeken át meghatározták volna két kontinens – Afrika és Amerika, vagy Ázsia és Amerika, illetve Európa és Amerika – kapcsolatát. Mindössze epizódszerű kapcsolatfelvételekről lehetett szó, ha egyáltalán létezett kapcsolat, és még ha némi kereskedelem kialakult is, az nem befolyásolta annyira Amerika és az egész világ sorsát, mint amennyire Kolumbusz felfedezése tette azt.
Cseng Ho admirális
De térjünk vissza Menzieshez és elméletéhez, s nézzük meg részletesen, mit is állít a bestseller-író, illetve miről is szól a most Szingapúrban megnyílt kiállítás! A tárlat elsősorban annak a Zheng He (Cseng Ho) admirálisnak állít emléket, aki hét tengeri expedíciót irányított 1405 és 1423 között. A kínaiak nem voltak legénység híján: míg az európai felfedezők legjobb esetben is pár tucatnyi, esetleg százas létszámú csoportokban indultak útnak (Kolumbusz három hajóval vágott neki az Atlanti-óceánnak), addig Cseng admirális 317 hajóval és 28 ezer (!) emberével kezdett „utazgatni”. Cseng Hót általában a legnagyobb tengeri felfedezők között tartják számon, de az a szaktudósok körében vitatott, hogy pontosan milyen felfedezések fűződnek a nevéhez, és meddig jutott el egyáltalán útjai során.
Eredeti tárgyak, kevés bizonyíték
Az „1421” című kiállítás most eredeti tárgyakkal, videókkal és interaktív megoldásokkal próbálja bemutatni Cseng Hót és az admirális korát, továbbá a felfedezéseket, amelyeket többnyire térképekkel, közvetett bizonyítékokkal próbálnak alátámasztani.
A kiállítás fiatalkorától követi az admirális pályáját, ezért 1382-től veszi kezdetét. Az ifjú Cseng Hunnanban (Kínában) nőtt fel, és vallását tekintve muzulmán volt. (Eredetileg Ma Sanbaónak hívták, de a Zheng He az angol nyelvterületen terjedt el, a Cseng Ho név pedig magyarul ismertebb.) A Ming-dinasztia hadserege már gyermekként foglyul ejtette Csenget, akit eunuchhá tettek, és udvari szolgálatra osztottak be. Hamarosan magasabb tanulmányokba kezdett, és a Ming-dinasztia harmadik uralkodójának, Zhu Di-nek lett a tanácsadója. (Az uralkodó neve magyar átírással Cseng-cu, de előfordul Cheng-tsu, Cheng-zu, illetve Jung-lo elnevezése is.) Ez a császár – akit a Ming-dinasztia egyik leghatalmasabb uralkodójának tartanak a történészek – küldte az admirálist „a világ végei felé”, hogy minél több „tiszteletadást gyűjtsön be” a tengerentúli barbár népektől. (Ez a várakozás a tiszteletadásra később is jellemző volt a kínai uralkodókra, akik ugyanezt várták el sok évszázaddal utóbb a náluk megjelenő európaiaktól is. Azok azonban nemhogy tiszteletet nem adtak nekik, hanem megpróbálták leigázni Kínát, félig-meddig sikerrel.)
Újraépítették Cseng Ho hajóit
Cseng Ho hiábavaló erőfeszítései
Visszatérve Cseng Hóra, mire az ő flottája 1423-ban hazajutott Kínába, a császár megbukott (Cseng-cu uralkodásának végét 1424-re, illetve 1425-re teszik a különböző források), s a vezetőváltással egyidejűleg megváltozott Kína politikája is. Kezdetét vette az izolacionizmus, vagyis az elzárkózás (hasonlóra volt példa Japán, sőt tulajdonképpen még az Egyesült Államok történetében is). A több száz évig tartó elzárkózás nyomán a hatalmas flotta enyészetnek indult, a nagy utazásokról készített feljegyzéseket megsemmisítették (bár egyesek amellett érvelnek, hogy bizonyos dokumentumok azért fennmaradtak), s Kína fejlődése általában véve is megtorpant.
A most megnyílt kiállításon a Cseng Ho első öt útját bemutató részben a fűszerek és a tea kereskedelmére hívják fel a rendezők a figyelmet, illetve az akkori tengerészek életét próbálják bemutatni. A kínaiak ekkor már hatszáz éve járták a tengereket, és számos találmányt fejlesztettek ki, amelyeket nyugaton csak évszázadokkal később ismertek meg. Használtak mágneses iránytűket, vízhatlan válaszfalakat építettek hajóikba. Sőt, Cseng Ho vitorlás hajóin – a dzsunkákon – volt hely a veteményeseknek is! Kis területen zöldségeket, illetve csövekben szójababot termesztettek, hogy a fontos fehérjéket és vitaminokat (különösen a C-vitamint) biztosítani tudják a legénység élelmezésekor. Bár a kínaiak aligha fedezték fel Szent-Györgyi Albert előtt évszázadokkal a C-vitamint, de azt tudták, hogy ha ezeket az élelmiszereket fogyasztják, akkor elkerülhetik a skorbutot, azt a betegséget, amelyet a vitaminhiány idéz elő.
Menzies fantasztikus teóriái
De térjünk vissza Menziesre, aki 2002-es könyvében azt állította, hogy 71 évvel Kolumbusz előtt, 1421-ben Cseng Ho elérte Amerikát! Menzies műve nagy vitát váltott ki szakértők és laikusok között egyaránt. A szerző mintegy százezer e-mailt kapott az elmúlt három évben az olvasóktól, ami mutatja, mennyire nagy érdeklődést keltett a téma.
Menzies tulajdonképpen nem történész, de teljesen laikusnak sem mondhatnánk: nyugdíjas éveit tölti, miután egy brit tengeralattjáró parancsnokaként szolgált a Royal Navy-nél. Menzies azt állítja, hogy nem Kolumbusz fedezte fel Amerikát, de a többi európai, Vasco da Gama és Cook kapitány sem sok újat rajzolt be a világtérképekre, hiszen mások már előttük feltérképezték Amerikát, Indiát és Ausztráliát! (Vasco da Gama európaiként elsőnek jutott el mindenesetre Indiába, Cooknak pedig Ausztrália felfedezését tulajdonítják.)
Menziestől persze a legtöbb e-mailben azt kérdezték az olvasók, hogy milyen bizonyítékai vannak minderre. A tengerészkapitány erre bejelentette, hogy 2007-re átdolgozza könyvét, méghozzá az újabb kutatási eredmények és leletek fényében. Menzies immár azt fogja állítani (állítólag…), hogy nem is Cseng Ho fedezte fel Amerikát, mert már előtte is jártak ott kínai hajósok.
Menzies bevallja: hibázott, de…
Menzies szerint könyvének első változatában azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy mindent egyetlen személy eredményének tulajdonított. Ám mostanra már nem is Cseng Ho lesz a központi alakja, hanem az elődök. Menzies úgy véli, hogy már Kubilaj kán hajósai, a mongol hódító flottája feltérképezte a Föld nagy részét. (A mongol Kubilaj kán, a kínai Jüan-dinasztia alapítója az 1200-as évek végén hódította meg Kínát, illetve Peking elődjét, s nála járt például a feljegyzések szerint a velencei Marco Polo is. A Jüan-dinasztia után kerültek a Mingek hatalomra Kínában.)
A szingapúri kiállításon látható is néhány másolat Kubilaj kán térképeiből. Ezek nemrégiben kerültek elő az amerikai Kongresszusi Könyvtárból. Ezek a dokumentumok tisztán mutatják a hírek szerint Észak-Amerikát, s az izotópvizsgálatok szerint ezek a térképek a 13. század végéről származnak, vagyis tényleg Kubilaj uralkodása idején készülhettek.
Szintén a szingapúri kiállításon szerepel – az International Herald Tribune beszámolója szerint – néhány koreai térkép másolata, amelyek Charlotte Rees kollekciójából kerültek elő. Ő egy Kínában született misszionárius lánya, aki a térképeket apjától örökölte. Rees térképei a XVI. századból származnak, de állítólag Krisztus előtt 200-ban keletkezett kínai térképek másolatai. Menzies szerint Cseng Ho ismerhette ezeket a térképeket, és így tudhatta, miként érhető el Amerika. Csengnek azonban javítania kellett a térképeken, mert azok longitudinális (hosszúsági) hibákat tartalmaztak.
Vitatott elmélet – ősi buddhisták Kanadában?
Menzies szerint jónéhány bizonyíték van arra, hogy elsüllyedt kínai dzsunkák fekszenek Florida, New York, Dél-Carolina és Kanada partjainál, vagyis Amerikának nem is a Csendes-óceánra néző partjain, hanem a Kínától távolabbi, atlanti partvidéken. Sőt, egy kanadai építész, Paul Chiasson ásatásaira hivatkozva – amelyekről fényképek is láthatók a szingapúri kiállításon – Új-Skóciában, Kanadában a Cape Dauphin-nél egy korai kínai települést is találtak. A régészek azonban vitatják Menzies és Chiasson efféle állításait, és úgy gondolják, hogy inkább egy viking településről van szó Kanada keleti partvidékén. Ezt a nézetet viszont megintcsak Chiasson vitatja. Menzies pedig azt állítja, hogy buddhista sírokat és iszlám sírköveket találtak, amelyek aligha lehetnek európai eredetűek. A sírokban találtak csontokat is, ezeket most DNS-vizsgálatoknak szeretnék alávetni, s erre már engedélyt is kértek a kanadai kormánytól.
Bár Menzies állításai igen hangzatosak, még a Nemzetközi Cseng Ho Társaság elnöke, Tan Ta Sen sem mer egyértelműen az angol tengerészkapitány mellé állni. Szerinte Menzies igen érdekes könyvet írt, de azért még további bizonyítékokra lenne szükség az elmélet alátámasztásához.
http://www.geographic.hu/index.php/fotopalyazat/fotopalyazat/nyomtathato.php?act=napi&id=5068
Szegő Iván Miklós
Utóirat:
hányszor összetalálkozunk az õsi Kína emlékeivel, rácsodálkozunk civilizációjának szinte hihetetlen fejlettségére. A szakembereknek kincs, a kívülállóknak érdekesség: a 2500 évvel ezelõtt élt, e kötetben is idézett Szun Ce „A hadviselés tudománya” c. könyvét ma a menedzsment szakirodalom egyik alapmûveként tartjuk számon, és tételeit gyakorlati útmutatásként idézik a mai szerzõk. Mao-t valószínûleg már rég elfelejtették, amikor Szun Ce még mindig „élõ” hadmûveleti tanácsadó lesz.
Sajátosan pragmatikus felfogást terjesztettek – igazi politikai marketinget gyakoroltak – az õsi Kína uralkodói. E szerint a Menny nem tûrte az olyan uralkodót, aki méltatlannak bizonyult magas hivatalára, és ez vezetett a dinasztiák bukására és új dinasztiák felemelkedésére. A Kr. e. 1050 táján hatalomra jutott Csou-dinasztia uralkodói felvették a Menny Fia címet, amelyet azután az összes többi uralkodó is viselt. Valóban praktikus ideológia és egyben propaganda eszköz: az uralkodó lett a Menny képviselõje a Földön. Ezzel törvényesítették azt is, ha megdöntötték egy dinasztia uralmát, hiszen ha egy uralkodó tétova és erkölcstelen, azt a Menny megbünteti. A Menny Megbízatása tehát nem volt elidegeníthetetlen jog, ellenkezõleg, az újra meg újra felülvizsgálta a döntését, és ezzel biztosította az ellenõrzést az uralkodók felett. A Menny és az uralkodó ezáltal egységbe forrt, dinasztiaváltáskor pedig az új uralkodót azonosították a Mennyel, hogy legitimálják és megalapozzák a politikai tekintélyét.
Kína és Európa kapcsolata is régebbi, mint gondolnánk. A Kína felfedezése – A nyugati világ és a Mennyei Birodalom találkozása címû, szintén gyönyörûen illusztrált albumban (Alexandra Kiadó, 2003) olvashattuk, hogy Saigon környékén római eredetû tárgyakat találtak, és kínai évkönyv beszámolt arról is, hogy Marcus Aurelius küldötteket menesztett Kína uralkodójának udvarába. És említsük még az 1421, amikor Kína felfedezte a világot címû kitûnõ ténykönyvet (Alexandra), amely részletesen bemutatja, hogy a 15. századi Kína fejlettsége sokban jelentõsen meghaladta a korabeli Európáét.
Kína elsõ történelmi uralkodócsaládját a Kr. e. 16. században alapították. Ez a csodálatos album felvázolja az utat, amely elvezetett Qin Shi Huangdi uralmához, aki létrehozta az egyesített birodalmat, felvette az Elsõ Magasztos Császár nevet, és uralma megszilárdítására reformok sorát kezdeményezte, hogy teljesen központosított adminisztrációt hozzon létre. Õ kezdte meg a Nagy Fal építését, önmagának pedig egy 50 km2-es temetkezési komplexumot épített. Itt találtak rá 1974-ben kutat fúró parasztok egy földalatti teremre, s benne egy több mint hatezer életnagyságú, csodálatosan kimunkált, katonákat és lovaikat formázó agyagszobrokból álló hadseregre, és azok hasonlóan bámulatos hadfelszerelésére. A fegyvereiket különleges ötvözetbõl készítették, s azok máig is csillogóak és élesek. A katonák csatára kész hadrendben álltak, védve a császár sírját ellenségeitõl. Qin Shi Huangdi sírõrzõ hadserege azóta is ámulatban tartja a világot, és büszke az a múzeum, amely néhány darabját kiállíthatja.
Ez a hadsereg többrõl is tanúskodik, mint a császár hatalmáról és gazdagságáról: szintúgy a Kr. e. 3. századi Kína igen magas iparmûvészeti, technológiai fejlettségérõl, és alkotóinak igényességérõl. Hogy valójában milyen is volt akkor Kína, és milyen fejlõdési úton jutott el odáig, arról ad részletes képet ez a tárgyához méltóan impozáns méretû, szép és elegáns kötet. Az õsi Birodalom és az azt ábrázoló, annak hagyományait idézõ késõbbi kínai mûvészet képes albumának is csodálatos. Képanyagát hajdani építmények rekonstrukciói, és helyszínek mai fényképei is gazdagítják, és természetesen sok elemzõ fénykép a Hadseregrõl. Utóbbiak sokat megmutatnak a jellegzetes alakokból, részletekbõl, a katonák arcaiból – mindegyikük arca egyedi! –, öltözékébõl, alakzataiból. Ha a hangulatunk éppen nem igényli, hogy belemerüljünk a hajdani Kína történelmének és kultúrájának részletes tanulmányozásába, vagy ez meghaladná a pillanatnyi befogadóképességünket, kitûnõ szellemi élvezet nézegetni ezeket a képeket. Ízelítõül a róluk és a hozzájuk csatlakozó magyarázatokról, idézzünk ide egyetlen ilyen szöveget, amely egy portré-válogatást kísér: „Ezeknek a katonáknak erõteljes testalkatát fedezhetjük fel a nehéz öltözék alatt, amely csaknem ellentétben áll azzal a pszichológiai könnyedséggel és finomsággal, amellyel a Qin-kézmûvesek megkísérelték az egyedi individuumokat kifejezésre juttatni, mintha minden egyes figura külön személyiség lenne, etikai és morális szempontból tökéletes lény. Ez a nyilvánvaló erõfeszítés magyarázza, hogy a katonák enynyire különbözõ testi jellegzetességekkel rendelkeztek, amelyekkel valósággal életre keltik a figurákat. Csodálatra méltó a pillantások és az arckifejezések sokfélesége...”
A kötet nagy részét szakmailag alapos, ugyanakkor a laikus érdeklõdõ számára is jól érthetõ tanulmányok alkotják. Szerzõik - amint a fülszöveg elmondja - a témakörök kiváló tudósai, tehát jól megalapozott, megbízható ismereteket kapunk tõlük errõl az idõben, térben és nagyrészt kultúrában is távoli világról. Tanulmányaik elsõ, összefüggõ tömbje, amely a kifejezõ Történelem, Filozófia és Törvény címet kapta, a Birodalom szellemi alapjait és (kultúr)történetét tekinti át. Ez Kína õsi kultúráitól és a mitikus császárságoktól indul, és az Elsõ Magasztos Császár beteljesületlen álmával zárul. A második tömb a Császáré, és hûséges, õt a mai napig szolgáló Terrakotta Hadseregéé. A Császár hatalmi törekvései és a konfuciánusok közötti ütközés kapcsán itt olvashatunk a történelem valószínûleg elsõ könyvégetésérõl, s ugyanakkor annak egy rendkívül felvilágosodott rendelkezésérõl: a központi archívum(!) mindenrõl megõrizhetett egy másolatot. Ennek a tömbnek a nagy részét a Császár városának, és a Hadsereget is magában foglaló monumentális temetkezési komplexumának az ismertetése és (mûvészet)történeti elemzése teszi ki. Különösen érdekes fejezet szól arról, milyen sok olvasható ki e szobrokból a korabeli kínai hadászatról, hadtudományról, haditechnikáról.
Olvashatjuk: korabeli beszámolók szerint a Császáron úrrá lett a halhatatlanság utáni vágy, és irracionális döntésekre is ragadtatta. Ám – a róla szóló rész záró szavai szerint – közvetlenül a halála elõtt megértette, hogy az igazi halhatatlanság az, ha megmaradunk az emberek emlékezetében – és vele ez így is történt.
Kína felfedezése - Guadalupi Gianni
Alexandra Kiadó
A nyugati világ és a mennyei birodalom találkozása.
Az eddig kiadatlan dokumentumok, valamint remek korabeli képek alapján összeállított könyv bepillantást enged Kína és a nyugati világ bonyolult kapcsolatrendszerébe, az első, tapogatózó kereskedelmi lépésektől a gyarmatosítás végéig és a császárság bukásáig, ahonnan a maoista forradalom és a mai Kína gyökerei erednek. A Kínát történelmi perspektívából szemlélő könyv hódolattal adózik a kínaiak művészete és kreativitása előtt, s mesterműveiket bemutatva bizonyítja stílusuk és kultúrájuk utánozhatatlanságát.
Szasa Kolesznyikov
Kína felfedezése
Alexandra Kiadó
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
A kínaiak Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát?
Ki, kit fedezett fel?
Kína igazi felfedezése
A kérdés taglalása későbbre tolódik, egyenlőre koncentráljunk Kína felfedezésére(Alexandra Kiadó, www.alexandra.hu, info@alexandra.hu)
1763-ban egy nap Giacomo Casanova a Szász Királyság fővárosában, Frezdában üldögélt egy kávéházban. Történetesen ez volt az a város, ahol rájöttek a kínaiak egyik legféltettebb titkára, a porcelángyártásra s gyártani is kezdték. A vén kalandor azzal töltötte idejét, hogy részt vett egy különös könyv megírásában( A kínai kém, avagy a pekingi udvar Európa jelen helyzetének vizsgáűlatával megbízott titkos követe. A mű hat kötetben jelent meg 1765-ben Kölnben.
Két különböző mandarin álnevén a két tréfacsináló(a másik Ange Goudar volt) kitalált néhány mulatságos beszámolót , amelyet állítólag elküldtek a Mennyei Birodalomba, a Mennyek urá-nak, hogy tájékoztassák őt az európai udvarok helyzetéről és szokásairól. Dupla paródfia sikerült a kezük alatt. Egyrészt az európai társadalom felvilágosult szatírája volt, másrészt kifigurázta azoknak a jezsuitáknak a beszámolóit, kik a kereszténység erőteljes nyomulását rögzítették Kínában. A két tiszteletlen, tekintélyromboló és vitriolosan rosszindulatú, hamis pekingi ügynök talán cinikus bölcsességgel ráérzett, hogy a humor görbe tükrében megjelenített Európa sokkal kevésbé volt meseszerű, mint a tudós jezsuiták, misszionáriusok által bemutatott Kína.
A szerző már az előszóban leszögezi, hogy Kína fokozatos megismerése a soroatos félreértések mulatságos története volt.
Marco Polo Kathay-a, a Milliós-ban leírt mongol dinasztiabeli Kína, olyannyira ámulatba ejtő volt, hogy egyes kétkedők a Nagy Kán regényeként emlegették.A mandzsu Kína rokokó átfestésben jelent meg az európaiak előtt. A hatás azonban nem maradt el: Stockholmtól Palermóig egyre több palotát és kastélyt ékítettek lakkozott bútorokkal és porcelánnal, s díszítették tapétákkal, melyek pagodákkal telehintett zöld rétek és rizsföldek elbűvölő képeit ábrázolták kanyargó folyókkal, amelyeken pompás dzsunkák hajóztak , s pálma, bambusz, vagy szomorúfúz vetett rájuk árnyat.Ebben a pradicsomban a parasztok nem dolgoztak körömszakadtáig, hanem bivalyok hátán bóbiskolnak, ajkukon idült mosollyal, míg a fiatal lányok forrásvízzel töltötték meg porcelánkancsóikat. Mandarinok közlekedtek gyaloghintóikon, lustán legyxezgetve magukat papírlegyezőikkel, s ha egy sárkány kukkantott ki valamelyik barlangból, az semmivel sem volt ijesztőbb, mint a toronymagas krizantémokon sütkérező tarka pillangók. Azonban a XIX. században a Kína-imádat megvetésssé fajult. Később már a világot féltették a sárga veszedelemtől.
Egy csodálatos világ felfedezésének szomorú története elevenedik meg azoknak az utazóknak, kereskedőknek, hittérítőknek és diplomatáknak a szavain keresztül, akik évszázadokon keresztül próbálták megfejteni Kína talányát; ami aztán e világ tragikus lerombolásához vezetett. Káprázatos képanyagáűval, sziporkázó stílusával a kötet ezt a folyamatot elveníti meg, minden eddiginél plasztikusabban.
Pár évvel ezelőtt Gavin Menzies azzal a teóriával állt elő, hogy kínai hajósok 1421-ben, vagyis 71 évvel Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát. Menzies most továbbfejlesztette elméletét, s egészen Kubiláj kánig megy vissza a felfedezések történetében. Hogy igaza van-e, azt egyelőre kevés bizonyíték támasztja alá…
Új kiállítást nyitottak meg a napokban Szingapúrban, a részben kínaiak által lakott délkelet-ázsiai városállamban. A tárlat témája nem számít újdonságnak, különösen 2002 óta nem: ekkor jelent meg Gavin Menzies könyve, amelynek már címe is kihívó – „1421: Az év, amikor Kína felfedezte Amerikát”.
Hogy Menziesnek igaza van-e, azt egyelőre a tudósok még nem döntötték el, és a kétségek is igencsak sokasodnak a teóriával kapcsolatban. Annyi bizonyos azonban, hogy a kiállítás a könyvszerző gondolatmenetét igyekszik alátámasztani, közvetett – tehát nem egészen egyértelmű – bizonyítékokkal. Ám időközben Menzies már könyvének átdolgozott változatát készíti elő, amelyben 1421-nél is korábbra teszi Amerika felfedezését, és persze ezt is a kínaiaknak tulajdonítja, méghozzá Kubiláj kán idejére.
Kolumbusz hatása
Mielőtt belemennénk a részletekbe, meg kell említenünk, hogy Amerikát már igen sokan felfedezték Kolumbusz előtt, ám csak az 1492-es hajóút, vagyis éppen Kolumbusz utazása nyomán vált nagy tömegek számára is elérhetővé az Újvilág. Akár a kínaiak, akár a vikingek, akár az ókori egyiptomiak vagy azok kortársai(!) jutottak el először Amerikába (ezen legendás elméletek közül a legbiztosabb a vikingek esetleges és időleges letelepedése Észak-Amerikában) nem voltak képesek tartós kapcsolatokat kiépíteni, amelyek évezredeken át meghatározták volna két kontinens – Afrika és Amerika, vagy Ázsia és Amerika, illetve Európa és Amerika – kapcsolatát. Mindössze epizódszerű kapcsolatfelvételekről lehetett szó, ha egyáltalán létezett kapcsolat, és még ha némi kereskedelem kialakult is, az nem befolyásolta annyira Amerika és az egész világ sorsát, mint amennyire Kolumbusz felfedezése tette azt.
Cseng Ho admirális
De térjünk vissza Menzieshez és elméletéhez, s nézzük meg részletesen, mit is állít a bestseller-író, illetve miről is szól a most Szingapúrban megnyílt kiállítás! A tárlat elsősorban annak a Zheng He (Cseng Ho) admirálisnak állít emléket, aki hét tengeri expedíciót irányított 1405 és 1423 között. A kínaiak nem voltak legénység híján: míg az európai felfedezők legjobb esetben is pár tucatnyi, esetleg százas létszámú csoportokban indultak útnak (Kolumbusz három hajóval vágott neki az Atlanti-óceánnak), addig Cseng admirális 317 hajóval és 28 ezer (!) emberével kezdett „utazgatni”. Cseng Hót általában a legnagyobb tengeri felfedezők között tartják számon, de az a szaktudósok körében vitatott, hogy pontosan milyen felfedezések fűződnek a nevéhez, és meddig jutott el egyáltalán útjai során.
Eredeti tárgyak, kevés bizonyíték
Az „1421” című kiállítás most eredeti tárgyakkal, videókkal és interaktív megoldásokkal próbálja bemutatni Cseng Hót és az admirális korát, továbbá a felfedezéseket, amelyeket többnyire térképekkel, közvetett bizonyítékokkal próbálnak alátámasztani.
A kiállítás fiatalkorától követi az admirális pályáját, ezért 1382-től veszi kezdetét. Az ifjú Cseng Hunnanban (Kínában) nőtt fel, és vallását tekintve muzulmán volt. (Eredetileg Ma Sanbaónak hívták, de a Zheng He az angol nyelvterületen terjedt el, a Cseng Ho név pedig magyarul ismertebb.) A Ming-dinasztia hadserege már gyermekként foglyul ejtette Csenget, akit eunuchhá tettek, és udvari szolgálatra osztottak be. Hamarosan magasabb tanulmányokba kezdett, és a Ming-dinasztia harmadik uralkodójának, Zhu Di-nek lett a tanácsadója. (Az uralkodó neve magyar átírással Cseng-cu, de előfordul Cheng-tsu, Cheng-zu, illetve Jung-lo elnevezése is.) Ez a császár – akit a Ming-dinasztia egyik leghatalmasabb uralkodójának tartanak a történészek – küldte az admirálist „a világ végei felé”, hogy minél több „tiszteletadást gyűjtsön be” a tengerentúli barbár népektől. (Ez a várakozás a tiszteletadásra később is jellemző volt a kínai uralkodókra, akik ugyanezt várták el sok évszázaddal utóbb a náluk megjelenő európaiaktól is. Azok azonban nemhogy tiszteletet nem adtak nekik, hanem megpróbálták leigázni Kínát, félig-meddig sikerrel.)
Újraépítették Cseng Ho hajóit
Cseng Ho hiábavaló erőfeszítései
Visszatérve Cseng Hóra, mire az ő flottája 1423-ban hazajutott Kínába, a császár megbukott (Cseng-cu uralkodásának végét 1424-re, illetve 1425-re teszik a különböző források), s a vezetőváltással egyidejűleg megváltozott Kína politikája is. Kezdetét vette az izolacionizmus, vagyis az elzárkózás (hasonlóra volt példa Japán, sőt tulajdonképpen még az Egyesült Államok történetében is). A több száz évig tartó elzárkózás nyomán a hatalmas flotta enyészetnek indult, a nagy utazásokról készített feljegyzéseket megsemmisítették (bár egyesek amellett érvelnek, hogy bizonyos dokumentumok azért fennmaradtak), s Kína fejlődése általában véve is megtorpant.
A most megnyílt kiállításon a Cseng Ho első öt útját bemutató részben a fűszerek és a tea kereskedelmére hívják fel a rendezők a figyelmet, illetve az akkori tengerészek életét próbálják bemutatni. A kínaiak ekkor már hatszáz éve járták a tengereket, és számos találmányt fejlesztettek ki, amelyeket nyugaton csak évszázadokkal később ismertek meg. Használtak mágneses iránytűket, vízhatlan válaszfalakat építettek hajóikba. Sőt, Cseng Ho vitorlás hajóin – a dzsunkákon – volt hely a veteményeseknek is! Kis területen zöldségeket, illetve csövekben szójababot termesztettek, hogy a fontos fehérjéket és vitaminokat (különösen a C-vitamint) biztosítani tudják a legénység élelmezésekor. Bár a kínaiak aligha fedezték fel Szent-Györgyi Albert előtt évszázadokkal a C-vitamint, de azt tudták, hogy ha ezeket az élelmiszereket fogyasztják, akkor elkerülhetik a skorbutot, azt a betegséget, amelyet a vitaminhiány idéz elő.
Menzies fantasztikus teóriái
De térjünk vissza Menziesre, aki 2002-es könyvében azt állította, hogy 71 évvel Kolumbusz előtt, 1421-ben Cseng Ho elérte Amerikát! Menzies műve nagy vitát váltott ki szakértők és laikusok között egyaránt. A szerző mintegy százezer e-mailt kapott az elmúlt három évben az olvasóktól, ami mutatja, mennyire nagy érdeklődést keltett a téma.
Menzies tulajdonképpen nem történész, de teljesen laikusnak sem mondhatnánk: nyugdíjas éveit tölti, miután egy brit tengeralattjáró parancsnokaként szolgált a Royal Navy-nél. Menzies azt állítja, hogy nem Kolumbusz fedezte fel Amerikát, de a többi európai, Vasco da Gama és Cook kapitány sem sok újat rajzolt be a világtérképekre, hiszen mások már előttük feltérképezték Amerikát, Indiát és Ausztráliát! (Vasco da Gama európaiként elsőnek jutott el mindenesetre Indiába, Cooknak pedig Ausztrália felfedezését tulajdonítják.)
Menziestől persze a legtöbb e-mailben azt kérdezték az olvasók, hogy milyen bizonyítékai vannak minderre. A tengerészkapitány erre bejelentette, hogy 2007-re átdolgozza könyvét, méghozzá az újabb kutatási eredmények és leletek fényében. Menzies immár azt fogja állítani (állítólag…), hogy nem is Cseng Ho fedezte fel Amerikát, mert már előtte is jártak ott kínai hajósok.
Menzies bevallja: hibázott, de…
Menzies szerint könyvének első változatában azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy mindent egyetlen személy eredményének tulajdonított. Ám mostanra már nem is Cseng Ho lesz a központi alakja, hanem az elődök. Menzies úgy véli, hogy már Kubilaj kán hajósai, a mongol hódító flottája feltérképezte a Föld nagy részét. (A mongol Kubilaj kán, a kínai Jüan-dinasztia alapítója az 1200-as évek végén hódította meg Kínát, illetve Peking elődjét, s nála járt például a feljegyzések szerint a velencei Marco Polo is. A Jüan-dinasztia után kerültek a Mingek hatalomra Kínában.)
A szingapúri kiállításon látható is néhány másolat Kubilaj kán térképeiből. Ezek nemrégiben kerültek elő az amerikai Kongresszusi Könyvtárból. Ezek a dokumentumok tisztán mutatják a hírek szerint Észak-Amerikát, s az izotópvizsgálatok szerint ezek a térképek a 13. század végéről származnak, vagyis tényleg Kubilaj uralkodása idején készülhettek.
Szintén a szingapúri kiállításon szerepel – az International Herald Tribune beszámolója szerint – néhány koreai térkép másolata, amelyek Charlotte Rees kollekciójából kerültek elő. Ő egy Kínában született misszionárius lánya, aki a térképeket apjától örökölte. Rees térképei a XVI. századból származnak, de állítólag Krisztus előtt 200-ban keletkezett kínai térképek másolatai. Menzies szerint Cseng Ho ismerhette ezeket a térképeket, és így tudhatta, miként érhető el Amerika. Csengnek azonban javítania kellett a térképeken, mert azok longitudinális (hosszúsági) hibákat tartalmaztak.
Vitatott elmélet – ősi buddhisták Kanadában?
Menzies szerint jónéhány bizonyíték van arra, hogy elsüllyedt kínai dzsunkák fekszenek Florida, New York, Dél-Carolina és Kanada partjainál, vagyis Amerikának nem is a Csendes-óceánra néző partjain, hanem a Kínától távolabbi, atlanti partvidéken. Sőt, egy kanadai építész, Paul Chiasson ásatásaira hivatkozva – amelyekről fényképek is láthatók a szingapúri kiállításon – Új-Skóciában, Kanadában a Cape Dauphin-nél egy korai kínai települést is találtak. A régészek azonban vitatják Menzies és Chiasson efféle állításait, és úgy gondolják, hogy inkább egy viking településről van szó Kanada keleti partvidékén. Ezt a nézetet viszont megintcsak Chiasson vitatja. Menzies pedig azt állítja, hogy buddhista sírokat és iszlám sírköveket találtak, amelyek aligha lehetnek európai eredetűek. A sírokban találtak csontokat is, ezeket most DNS-vizsgálatoknak szeretnék alávetni, s erre már engedélyt is kértek a kanadai kormánytól.
Bár Menzies állításai igen hangzatosak, még a Nemzetközi Cseng Ho Társaság elnöke, Tan Ta Sen sem mer egyértelműen az angol tengerészkapitány mellé állni. Szerinte Menzies igen érdekes könyvet írt, de azért még további bizonyítékokra lenne szükség az elmélet alátámasztásához.
http://www.geographic.hu/index.php/fotopalyazat/fotopalyazat/nyomtathato.php?act=napi&id=5068
Szegő Iván Miklós
Utóirat:
hányszor összetalálkozunk az õsi Kína emlékeivel, rácsodálkozunk civilizációjának szinte hihetetlen fejlettségére. A szakembereknek kincs, a kívülállóknak érdekesség: a 2500 évvel ezelõtt élt, e kötetben is idézett Szun Ce „A hadviselés tudománya” c. könyvét ma a menedzsment szakirodalom egyik alapmûveként tartjuk számon, és tételeit gyakorlati útmutatásként idézik a mai szerzõk. Mao-t valószínûleg már rég elfelejtették, amikor Szun Ce még mindig „élõ” hadmûveleti tanácsadó lesz.
Sajátosan pragmatikus felfogást terjesztettek – igazi politikai marketinget gyakoroltak – az õsi Kína uralkodói. E szerint a Menny nem tûrte az olyan uralkodót, aki méltatlannak bizonyult magas hivatalára, és ez vezetett a dinasztiák bukására és új dinasztiák felemelkedésére. A Kr. e. 1050 táján hatalomra jutott Csou-dinasztia uralkodói felvették a Menny Fia címet, amelyet azután az összes többi uralkodó is viselt. Valóban praktikus ideológia és egyben propaganda eszköz: az uralkodó lett a Menny képviselõje a Földön. Ezzel törvényesítették azt is, ha megdöntötték egy dinasztia uralmát, hiszen ha egy uralkodó tétova és erkölcstelen, azt a Menny megbünteti. A Menny Megbízatása tehát nem volt elidegeníthetetlen jog, ellenkezõleg, az újra meg újra felülvizsgálta a döntését, és ezzel biztosította az ellenõrzést az uralkodók felett. A Menny és az uralkodó ezáltal egységbe forrt, dinasztiaváltáskor pedig az új uralkodót azonosították a Mennyel, hogy legitimálják és megalapozzák a politikai tekintélyét.
Kína és Európa kapcsolata is régebbi, mint gondolnánk. A Kína felfedezése – A nyugati világ és a Mennyei Birodalom találkozása címû, szintén gyönyörûen illusztrált albumban (Alexandra Kiadó, 2003) olvashattuk, hogy Saigon környékén római eredetû tárgyakat találtak, és kínai évkönyv beszámolt arról is, hogy Marcus Aurelius küldötteket menesztett Kína uralkodójának udvarába. És említsük még az 1421, amikor Kína felfedezte a világot címû kitûnõ ténykönyvet (Alexandra), amely részletesen bemutatja, hogy a 15. századi Kína fejlettsége sokban jelentõsen meghaladta a korabeli Európáét.
Kína elsõ történelmi uralkodócsaládját a Kr. e. 16. században alapították. Ez a csodálatos album felvázolja az utat, amely elvezetett Qin Shi Huangdi uralmához, aki létrehozta az egyesített birodalmat, felvette az Elsõ Magasztos Császár nevet, és uralma megszilárdítására reformok sorát kezdeményezte, hogy teljesen központosított adminisztrációt hozzon létre. Õ kezdte meg a Nagy Fal építését, önmagának pedig egy 50 km2-es temetkezési komplexumot épített. Itt találtak rá 1974-ben kutat fúró parasztok egy földalatti teremre, s benne egy több mint hatezer életnagyságú, csodálatosan kimunkált, katonákat és lovaikat formázó agyagszobrokból álló hadseregre, és azok hasonlóan bámulatos hadfelszerelésére. A fegyvereiket különleges ötvözetbõl készítették, s azok máig is csillogóak és élesek. A katonák csatára kész hadrendben álltak, védve a császár sírját ellenségeitõl. Qin Shi Huangdi sírõrzõ hadserege azóta is ámulatban tartja a világot, és büszke az a múzeum, amely néhány darabját kiállíthatja.
Ez a hadsereg többrõl is tanúskodik, mint a császár hatalmáról és gazdagságáról: szintúgy a Kr. e. 3. századi Kína igen magas iparmûvészeti, technológiai fejlettségérõl, és alkotóinak igényességérõl. Hogy valójában milyen is volt akkor Kína, és milyen fejlõdési úton jutott el odáig, arról ad részletes képet ez a tárgyához méltóan impozáns méretû, szép és elegáns kötet. Az õsi Birodalom és az azt ábrázoló, annak hagyományait idézõ késõbbi kínai mûvészet képes albumának is csodálatos. Képanyagát hajdani építmények rekonstrukciói, és helyszínek mai fényképei is gazdagítják, és természetesen sok elemzõ fénykép a Hadseregrõl. Utóbbiak sokat megmutatnak a jellegzetes alakokból, részletekbõl, a katonák arcaiból – mindegyikük arca egyedi! –, öltözékébõl, alakzataiból. Ha a hangulatunk éppen nem igényli, hogy belemerüljünk a hajdani Kína történelmének és kultúrájának részletes tanulmányozásába, vagy ez meghaladná a pillanatnyi befogadóképességünket, kitûnõ szellemi élvezet nézegetni ezeket a képeket. Ízelítõül a róluk és a hozzájuk csatlakozó magyarázatokról, idézzünk ide egyetlen ilyen szöveget, amely egy portré-válogatást kísér: „Ezeknek a katonáknak erõteljes testalkatát fedezhetjük fel a nehéz öltözék alatt, amely csaknem ellentétben áll azzal a pszichológiai könnyedséggel és finomsággal, amellyel a Qin-kézmûvesek megkísérelték az egyedi individuumokat kifejezésre juttatni, mintha minden egyes figura külön személyiség lenne, etikai és morális szempontból tökéletes lény. Ez a nyilvánvaló erõfeszítés magyarázza, hogy a katonák enynyire különbözõ testi jellegzetességekkel rendelkeztek, amelyekkel valósággal életre keltik a figurákat. Csodálatra méltó a pillantások és az arckifejezések sokfélesége...”
A kötet nagy részét szakmailag alapos, ugyanakkor a laikus érdeklõdõ számára is jól érthetõ tanulmányok alkotják. Szerzõik - amint a fülszöveg elmondja - a témakörök kiváló tudósai, tehát jól megalapozott, megbízható ismereteket kapunk tõlük errõl az idõben, térben és nagyrészt kultúrában is távoli világról. Tanulmányaik elsõ, összefüggõ tömbje, amely a kifejezõ Történelem, Filozófia és Törvény címet kapta, a Birodalom szellemi alapjait és (kultúr)történetét tekinti át. Ez Kína õsi kultúráitól és a mitikus császárságoktól indul, és az Elsõ Magasztos Császár beteljesületlen álmával zárul. A második tömb a Császáré, és hûséges, õt a mai napig szolgáló Terrakotta Hadseregéé. A Császár hatalmi törekvései és a konfuciánusok közötti ütközés kapcsán itt olvashatunk a történelem valószínûleg elsõ könyvégetésérõl, s ugyanakkor annak egy rendkívül felvilágosodott rendelkezésérõl: a központi archívum(!) mindenrõl megõrizhetett egy másolatot. Ennek a tömbnek a nagy részét a Császár városának, és a Hadsereget is magában foglaló monumentális temetkezési komplexumának az ismertetése és (mûvészet)történeti elemzése teszi ki. Különösen érdekes fejezet szól arról, milyen sok olvasható ki e szobrokból a korabeli kínai hadászatról, hadtudományról, haditechnikáról.
Olvashatjuk: korabeli beszámolók szerint a Császáron úrrá lett a halhatatlanság utáni vágy, és irracionális döntésekre is ragadtatta. Ám – a róla szóló rész záró szavai szerint – közvetlenül a halála elõtt megértette, hogy az igazi halhatatlanság az, ha megmaradunk az emberek emlékezetében – és vele ez így is történt.
Kína felfedezése - Guadalupi Gianni
Alexandra Kiadó
A nyugati világ és a mennyei birodalom találkozása.
Az eddig kiadatlan dokumentumok, valamint remek korabeli képek alapján összeállított könyv bepillantást enged Kína és a nyugati világ bonyolult kapcsolatrendszerébe, az első, tapogatózó kereskedelmi lépésektől a gyarmatosítás végéig és a császárság bukásáig, ahonnan a maoista forradalom és a mai Kína gyökerei erednek. A Kínát történelmi perspektívából szemlélő könyv hódolattal adózik a kínaiak művészete és kreativitása előtt, s mesterműveiket bemutatva bizonyítja stílusuk és kultúrájuk utánozhatatlanságát.
Szasa Kolesznyikov
Kína felfedezése
Alexandra Kiadó
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Az Atlanti Fal
Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség
Az Atlanti fal ostroma
Irodalmi megközelítés:
Kortárs Művészeti Múzeum / Ludwig Múzeum Budapest
Ősz Gábor
Az Atlanti fal tájképe
A táj lassan változik a bunkerek körül, az erózió és az új megszállók: a turizmus territóriuma ez. A funkció nélküli, pusztuló óriás betoncseppek elszórva a homokban; az óceán partján felejtett építészet. Mivel a bunkerek nagy része nem szilárd talajra, alapok nélkül készült, a homokba öntött szilárd betontestek idegenül imbolyognak ide-oda a tengerparti struktúra végtelenjében. Felborulnak, elsüllyednek, hánykolódnak a homokban.
És az elhagyott pusztuló rendszer mégis egy a modern építészetet idéző, rendkívüli és idegen szépséget sugároz. Ugyanakkor az egykori harcviselés építményei archaikus korokat megelevenítve, az Egyiptomi építészetre vagy az Azték struktúrákra emlékeztetnek. Talányos analógiának tűnnek a halotti és a katonai építészet között. Legömbölyített szürke formák, mintegy kultúra nélküli templomok, mindig arccal az óceán horizontja felé...........
Az én figyelmemet az u.n. megfigyelő, ellenőrző vagy parancsnoki posztok kötötték le. Ezek az éleken lágyan ívelt formák nem csak gyorsan készültek de az aerodinamika korát megelőzve, úgy tűnnek, mintha sebességre törnének, mintha a légellenállást próbálnák legyőzni. Fukciójuk szerint egyfajta eszközei a vizuális ellenőrzésnek. Formailag erősen kiugró gyakran félkörívű homlokzat jellemző rájuk ..............
A bunker, architektonikus megjelenésén keresztül vált érdekessé. A belsejéből kitekintve viszont megjelenik, a magában a térben rejtező képkészítés lehetősége. Az hogy a bunker belső terét egy Camera-Obscura saját terévé alakítja, a bunker maga készíthet képet arról a tájról, amelynek megfigyelésére rendeltetésszerűen létrehozták. Ez itt közel és távol az egyetlen építészet, amely funkcionális kapcsolatot épített ki táj és architektonikus szerkezet között. Szándéka szerint megpróbált észrevétlen maradni, mintegy a táj részévé válni.
A rituális vadászat részeként ez egyfajta készültség a táj meglepetésszerű birtokbavételére, a látvány folyamatos ellenőrzésének gyakorlataként. A megfigyelés és kép párhuzamaként a Camera Obscura elvei alapján, a keskeny hosszú hasíték kitakarása és a pinhole elhelyezése után, a bunker megfigyelő terébe lógatott nagyméretű fotópapír lassan rögzíteni kezdi a táj bevetülő képét.
A fotókamera a másodperc törtrésze alatt készít képet, míg a Camera Obscura esetében az expozíciós idő elérheti a negyven percet is:
Jelen esetben, a cibakróm papír használatával az expozíció ideje 4 és fél óra közöttire növekedett. Ez egy térben és időben elnyúló, szín és fény sajátságos egységét teremtette............
Érdekes jelenség az, hogy amíg a bunkerből tekintek kifelé, megfordul a fejemben, hogy talán valami olyat veszek észre, amit más különben nem. Mintha olyan jelenségekre "fókuszálna", amelyek talán ott vannak, csak éppen nem láthatók. Ez a láthatóban rejtező, ismereti jelenség kerül a végtelenbe "élesített" fotópapírra. Egy bizarr ellentmondás, a félelem beton konzerve és a lejárt szavatosságú békés látkép között.
Részletek Ősz Gábor : Az Atlanti Fal c. írásából
Az Atlanti Fal: Az északi tengertől egészen a spanyol-francia határig húzódó erőd rendszer, amely az angol-szász Szövetségesek partra szállását lett volna hivatott megakadályozni. A fal nem egy összefüggő erőd rendszer volt, mint például a Maginot-vonal, hanem kisebb nagyobb bunkerek, lövegállások és parti akadályok változó sűrűségű hálózata. Az Atlanti Fal legerősebb része a Cherbourg és Calis közötti szakasz volt. (lásd még: Maginot-vonal)
Előzmények
II. világháború első szakasza (1944. június 22-ig)
Hitler megegyezett Sztálinnal Kelet-Közép-Európa felosztásában (Molotov-Ribbentrop paktum 1939. augusztus 23.), szeptember 1-jén megkezdődött Lengyelország lerohanása. Két nappal később a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak, de fegyveres konfliktusba nem keveredett a III. Birodalommal. Lengyelországnak egyedül kellett szembeszállnia a Wehrmachttal, illetve szeptember 17-e után a Vörös Hadsereggel is. Szeptember 27-én elesett Varsó, Lengyelországot felosztották. Az ősz folyamán a Szovjetunió a keletlengyel területeken kívül a Baltikumot is bekebelezte (végleg 1940 augusztusában), a „furcsa háború” Nyugat-Európában nem követelt áldozatokat. Hitler kivárt, Franciaország és Anglia pedig tanácstalan volt. A Szovjetunió megtámadta Finnországot (1939. november - 1940. március), és komoly erőfeszítések után sikerült 50 ezer km2 -rel növelnie a Birodalom területét. Hitler 1940 tavaszán, hogy megakadályozzon egy esetleges tengeri zárlatot, hadseregével lerohanta Dániát és Norvégiát (Quesling-kormány). Angliában Churchill lett a miniszterelnök (1940. május 10.). Németország – megkerülve a franciák által bevehetetlennek hitt Maginot-vonalat – elfoglalta a Benelux államokat. Manstein páncélosai áttörtek az Ardenneken és bekerítették a francia-brit erőket. A szövetségesek csapataikat Dunkuerque-nél evakuálták, Franciaország elesett. Június 5-én Párizs kapitulált, június 22-én pedig Petain marsall aláírta a fegyverletételt a compiegne-i erdőben. Észak-Franciaországot megszállták, míg Dél-Franciaországban petain vezetésével – Vichy székhellyel – bábállam alakult. Anglia nem kapitulált, így 1940 augusztusában megkezdődött Anglia felett a légicsata (a Luftwaffe és a Royal Air Force között), amelyet szeptember 15-re az angolok nyertek meg. 1940 szeptemberében megalakult – a háromhatalmi egyezménnyel – a Berlin-Róma-Tokió tengely. A tengelyhatalmak következő célpontja a Szovjetunió lett, de előtte Hitler kisegítette Mussolinit az afrikai fronton (1941. február, Rommel – Afrikakorps). Áprilisban lerohanta az ellenséges Jugoszláviát, illetve az angol befolyás alatt álló Görögországot. A hadműveletek sikeresnek bizonyultak, a németek még Kréta szigetét is elfoglalták (biztos bázist teremtve maguknak a Földközi-tengeren). A kontinensen egyetlen potenciális ellenfél maradt, a Szovjetunió. 1941. június 22-én német olasz, román, finn és szlovák csapatok három irányból támadást indítottak – a sztálini tisztogatások miatt katonailag erősen meggyengült – Szovjetunió ellen.
A németek 1933—1939 között építették ki nyugati határaik mentén az ún. Siegfried-vonalat. Ez a francia—belga erődítési irányzattól alapvetően eltérő erődítési rendszer volt. Az összefüggő és nagy mélységű, arányosan elhelyezett erődelemekkel megerődített állásoknak egyrészt a széles körű támadó manőverezés, másrészt az aktív védelmi hadműveletek lehetőségét kellett biztosítaniuk. A Siegfried-vonal több mint 550 km hosszúságban zárta le Németország Hollandiával, Belgiummal, valamint Franciaországgal közös határát. Szélességben északi, középső és déli szakaszra, mélységben 2-3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb a középső szakasz volt, ahol mélysége néhol a 40 km-t is elérte. Tartós erődítési építményei a 100-150 cm falvastagságú, nehéz géppuskával, páncéltörő és tábori tüzérségi lövegekkel felszerelt könnyű és közepes vasbeton erődök voltak. Az erődök közötti hézagokban nyílt géppuska és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe 20 ezer tartós építményt építettek be. Sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a 60 darabot.
A németek a háború során még több erődrendszert is építettek, illetve állítottak helyre. Így 1942-ben kezdték meg az ún. Atlanti-fal kiépítését, amely a francia tengerpart megvédésére volt hivatott. A tervből azonban csak néhány kikötő és néhány fontosabb partszakasz megerődítése valósult meg, ide sorolható még a kelet-poroszországi (Kőnigsberg) erődrendszer, valamint a balti erődítések.
Következmények:
Az 1944-es európai hadműveletek
1944 elején – a 900 napos ostrom alól – felszabadult Leningrád és nyárra már Varsó előtt állt a szovjet hadsereg. A varsói felkelést a szovjet csapatok politikai megfontolásból tétlenül nézték. Varsó október 2-án újra elesett, és a várost a nácik lerombolták. A teheráni konferencián megtárgyalt második front megnyitására 1944. június 6-án (D-Day) került sor (normandiai partraszállás – Eisenhower tábornok irányítása alatt). A németek által kiépített atlanti fal a rossz stratégia miatt csődöt mondott, kemény harcok után sikerült megerősíteni a normandiai hídfőállást. Augusztus 23-án Mihály román király az augusztus 20-i vereség után – a román hadsereggel együtt átállt a szövetségesek oldalára. Augusztus 25-én Párizs felszabadult. A román átállással a szovjetek megkerülhették a Kárpátokat, és októberben a debreceni tankcsatában szétverték az egyik utolsó német ellentámadást. A tankcsata után nyitva állt az út Budapest felé. A nyugati fronton 1944 decemberében a németek egy utolsó támadást indítottak az Ardenneken keresztül, de a támadás hamar összeomlott. A III. Birodalomnak már csak hónapjai maradtak.
Erwin Rommel szerepe:
Erwin Johannes Eugen Rommel (1891-1944)
Német tábornagy. Harcolt az elso világháborúban, megkapta a legmagasabb német kitüntetést. A két világégés között írt egy fontos muvet a gyalogsági hadviselésrol, késobb viszont páncélosparancsnokként vált világhíruvé. A franciaországi hadjárat során a 7. páncéloshadosztály élén egészen Cherbourg-ig tört előre. Naponta 50-60 esetleg 160 kilómétert nyomult előre. 1941 februárjától 1943-ig az Észak-Afrikában harcoló német csapatok (Deusche Afrika Korps (DAK), Német Afrika Haderő) parancsnoka. Nagyszerű taktikai készsége és ravaszsága miatt kapta a Sivatagi Róka nevet az angoloktól. Röviddel Afrikába érkezése után megállította Wavell 1941-es támadását,elentámadást indított és amit az angolok elvettek 5 hét alatt az olaszoktól azt visszavette 5 nap alatt. 1942 tavaszán viszont az ő támadását tartóztatta fel az Auchinleck vezette brit serege (Crusader hadművelet).
A gyakran változó hadiszerencse ezt követoen ismét a németeket segítette, ám az el-alameini csatában végül a többszörös túlerő döntő gyozelmet aratott.
Hitler 3 tábornokot küldött kényszernyugdíjba, mert csak Montgomery tábornok tudta a túlerőt megfelelően használni. Ezután az DAK állandó hátrálásra kényszerült, ám eközben kemény ellenállást tanúsított. A végső vereség elott Hitler hazarendelte, új megbízatása az Európa erőd, Olaszországi és Franciaországi védelem megszervezése volt. Kiderült számára, hogy a propagandaszólamokkal ellentétben az Atlanti Fal (Franciaország partjainak védelme) nem létezik. Lázasan kezdett dolgozni a védelem megerosítésén, de nem kapott kello támogatást Rundstedt-tol (mindenki azt hitte Calais-nál lesz a partraszállás csak ő és még néhany parancsnok tudta hogy normandiában). A szövetségesek partraszállásakor ismét szembekerült régi ellenfelével, Montgomeryvel. Július 17-én súlyosan megsebesült. Nevét összefüggésbe hozzák az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylettel. Nem bizonyított, hogy aktívan részt vett volna az összeesküvésben, mindenesetre tudott róla, és egyetértett céljaival. Ezen okok miatt 1944 októberében két válastása volt, vagy öngyilkosság vagy a családja. A hivatalos indoklás szerint sebesülésébe halt bele, és hősöknek kijáró temetést kapott.
mMkor Hitler 1940 szeptemberében titkos rendeletben törölte a Seelöwe hadműveletet, Nagy-Britannia tervezett invázióját, parancsot adott a Todt Szervezetnek a 2400 kilométer hosszú Atlanti Fal megépítésére a francia, belga és holland tengerpart mentén. Minden tengeri kikötőt erődítménnyé alakítottak. Hitler maga tervezte meg az erődítmények szerkezetét és katonai védelmét, és még a felhasználandó acél és cement mennyiségét, minőségét is előírta. Személyesen jelölte ki a parancsnokokat, akik hűségesküt tettek neki, és megígérték, hogy a végsőkig fognak küzdeni.
Winston Churchill és tábornokai közben terveket készítettek az Atlanti Fal erődrendszerének áttörésére. A D-nap és az Overlord hadművelet elsöprő sikerét követően a szövetséges erőknek el kellett foglalniuk a kulcsfontosságú kikötőerődöket, hogy partra lehessen tenni az utánpótlást. A normandiai partok előtt létrehozott Mulberry kikötők túlságosan sérülékenyek voltak az időjárás viszontagságaival szemben, és a szövetséges igényeknek csak a töredékét tudták kielégíteni. Az amerikaiak harcolva vágtak utat maguknak a Cotentin-félszigeten, hogy megpróbálják bevenni Cherbourg-t, St. Malót, Brestet, Lorient-t és St. Nazaire-t. A kanadai és brit erők ugyanakkor a balszárnyon törtek előre, elfoglalva Le Havre-ot, Dieppe-et, Boulogne-t, Calais-t, s bekerítve Dunkerque-et.
Minden erőd parancsnoka elszánt védekező harcot vívott, és megsemmisítette a kikötői létesítményeket. A szerző is tagja volt annak a páncéloshadosztálynak, amely egy egész napon és éjszakán át tartó, merész támadással bevette Antwerpent, amire Hitler a Schelde folyó antwerpeni bejáratát védő flushingi és walchereni erődök megerősítésével reagált.
A szövetségesek sikerére mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy a nyugati fronton elkerüljék a patthelyzet kialakulását. A dicsfény és az újságok szalagcímei a szövetséges hadseregek nyilvánvaló sikereire koncentráltak; az amerikaiak keserves küzdelmei Bretagne-ban, a britek és kanadaiak nyomorúságos körülmények között, Antwerpen megnyitásáért vívott hadjáratai hamar feledésbe merültek. A szörnyűséges „kis csatákat” végigharcoló katonák küzdelmüket „Hamupipőke-háborúnak” nevezték el. Ez a könyv az ő teljesítményüknek, bátorságuknak és eltökéltségüknek állít emléket.
A II. világháború öt éven át tartó globális hadviselését leginkább egy háromdimenziós, halálos sakkjátszmához lehetne hasonlítani. A harcmezők ott húzódtak a tengerpartokon, a ligetekben, a mocsarakban, az elárasztott mélyföldeken, és borzalmas összecsapások zajlottak le a levegőben, a vízen és a víz alatt. A hadjáratok közül sokat jól dokumentáltak, ez a könyv azonban olyan csaták sorozatáról szól, amelyekről ritkán írtak.
A Barbarossa-hadművelet megindításakor, Oroszország 1941 júniusában kezdődő inváziójának idején Hitler már teljes bizonyossággal tudta, hogy Achilles-sarka egy második front sikeres megnyitása lehet Nyugat-Európában. Ő és Winston Churchill is tisztában voltak vele, hogy a szövetséges hadsereg a nyugati szárnyon végrehajtott sikeres támadással és behatolással aláírná a Harmadik Birodalom halálos ítéletét. A tengelyhatalmak a rendelkezésükre álló hatalmas emberanyag (köztük kényszersorozott oroszok, magyarok, franciák, hollandok és belgák) ellenére sem reménykedhettek a háború megnyerésében, ha egyszerre kell harcolniuk az oroszok hordái ellen keleten és a szövetséges hadseregek ellen nyugaton. Hitler a keleti fronton támadásba küldte páncéloshadseregeit – sakktáblájának „futárjait” és „huszárjait”. A nyugati fronton ugyanakkor tucatnyi, vagy még több erődítményt, „bástyát” hozott létre, hogy így védje a sebezhető kikötőket. Ebben a könyvben részletesen tárgyaljuk Hitler titkos rendeleteit, melyek kibocsátásával megalkotta az Atlanti Falat. A hatalmas, főként kényszermunkásokat dolgoztató Todt Szervezet 1941 telén azt a feladatot kapta a Führertől, hogy építsen fel egy 2400 kilométer hosszú, acél- és betonerődítményekből álló védelmi vonalat, amely végighúzódik négy ország – Dánia, Hollandia, Belgium és főként Franciaország tengerpartján...
egy fanyalgó kritika
A könyv címe kissé félrevezető, mert valójában a nyugati partvidéken kialakított és a német által a végsőkig védeni tervezett kikötőerődök elfoglalásáról szól, nem pedig a teljes Atlanti Fal felszámolásáról. A téma ezzel együtt rendkívül érdekes. A szerző sajnos mindössze annyi forrást használt fel, ami bibliográfiaként egyetlen(!) oldalra ráfért. Levéltári forrás egy sincs közöttük.
E könyv esetében sajnos sem az író, sem a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Számos pontatlanság becsúszott (sohasem létezett alakulatok, összekevert rendfokozatok, eltévesztett harcjárműfajták, stb.). Nálam a könyv 40 százalékos.
http://209.85.135.104/search?q=cache:gk6-dAaa9_gJ:memoir44.hu/forum/14%3Fkonyvjelzo%3D20+atlanti+fal+ostroma&hl=hu&ct=clnk&cd=44&gl=hu
A kiAmikor Hitler 1940 szeptemberében titkos rendeletben törölte a Seelöwe hadműveletet, Nagy-Britannia tervezett invázióját, parancsot adott a Todt Szervezetnek a 2400 kilométer hosszú Atlanti Fal megépítésére a francia, belga és holland tengerpart mentén. Minden tengeri kikötőt erődítménnyé alakítottak. Hitler maga tervezte meg az erődítmények szerkezetét és katonai védelmét, és még a felhasználandó acél és cement mennyiségét, minőségét is előírta. Személyesen jelölte ki a parancsnokokat, akik hűségesküt tettek neki, és megígérték, hogy a végsőkig fognak küzdeni.
Winston Churchill és tábornokai közben terveket készítettek az Atlanti Fal erődrendszerének áttörésére. A D-nap és az Overlord hadművelet elsöprő sikerét követően a szövetséges erőknek el kellett foglalniuk a kulcsfontosságú kikötőerődöket, hogy partra lehessen tenni az utánpótlást. A normandiai partok előtt létrehozott Mulberry kikötők túlságosan sérülékenyek voltak az időjárás viszontagságaival szemben, és a szövetséges igényeknek csak a töredékét tudták kielégíteni. Az amerikaiak harcolva vágtak utat maguknak a Cotentin-félszigeten, hogy megpróbálják bevenni Cherbourg-t, St. Malót, Brestet, Lorient-t és St. Nazaire-t. A kanadai és brit erők ugyanakkor a balszárnyon törtek előre, elfoglalva Le Havre-ot, Dieppe-et, Boulogne-t, Calais-t, s bekerítve Dunkerque-et.
Minden erőd parancsnoka elszánt védekező harcot vívott, és megsemmisítette a kikötői létesítményeket. A szerző is tagja volt annak a páncéloshadosztálynak, amely egy egész napon és éjszakán át tartó, merész támadással bevette Antwerpent, amire Hitler a Schelde folyó antwerpeni bejáratát védő flushingi és walchereni erődök megerősítésével reagált.
A szövetségesek sikerére mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy a nyugati fronton elkerüljék a patthelyzet kialakulását. A dicsfény és az újságok szalagcímei a szövetséges hadseregek nyilvánvaló sikereire koncentráltak; az amerikaiak keserves küzdelmei Bretagne-ban, a britek és kanadaiak nyomorúságos körülmények között, Antwerpen megnyitásáért vívott hadjáratai hamar feledésbe merültek. A szörnyűséges "kis csatákat" végigharcoló katonák küzdelmüket "Hamupipőke-háborúnak" nevezték el. Ez a könyv az ő teljesítményüknek, bátorságuknak és eltökéltségüknek állít emléket. adó:
Üdv
A SZERZŐ(K)RŐL
Patrick Delaforce a II. világháború folyamán a 11. páncéloshadosztály királyi lovastüzérségének szakaszvezetőjeként szolgált Normandiában, majd előretolt megfigyelőtisztként Hollandiában és Németországban. Kitüntették az Orániai–nassaui Rend Bronzkeresztjével, és a hadjárat során két alkalommal említették meg a nevét a napiparancsban. 1945 végén csatlakozott a 7. páncéloshadosztályhoz, és a 3. királyi lovastüzérség „Jáva” csapatát vezette. Miután otthagyta a hadsereget, borszállítással foglalkozott, majd a reklámszakmában próbált szerencsét, mielőtt hivatásos írónak állt. Több mint húsz hadtörténeti könyvet írt, valamint számos útikönyvet és életrajzi művet. A Pen and Sword Books 2004-ben újra kiadta Wellington The Beau című könyvét. Jelenleg Sussexben él.
Az Atlanti fal ostroma
Irodalmi megközelítés:
Kortárs Művészeti Múzeum / Ludwig Múzeum Budapest
Ősz Gábor
Az Atlanti fal tájképe
A táj lassan változik a bunkerek körül, az erózió és az új megszállók: a turizmus territóriuma ez. A funkció nélküli, pusztuló óriás betoncseppek elszórva a homokban; az óceán partján felejtett építészet. Mivel a bunkerek nagy része nem szilárd talajra, alapok nélkül készült, a homokba öntött szilárd betontestek idegenül imbolyognak ide-oda a tengerparti struktúra végtelenjében. Felborulnak, elsüllyednek, hánykolódnak a homokban.
És az elhagyott pusztuló rendszer mégis egy a modern építészetet idéző, rendkívüli és idegen szépséget sugároz. Ugyanakkor az egykori harcviselés építményei archaikus korokat megelevenítve, az Egyiptomi építészetre vagy az Azték struktúrákra emlékeztetnek. Talányos analógiának tűnnek a halotti és a katonai építészet között. Legömbölyített szürke formák, mintegy kultúra nélküli templomok, mindig arccal az óceán horizontja felé...........
Az én figyelmemet az u.n. megfigyelő, ellenőrző vagy parancsnoki posztok kötötték le. Ezek az éleken lágyan ívelt formák nem csak gyorsan készültek de az aerodinamika korát megelőzve, úgy tűnnek, mintha sebességre törnének, mintha a légellenállást próbálnák legyőzni. Fukciójuk szerint egyfajta eszközei a vizuális ellenőrzésnek. Formailag erősen kiugró gyakran félkörívű homlokzat jellemző rájuk ..............
A bunker, architektonikus megjelenésén keresztül vált érdekessé. A belsejéből kitekintve viszont megjelenik, a magában a térben rejtező képkészítés lehetősége. Az hogy a bunker belső terét egy Camera-Obscura saját terévé alakítja, a bunker maga készíthet képet arról a tájról, amelynek megfigyelésére rendeltetésszerűen létrehozták. Ez itt közel és távol az egyetlen építészet, amely funkcionális kapcsolatot épített ki táj és architektonikus szerkezet között. Szándéka szerint megpróbált észrevétlen maradni, mintegy a táj részévé válni.
A rituális vadászat részeként ez egyfajta készültség a táj meglepetésszerű birtokbavételére, a látvány folyamatos ellenőrzésének gyakorlataként. A megfigyelés és kép párhuzamaként a Camera Obscura elvei alapján, a keskeny hosszú hasíték kitakarása és a pinhole elhelyezése után, a bunker megfigyelő terébe lógatott nagyméretű fotópapír lassan rögzíteni kezdi a táj bevetülő képét.
A fotókamera a másodperc törtrésze alatt készít képet, míg a Camera Obscura esetében az expozíciós idő elérheti a negyven percet is:
Jelen esetben, a cibakróm papír használatával az expozíció ideje 4 és fél óra közöttire növekedett. Ez egy térben és időben elnyúló, szín és fény sajátságos egységét teremtette............
Érdekes jelenség az, hogy amíg a bunkerből tekintek kifelé, megfordul a fejemben, hogy talán valami olyat veszek észre, amit más különben nem. Mintha olyan jelenségekre "fókuszálna", amelyek talán ott vannak, csak éppen nem láthatók. Ez a láthatóban rejtező, ismereti jelenség kerül a végtelenbe "élesített" fotópapírra. Egy bizarr ellentmondás, a félelem beton konzerve és a lejárt szavatosságú békés látkép között.
Részletek Ősz Gábor : Az Atlanti Fal c. írásából
Az Atlanti Fal: Az északi tengertől egészen a spanyol-francia határig húzódó erőd rendszer, amely az angol-szász Szövetségesek partra szállását lett volna hivatott megakadályozni. A fal nem egy összefüggő erőd rendszer volt, mint például a Maginot-vonal, hanem kisebb nagyobb bunkerek, lövegállások és parti akadályok változó sűrűségű hálózata. Az Atlanti Fal legerősebb része a Cherbourg és Calis közötti szakasz volt. (lásd még: Maginot-vonal)
Előzmények
II. világháború első szakasza (1944. június 22-ig)
Hitler megegyezett Sztálinnal Kelet-Közép-Európa felosztásában (Molotov-Ribbentrop paktum 1939. augusztus 23.), szeptember 1-jén megkezdődött Lengyelország lerohanása. Két nappal később a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak, de fegyveres konfliktusba nem keveredett a III. Birodalommal. Lengyelországnak egyedül kellett szembeszállnia a Wehrmachttal, illetve szeptember 17-e után a Vörös Hadsereggel is. Szeptember 27-én elesett Varsó, Lengyelországot felosztották. Az ősz folyamán a Szovjetunió a keletlengyel területeken kívül a Baltikumot is bekebelezte (végleg 1940 augusztusában), a „furcsa háború” Nyugat-Európában nem követelt áldozatokat. Hitler kivárt, Franciaország és Anglia pedig tanácstalan volt. A Szovjetunió megtámadta Finnországot (1939. november - 1940. március), és komoly erőfeszítések után sikerült 50 ezer km2 -rel növelnie a Birodalom területét. Hitler 1940 tavaszán, hogy megakadályozzon egy esetleges tengeri zárlatot, hadseregével lerohanta Dániát és Norvégiát (Quesling-kormány). Angliában Churchill lett a miniszterelnök (1940. május 10.). Németország – megkerülve a franciák által bevehetetlennek hitt Maginot-vonalat – elfoglalta a Benelux államokat. Manstein páncélosai áttörtek az Ardenneken és bekerítették a francia-brit erőket. A szövetségesek csapataikat Dunkuerque-nél evakuálták, Franciaország elesett. Június 5-én Párizs kapitulált, június 22-én pedig Petain marsall aláírta a fegyverletételt a compiegne-i erdőben. Észak-Franciaországot megszállták, míg Dél-Franciaországban petain vezetésével – Vichy székhellyel – bábállam alakult. Anglia nem kapitulált, így 1940 augusztusában megkezdődött Anglia felett a légicsata (a Luftwaffe és a Royal Air Force között), amelyet szeptember 15-re az angolok nyertek meg. 1940 szeptemberében megalakult – a háromhatalmi egyezménnyel – a Berlin-Róma-Tokió tengely. A tengelyhatalmak következő célpontja a Szovjetunió lett, de előtte Hitler kisegítette Mussolinit az afrikai fronton (1941. február, Rommel – Afrikakorps). Áprilisban lerohanta az ellenséges Jugoszláviát, illetve az angol befolyás alatt álló Görögországot. A hadműveletek sikeresnek bizonyultak, a németek még Kréta szigetét is elfoglalták (biztos bázist teremtve maguknak a Földközi-tengeren). A kontinensen egyetlen potenciális ellenfél maradt, a Szovjetunió. 1941. június 22-én német olasz, román, finn és szlovák csapatok három irányból támadást indítottak – a sztálini tisztogatások miatt katonailag erősen meggyengült – Szovjetunió ellen.
A németek 1933—1939 között építették ki nyugati határaik mentén az ún. Siegfried-vonalat. Ez a francia—belga erődítési irányzattól alapvetően eltérő erődítési rendszer volt. Az összefüggő és nagy mélységű, arányosan elhelyezett erődelemekkel megerődített állásoknak egyrészt a széles körű támadó manőverezés, másrészt az aktív védelmi hadműveletek lehetőségét kellett biztosítaniuk. A Siegfried-vonal több mint 550 km hosszúságban zárta le Németország Hollandiával, Belgiummal, valamint Franciaországgal közös határát. Szélességben északi, középső és déli szakaszra, mélységben 2-3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb a középső szakasz volt, ahol mélysége néhol a 40 km-t is elérte. Tartós erődítési építményei a 100-150 cm falvastagságú, nehéz géppuskával, páncéltörő és tábori tüzérségi lövegekkel felszerelt könnyű és közepes vasbeton erődök voltak. Az erődök közötti hézagokban nyílt géppuska és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe 20 ezer tartós építményt építettek be. Sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a 60 darabot.
A németek a háború során még több erődrendszert is építettek, illetve állítottak helyre. Így 1942-ben kezdték meg az ún. Atlanti-fal kiépítését, amely a francia tengerpart megvédésére volt hivatott. A tervből azonban csak néhány kikötő és néhány fontosabb partszakasz megerődítése valósult meg, ide sorolható még a kelet-poroszországi (Kőnigsberg) erődrendszer, valamint a balti erődítések.
Következmények:
Az 1944-es európai hadműveletek
1944 elején – a 900 napos ostrom alól – felszabadult Leningrád és nyárra már Varsó előtt állt a szovjet hadsereg. A varsói felkelést a szovjet csapatok politikai megfontolásból tétlenül nézték. Varsó október 2-án újra elesett, és a várost a nácik lerombolták. A teheráni konferencián megtárgyalt második front megnyitására 1944. június 6-án (D-Day) került sor (normandiai partraszállás – Eisenhower tábornok irányítása alatt). A németek által kiépített atlanti fal a rossz stratégia miatt csődöt mondott, kemény harcok után sikerült megerősíteni a normandiai hídfőállást. Augusztus 23-án Mihály román király az augusztus 20-i vereség után – a román hadsereggel együtt átállt a szövetségesek oldalára. Augusztus 25-én Párizs felszabadult. A román átállással a szovjetek megkerülhették a Kárpátokat, és októberben a debreceni tankcsatában szétverték az egyik utolsó német ellentámadást. A tankcsata után nyitva állt az út Budapest felé. A nyugati fronton 1944 decemberében a németek egy utolsó támadást indítottak az Ardenneken keresztül, de a támadás hamar összeomlott. A III. Birodalomnak már csak hónapjai maradtak.
Erwin Rommel szerepe:
Erwin Johannes Eugen Rommel (1891-1944)
Német tábornagy. Harcolt az elso világháborúban, megkapta a legmagasabb német kitüntetést. A két világégés között írt egy fontos muvet a gyalogsági hadviselésrol, késobb viszont páncélosparancsnokként vált világhíruvé. A franciaországi hadjárat során a 7. páncéloshadosztály élén egészen Cherbourg-ig tört előre. Naponta 50-60 esetleg 160 kilómétert nyomult előre. 1941 februárjától 1943-ig az Észak-Afrikában harcoló német csapatok (Deusche Afrika Korps (DAK), Német Afrika Haderő) parancsnoka. Nagyszerű taktikai készsége és ravaszsága miatt kapta a Sivatagi Róka nevet az angoloktól. Röviddel Afrikába érkezése után megállította Wavell 1941-es támadását,elentámadást indított és amit az angolok elvettek 5 hét alatt az olaszoktól azt visszavette 5 nap alatt. 1942 tavaszán viszont az ő támadását tartóztatta fel az Auchinleck vezette brit serege (Crusader hadművelet).
A gyakran változó hadiszerencse ezt követoen ismét a németeket segítette, ám az el-alameini csatában végül a többszörös túlerő döntő gyozelmet aratott.
Hitler 3 tábornokot küldött kényszernyugdíjba, mert csak Montgomery tábornok tudta a túlerőt megfelelően használni. Ezután az DAK állandó hátrálásra kényszerült, ám eközben kemény ellenállást tanúsított. A végső vereség elott Hitler hazarendelte, új megbízatása az Európa erőd, Olaszországi és Franciaországi védelem megszervezése volt. Kiderült számára, hogy a propagandaszólamokkal ellentétben az Atlanti Fal (Franciaország partjainak védelme) nem létezik. Lázasan kezdett dolgozni a védelem megerosítésén, de nem kapott kello támogatást Rundstedt-tol (mindenki azt hitte Calais-nál lesz a partraszállás csak ő és még néhany parancsnok tudta hogy normandiában). A szövetségesek partraszállásakor ismét szembekerült régi ellenfelével, Montgomeryvel. Július 17-én súlyosan megsebesült. Nevét összefüggésbe hozzák az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylettel. Nem bizonyított, hogy aktívan részt vett volna az összeesküvésben, mindenesetre tudott róla, és egyetértett céljaival. Ezen okok miatt 1944 októberében két válastása volt, vagy öngyilkosság vagy a családja. A hivatalos indoklás szerint sebesülésébe halt bele, és hősöknek kijáró temetést kapott.
mMkor Hitler 1940 szeptemberében titkos rendeletben törölte a Seelöwe hadműveletet, Nagy-Britannia tervezett invázióját, parancsot adott a Todt Szervezetnek a 2400 kilométer hosszú Atlanti Fal megépítésére a francia, belga és holland tengerpart mentén. Minden tengeri kikötőt erődítménnyé alakítottak. Hitler maga tervezte meg az erődítmények szerkezetét és katonai védelmét, és még a felhasználandó acél és cement mennyiségét, minőségét is előírta. Személyesen jelölte ki a parancsnokokat, akik hűségesküt tettek neki, és megígérték, hogy a végsőkig fognak küzdeni.
Winston Churchill és tábornokai közben terveket készítettek az Atlanti Fal erődrendszerének áttörésére. A D-nap és az Overlord hadművelet elsöprő sikerét követően a szövetséges erőknek el kellett foglalniuk a kulcsfontosságú kikötőerődöket, hogy partra lehessen tenni az utánpótlást. A normandiai partok előtt létrehozott Mulberry kikötők túlságosan sérülékenyek voltak az időjárás viszontagságaival szemben, és a szövetséges igényeknek csak a töredékét tudták kielégíteni. Az amerikaiak harcolva vágtak utat maguknak a Cotentin-félszigeten, hogy megpróbálják bevenni Cherbourg-t, St. Malót, Brestet, Lorient-t és St. Nazaire-t. A kanadai és brit erők ugyanakkor a balszárnyon törtek előre, elfoglalva Le Havre-ot, Dieppe-et, Boulogne-t, Calais-t, s bekerítve Dunkerque-et.
Minden erőd parancsnoka elszánt védekező harcot vívott, és megsemmisítette a kikötői létesítményeket. A szerző is tagja volt annak a páncéloshadosztálynak, amely egy egész napon és éjszakán át tartó, merész támadással bevette Antwerpent, amire Hitler a Schelde folyó antwerpeni bejáratát védő flushingi és walchereni erődök megerősítésével reagált.
A szövetségesek sikerére mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy a nyugati fronton elkerüljék a patthelyzet kialakulását. A dicsfény és az újságok szalagcímei a szövetséges hadseregek nyilvánvaló sikereire koncentráltak; az amerikaiak keserves küzdelmei Bretagne-ban, a britek és kanadaiak nyomorúságos körülmények között, Antwerpen megnyitásáért vívott hadjáratai hamar feledésbe merültek. A szörnyűséges „kis csatákat” végigharcoló katonák küzdelmüket „Hamupipőke-háborúnak” nevezték el. Ez a könyv az ő teljesítményüknek, bátorságuknak és eltökéltségüknek állít emléket.
A II. világháború öt éven át tartó globális hadviselését leginkább egy háromdimenziós, halálos sakkjátszmához lehetne hasonlítani. A harcmezők ott húzódtak a tengerpartokon, a ligetekben, a mocsarakban, az elárasztott mélyföldeken, és borzalmas összecsapások zajlottak le a levegőben, a vízen és a víz alatt. A hadjáratok közül sokat jól dokumentáltak, ez a könyv azonban olyan csaták sorozatáról szól, amelyekről ritkán írtak.
A Barbarossa-hadművelet megindításakor, Oroszország 1941 júniusában kezdődő inváziójának idején Hitler már teljes bizonyossággal tudta, hogy Achilles-sarka egy második front sikeres megnyitása lehet Nyugat-Európában. Ő és Winston Churchill is tisztában voltak vele, hogy a szövetséges hadsereg a nyugati szárnyon végrehajtott sikeres támadással és behatolással aláírná a Harmadik Birodalom halálos ítéletét. A tengelyhatalmak a rendelkezésükre álló hatalmas emberanyag (köztük kényszersorozott oroszok, magyarok, franciák, hollandok és belgák) ellenére sem reménykedhettek a háború megnyerésében, ha egyszerre kell harcolniuk az oroszok hordái ellen keleten és a szövetséges hadseregek ellen nyugaton. Hitler a keleti fronton támadásba küldte páncéloshadseregeit – sakktáblájának „futárjait” és „huszárjait”. A nyugati fronton ugyanakkor tucatnyi, vagy még több erődítményt, „bástyát” hozott létre, hogy így védje a sebezhető kikötőket. Ebben a könyvben részletesen tárgyaljuk Hitler titkos rendeleteit, melyek kibocsátásával megalkotta az Atlanti Falat. A hatalmas, főként kényszermunkásokat dolgoztató Todt Szervezet 1941 telén azt a feladatot kapta a Führertől, hogy építsen fel egy 2400 kilométer hosszú, acél- és betonerődítményekből álló védelmi vonalat, amely végighúzódik négy ország – Dánia, Hollandia, Belgium és főként Franciaország tengerpartján...
egy fanyalgó kritika
A könyv címe kissé félrevezető, mert valójában a nyugati partvidéken kialakított és a német által a végsőkig védeni tervezett kikötőerődök elfoglalásáról szól, nem pedig a teljes Atlanti Fal felszámolásáról. A téma ezzel együtt rendkívül érdekes. A szerző sajnos mindössze annyi forrást használt fel, ami bibliográfiaként egyetlen(!) oldalra ráfért. Levéltári forrás egy sincs közöttük.
E könyv esetében sajnos sem az író, sem a fordító nem állt a helyzet magaslatán. Számos pontatlanság becsúszott (sohasem létezett alakulatok, összekevert rendfokozatok, eltévesztett harcjárműfajták, stb.). Nálam a könyv 40 százalékos.
http://209.85.135.104/search?q=cache:gk6-dAaa9_gJ:memoir44.hu/forum/14%3Fkonyvjelzo%3D20+atlanti+fal+ostroma&hl=hu&ct=clnk&cd=44&gl=hu
A kiAmikor Hitler 1940 szeptemberében titkos rendeletben törölte a Seelöwe hadműveletet, Nagy-Britannia tervezett invázióját, parancsot adott a Todt Szervezetnek a 2400 kilométer hosszú Atlanti Fal megépítésére a francia, belga és holland tengerpart mentén. Minden tengeri kikötőt erődítménnyé alakítottak. Hitler maga tervezte meg az erődítmények szerkezetét és katonai védelmét, és még a felhasználandó acél és cement mennyiségét, minőségét is előírta. Személyesen jelölte ki a parancsnokokat, akik hűségesküt tettek neki, és megígérték, hogy a végsőkig fognak küzdeni.
Winston Churchill és tábornokai közben terveket készítettek az Atlanti Fal erődrendszerének áttörésére. A D-nap és az Overlord hadművelet elsöprő sikerét követően a szövetséges erőknek el kellett foglalniuk a kulcsfontosságú kikötőerődöket, hogy partra lehessen tenni az utánpótlást. A normandiai partok előtt létrehozott Mulberry kikötők túlságosan sérülékenyek voltak az időjárás viszontagságaival szemben, és a szövetséges igényeknek csak a töredékét tudták kielégíteni. Az amerikaiak harcolva vágtak utat maguknak a Cotentin-félszigeten, hogy megpróbálják bevenni Cherbourg-t, St. Malót, Brestet, Lorient-t és St. Nazaire-t. A kanadai és brit erők ugyanakkor a balszárnyon törtek előre, elfoglalva Le Havre-ot, Dieppe-et, Boulogne-t, Calais-t, s bekerítve Dunkerque-et.
Minden erőd parancsnoka elszánt védekező harcot vívott, és megsemmisítette a kikötői létesítményeket. A szerző is tagja volt annak a páncéloshadosztálynak, amely egy egész napon és éjszakán át tartó, merész támadással bevette Antwerpent, amire Hitler a Schelde folyó antwerpeni bejáratát védő flushingi és walchereni erődök megerősítésével reagált.
A szövetségesek sikerére mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy a nyugati fronton elkerüljék a patthelyzet kialakulását. A dicsfény és az újságok szalagcímei a szövetséges hadseregek nyilvánvaló sikereire koncentráltak; az amerikaiak keserves küzdelmei Bretagne-ban, a britek és kanadaiak nyomorúságos körülmények között, Antwerpen megnyitásáért vívott hadjáratai hamar feledésbe merültek. A szörnyűséges "kis csatákat" végigharcoló katonák küzdelmüket "Hamupipőke-háborúnak" nevezték el. Ez a könyv az ő teljesítményüknek, bátorságuknak és eltökéltségüknek állít emléket. adó:
Üdv
A SZERZŐ(K)RŐL
Patrick Delaforce a II. világháború folyamán a 11. páncéloshadosztály királyi lovastüzérségének szakaszvezetőjeként szolgált Normandiában, majd előretolt megfigyelőtisztként Hollandiában és Németországban. Kitüntették az Orániai–nassaui Rend Bronzkeresztjével, és a hadjárat során két alkalommal említették meg a nevét a napiparancsban. 1945 végén csatlakozott a 7. páncéloshadosztályhoz, és a 3. királyi lovastüzérség „Jáva” csapatát vezette. Miután otthagyta a hadsereget, borszállítással foglalkozott, majd a reklámszakmában próbált szerencsét, mielőtt hivatásos írónak állt. Több mint húsz hadtörténeti könyvet írt, valamint számos útikönyvet és életrajzi művet. A Pen and Sword Books 2004-ben újra kiadta Wellington The Beau című könyvét. Jelenleg Sussexben él.
Az amerikai elnökök
Az amerikai elnökök
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Nem voltak egyformák.
Kennedy szerint Marilyn Monroe egy teniszlabdát is keresztülszívott egy vékony slaugon, és ott volt neki a Joe Bonnano. Clinton szaxofonját kevesen látták, de egy időben mindenki arról beszélt.Anton Burr alelnök párbajban halt meg Hamiltonnal szemben. Nagy idők nagy egyéniségeket hívnak életre, gondoljunk csak a magyar reformkorra. Az egyébként cigány származású Bill Clinton megalomániájáról árulkodik(mostanában sokat szunyókál!), hogy micsodáját Williamnak szóllíttatta,,mert az hosszabb volt, mint a Bill kifejezés. Szintén a köteteben is csak kéjencként emlegetett Clintonról szól az az aranyos szállóige, hogy"Hogyha én egy fa...szal akarok szórakozni, akkor nem Clintonnal kezdem, bár ő elég nagy, de szórakozásra elég az enyém"
A kötet mércéje Roosewelt,joggal.
A pécsi egyetem politológiai tanszékén egyszer, pusztán szórakozásból, megpróbáltam megírni egy találomra kiválasztott város, Nagykőrös, polgármestereinek történetét, politikai ,közéleti, politológiai teljesítményeik alapján. Már a tudományos szempontok,kritériumok kiválasztása is kidolgozása is nehezen ment, s noha rendkívül gyümölcsöző lett volna egy ilyen szempontrendszer, nem tudtam öonállóan létrehozni.
Az amerikai elnökökkel kapcsolatban ezt a hiányt tökéletesen betölti Graubard könyve. A kép nem teljes, mert csak Roosewlttől Bush-ig tárgyalja az elnökök szerepét,produkcióját, de azért a tudós elme áttöri ezt a maga választotta keretet:elemzését a tizenkilencedik századi visszatekintéssel kezdi, ajhol nagyszerű metaforával azt mutatja be, hogy az első amerikai elnökök királyok voltak az udvaroncok között. Ez a metaforikus, színes leírás stílusa uralja a könyvet. Itt aztán senki nem fog unatkozni.
A kötet logikája is könnyen megfejthető:
Először az amerikai elnökök közös tulajdonságairól beszél, majd ezután tér rá az egyes elnökök egyedi sajátosságaira, de közbekeveredik a történetiség nézőpontja, s egy korszerű USA portrét olvashatunk egyébként az ökonomikusan szerkesztett kötet révén.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke az Egyesült Államok legmagasabb rangú tisztségviselője, államfője. Az alkotmány értelmében az elnök egyúttal az Egyesült Államok Kormányának kormányfője és az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka is.
Az Egyesült Államok szuperhatalmi pozíciója folytán e poszt mindenkori betöltője a világ legbefolyásosabb vezetője és a legismertebb közszereplők egyike.
Lazításként:
Black & White skót whiskey reklámja világszerte ismertté tette a bájos kutyapáros fekete tagját, a skót terriert. Habár nálunk nem tartozik a legnépszerűbb fajták közé, Amerikában például a First Dog is skót terrier: az amerikai elnököt fontos tárgyalásokra is elkíséri Barney, a kis fekete terrier.
A skót terrier szerelmesei szerint ez a fajta a legősibb felföldi terrier, és a többi hasonló fajta a skót-angol határvidékről csupán a „Scottie” leszármazottja. Valóban, a korabeli krónikákban például Skye terrierként megnevezett kutyák nem a ma is ismert hosszú törzsű, hosszú szőrű fajtára emlékeztettek, hanem inkább a mai skót terrierre. Az ősi származáselméletet támaszthatja alá három XVI. századi könyv is (Jacques du Fouilloux: La venerie, 1561; dr. Stevens: The Maison Rustique, 1572; Turberville: The Noble Art of Venerie, 1575), melyek szerzői egybehangzóan írnak le egy olyan rókára és borzra használatos terriert, mely megfelelhet a mai skót terrier ősének. A XVII. században VI. Jakab, Skócia királya is megemlíti a skót terriereket. Amikor I. Jakab néven Anglia királya lett, azt írta egyik levelében Laird of Caldwellnek, hogy egy tucat terriert küldött Franciaországba ajándékként.
Az Our Dogs angol kinológiai folyóírat egyik alapítója, Rawdon B. Lee szerint a skót terrier a legrégibb őshonos kutyafajta Nagy-Britanniában. Generációk óta népszerű fajta volt a Felföldön, ahol Skye terrierként ismerték, pedig kimondottan különbözött attól a hosszú szőrű, vadászatra már nem kimondottan alkalmas testfelépítésű kutyától, mint amilyen napjaink Skye terriere.
Mindezek azonban csak találgatások; ami viszont biztos, hogy kutyakiállításon először 1860-ban indítottak önálló osztályt a skót terriereknek. Ezek az ebek azonban valójában Skye, Dandie Dinmont és Yorkshire terrierek voltak. Sok skót meglehetősen felháborodottan figyelte ezeknek a kutyáknak a győzelmét a kiállításokon. Az elégedetlenség 1877-ben a Live Stock Journalban hosszú vitában öltött formát, számos cikk és olvasói levél taglalta, hogy milyen is az igazi skót terrier. A vita olyan hevessé vált, hogy a főszerkesztő felszólította a feleket, hogy csak akkor engedi folytatni, ha mindegyik fél pontosan leírja, szerinte milyennek kell lennia az igazi skót terriernek. Gordon Murray kapitány eleget is tett a kihívásnak, és a Stock Keeper c. lapnak írt levelében részletesen kifejtette elképzelését az ideális skót terrierről. Ez lecsillapította a kedélyeket, és 1880-ban J. B. Morrison már a hivatalos fajtaleírást fogalmazta, melyet mindegyik fél elfogadott. A standard lényegi pontjait a későbbi változtatások is megőrizték. 1882-ben megalakult a közös angol-skót fajtaklub, melynek elnöke J. B. Morrison volt, de ahogyan a skót terrier iránti érdeklődés nőtt, mindkét ország önálló klubot szervezett, melyek azonban harmonikusan tudtak együttműködni.
A fajtára vonatkozóan sokáig az Aberdeen terrier megjelölés is használatos volt, mivel ez a város akkoriban a skót terrier-tenyésztés centruma volt, innen érkeztek a fajta legismertebb és legsikeresebb kiállítói. 1868-ban, a Yorkshire-i Craven Show-n már önálló osztályban indulhattak a skót terrierek; és ekkor már ez a megnevezés nem több terrierfajtára vonatkozó általános megjelölés volt. 1879-ben a Kennel Club Show-n is külön osztályt vezettek be a fajta részére, ezáltal hivatalosan is elismerve a skót terriert.
Az Egyesült Államokkal John Naylor ismertette meg a faját. 1883-ban egy tenyészpárt importált, Tam Glent és Bonnie Belle-t. Az AKC törzskönyvében az első regisztrált skót terrier egy Dake nevű csíkos kan volt, melyet 1884. szeptember 15-én született, apja Naylor Glenlyon nevű kutyája volt. Németországban a századforduló táján kezdődött a tenyésztés, angol import egyedekkel. 1903-ban, Lipcsében állítottak ki először skót terriert német kiállításon. A szomszédos Ausztriában 1910-ben regisztrálták az első skót terriert, Valerie Auersperg grófnő tulajdonában. Finnországba 1928-ban érkezett az első egyed, Anna Eklund „Highland” kennelébe. A Scotch Lassie nevű szukát a hölgy egy állatkereskedésben vette. Egy évvel később már egy igazi tenyészszukát importált Angliából: Heather Jean volt a finn állomány „ősanyja”. Anna Eklund egyébként nem csak a skót terrier tenyésztésben volt úttörő, hanem ő volt az első női bíró Finnországban.
A XX. század végére az egykori rókavadász terrier sok országban a legnépszerűbb fajták közé tartozott. Számtalan híres közéleti személyiségnek, színésznek vagy sportolónak volt skót terriere, például Gábor Zsa Zsának, Ronald Reagennek és Liza Minellinek is. A leghíresebb skót terrier minden bizonnyal Fala volt, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök kutyája. Fala 1940. április 7-én született, Margaret Stuckley, az elnök unokanővére ajándékozta Rooseveltnek. Habár nem Fala volt az első Scottie a fehér Házban – Franklin Rooseveltnek többek között már volt egy Duffey és egy Mr. Duffey nevű skót terriere – de őt szerette a legjobban, szinte mindenhova magával vitte. Falának még most, évtizedekkel halála után is saját honlapja van. (http://www.fala-fdr.com) Érdekesség, hogy a jelenlegi amerikai elnöknek, George W. Bushnak is van egy skót terriere, akit Barney-nak hívnak. Az elnök szinte mindenhova magával viszi a kis fekete kedvencét. (http://bushybarney.tripod.com/index.htm)
A kiindulópont:
Az Egyesült Államok alkotmánya a világon szinte páratlan jogkörrel ruházza fel az elnököt: egy személyben államfő, kormányfő és a fegyveres erők főparancsnoka - ezt a három feladatkört a világ demokratikus országaiban általában legalább két ember között oszlik meg. Uralmát a hatalmi ágak megosztása (Checks and Balances) korlátozza: Fehér Ház a Kongresszus és a Legfelső Bíróság ellensúlyoza, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás. Az alkotmány ezért kimondja, hogy az elnök nem lehet egyszerre képviselő vagy szövetségi bíró is.
A hivatal betöltésének feltételei
George Washington
George Washington
az első elnök
(1789-1797)
Az alkotmány második cikkelyének első bekezdése szerint elnök lehet minden, az Egyesült Államok állampolgáraként született (vagy az alkotmány elfogadásának pillanatában állampolgársággal bíró), harmincötödik életévét betöltött személy, aki a jelölését megelőző legalább tizennégy évben az Államokban élt.
Az elmúlt években az a kitétel, amely szerint csak született amerikai lehet elnök, viták tárgyává vált. Sokan érvelnek amellett, hogy ezt a pontot törölni kellene, mivel számos, az elnökségre egyébként alkalmasnak tűnő embert kizár a jelöltségből, és korlátozza az amerikai társadalomért sokat tett bevándorlók munkájának jutalmazhatóságát. Az elnökségtől emiatt a kitétel miatt elzárt, prominens amerikai közéleti szereplők között olyanok vannak, mint az osztrák születésű Arnold Schwarzenegger, Kalifornia jelenlegi kormányzója, a cseh születésű Madeleine Albright, a Clinton-adminisztráció külügyminisztere, vagy a német születésű Henry Kissinger, Richard Nixon egykori biztonsági tanácsadója, későbbi külügyminiszter.
Az alkotmány értelmében az elnökök négyéves ciklusokban szolgálnak. Az 1951-ben életbe lépett XXII. kiegészítés szerint minden elnök legfeljebb két teljes cikluson keresztül maradhat hivatalban, de legtovább tíz éven keresztül (abban az esetben, ha először alelnökként került elnöki pocícióba, és a következő választásokig nem több, mint két évig volt hivatalban). Ezt a kiegészítést elsőként Dwight D. Eisenhower elnöksége idején alkalmazták.
Elnökválasztások
Theodore Roosevelt
Theodore Roosevelt
a huszonhatodik elnök
(1901-1909)
Elnökválasztásokat négyévente tartanak. Az elnököt közvetve választják, az elektori kollégiumon keresztül. Országos szinten egyedül az elnököt és az alelnököt választják, minden más közhivatalt betöltő személyt államonként választanak vagy jelölnek.
Eredetileg minden elektor két embert jelölt elnöknek. Az elektori szavazatok összeszámlálása után a legtöbb szavazatot kapott jelölt lett az elnök, míg az alelnöki székbe a második legtöbb szavazatot kapott ember ült. Így fordulhatott elő a második elnökválasztáson, hogy John Adams föderalista elnök alelnöke az ellenjelölt, demokrata-republikánus Thomas Jefferson lett.
Ez a rendszer 1804-ben, az alkotmány XII. kiegészítésének ratifikálása után változott meg. Ekkortól az elektorok külön szavaztak az elnök és külön az alelnök személyére. Az elnöki cím elnyeréséhez a jelöltnek az elektori szavazatok legalább felét meg kell szerezni. Ha ezt egyik jelölt sem éri el, az elnököt az alsóház, az alelnököt pedig a Szenátus jelöli ki. 1937, az alkotmány XX. kiegészítésének elfogadása óta az újonnan megválasztott vagy újraválasztott elnököt a választásokat követő év januárjának 20. napján iktatják hivatalába (ez általában a Legfelsőbb Bíróság elnökének feladata).
Napjainkban az amerikai elnökválasztás az ún. elnöki előválasztással kezdődik, amelynek során a nagy pártok (a demokraták és a republikánusok) megválasztják elnökjelöltjüket a párton belüli aspiránsok közül. Az elnökjelöltek ezután megnevezik az alelnökjelöltet. Valamivel a választások előtt a jelöltek szokás szerint több, országosan közvetített, nyilvános vitában ütköznek meg, és hosszasan kampányolnak, elsősorban az ingaállamokban, a bizonytalan szavazók meggyőzése érdekében.
Hivatali eskü
Az alelnök után, pontban délben helyezi kezét a Bibliára az új elnök letéve hivatali esküjét:
Én, (név) ünnepélyesen esküszöm , hogy az Egyesült Államok elnökének tisztét híven gyakorolom, és legjobb képességeim szerint fenntartom, óvom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát.
Hozzátehető „Isten engem úgy segéljen!”, de az alkotmány nem követeli meg.
Utódlás
Pontosan rögzített, hogy az elnök halála, lemondása vagy büntetőjogi elmozdítása esetén mely közjogi méltóságok, és milyen sorrendben veszik át a helyét. A hosszú sor első három tagja a következő:
1. az alelnök
2. az Alsóház elnöke
3. a Szenátus elnöke
Az alkotmány XXV. kiegészítése rögzíti a pontos feltételeket és az eljárást annak megállapítására, hogy egy hivatalban lévő elnök nem képes többé ellátni feladatát, valamint azt, hogy ilyenkor az alelnök veszi át a helyét, mint az Egyesült Államok megbízott elnöke.
Az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek névsora
Név Beiktatás Kilépés Párt Alelnök(ök)
1 George Washington 1789 1797 párton kívüli John Adams
2 John Adams 1797 1801 föderalista Thomas Jefferson
3 Thomas Jefferson 1801 1809 demokrata-republikánus Aaron Burr és George Clinton[1]
4 James Madison 1809 1817 demokrata-republikánus Elbridge Gerry[1]
5 James Monroe 1817 1825 demokrata-republikánus Daniel D. Tompkins
6 John Quincy Adams 1825 1829 demokrata-republikánus John C. Calhoun
7 Andrew Jackson 1829 1837 demokrata John C. Calhoun[2] és Martin Van Buren
8 Martin Van Buren 1837 1841 demokrata Richard Mentor Johnson
9 William Henry Harrison[3] 1841 1841 whig John Tyler
10 John Tyler 1841 1845 whig[4] senki
11 James Knox Polk 1845 1849 demokrata George M. Dallas
12 Zachary Taylor[3] 1849 1850 whig Millard Fillmore
13 Millard Fillmore 1850 1853 whig senki
14 Franklin Pierce 1853 1857 demokrata William R. King[5]
15 James Buchanan 1857 1861 demokrata John C. Breckinridge
16 Abraham Lincoln[6] 1861 1865 republikánus Hannibal Hamlin és Andrew Johnson
17 Andrew Johnson 1865 1869 demokrata[7] senki
18 Ulysses Simpson Grant 1869 1877 republikánus Schuyler Colfax és Henry Wilson[5]
19 Rutherford Birchard Hayes 1877 1881 republikánus William A. Wheeler
20 James Abram Garfield[6] 1881 1881 republikánus Chester A. Arthur
21 Chester Alan Arthur 1881 1885 republikánus senki
22 Stephen Grover Cleveland 1885 1889 demokrata Thomas A. Hendricks[5]
23 Benjamin Harrison 1889 1893 republikánus Levi P. Morton
24 Stephen Grover Cleveland 1893 1897 demokrata Adlai E. Stevenson
25 William McKinley[6] 1897 1901 republikánus Garret A. Hobart[5], később Theodore Roosevelt
26 Theodore Roosevelt, Jr. 1901 1909 republikánus senki, később Charles W. Fairbanks
27 William Howard Taft 1909 1913 republikánus James S. Sherman[5]
28 Thomas Woodrow Wilson 1913 1921 demokrata Thomas R. Marshall
29 Warren Gamaliel Harding[3] 1921 1923 republikánus Calvin Coolidge
30 John Calvin Coolidge, Jr. 1923 1929 republikánus senki, később Charles G. Dawes
31 Herbert Clark Hoover 1929 1933 republikánus Charles Curtis
32 Franklin Delano Roosevelt[3] 1933 1945 demokrata John Nance Garner és Henry A. Wallace és Harry S. Truman
33 Harry S. Truman 1945 1953 demokrata senki, később Alben W. Barkley
34 Dwight David Eisenhower 1953 1961 republikánus Richard M. Nixon
35 John Fitzgerald Kennedy[6] 1961 1963 demokrata Lyndon B. Johnson
36 Lyndon Baines Johnson 1963 1969 demokrata senki, később Hubert H. Humphrey
37 Richard Milhous Nixon[8] 1969 1974 republikánus Spiro Agnew[2], később senki, később Gerald Ford
38 Gerald Rudolph Ford, Jr. 1974 1977 republikánus senki, később Nelson Rockefeller
39 James Earl "Jimmy" Carter, Jr. 1977 1981 demokrata Walter F. Mondale
40 Ronald Wilson Reagan 1981 1989 republikánus George H. W. Bush
41 George Herbert Walker Bush 1989 1993 republikánus James Danforth Quayle III
42 William Jefferson Clinton 1993 2001 demokrata Albert A. Gore, Jr.
43 George Walker Bush 2001 jelen republikánus Richard B. Cheney
[1] Alelnöki hivatalában elhunyt.
[2] Lemondott az alelnökségről.
[3] Természetes halállal elhunyt.
[4] Demokrata whig színekben.
[5] Elhunyt, hivatalában nem követte senki.
[6] Meggyilkolták.
[7] A republikánus Lincolnnal közösen, a szakszervezetek jelöltjeként induló demokrata.
[8] Lemondott.
Stephen Graubard
Az elnökök
A kötet olyan férfiak története, akik a világ
legnagyobb hatalommal járó választott
hivatalát töltötték be. Fontos olvasmány
mindazoknak, akik meg akarják érteni az USA
hatalmi helyzetének átalakulását, és hogy miként
lett az országból a világ vezető hatalma.
155×230 mm, 816 oldal, keménytáblás, védőborítóval
Alexandra Kiadó
www.Alexandra.hu
info@alexandra.hu
Akik a filmet jobban szeretik:
Elnök úr, kérem!
Robert De Niro az 'Amikor a kutya csóválja' c. filmbenMeglepő módon igen visszafogott visszhangja volt idehaza és valószínűleg Európa más részein is az éppen most véget érő(?) amerikai elnökválasztásnak. Még soha nem volt ennyire fej-fej melletti a küzdelem a két jelölt, a republikánuspárti ifjabb George Bush és az eddigi demokrata alelnök, Al Gore között. Miközben Florida szavazatait újraszámolják, időzzünk el egy picit mi is az amerikai elnököknél. A választások során a tét nem csupán a világ legerősebb és legbefolyásosabb államának vezetése: a világ legnagyobb szórakoztatóegysége, Hollywood számára sem volt mindegy, hogy ki nyer. Bár természetesen maga a moziipar is nagyon megosztott, durva egyszerűsítéssel mégis elmondható, hogy Hollywood demokrata párti. (Hogy ez pontosan mivel is magyarázható, abba most nem érdemes belemenni. ) Sőt, olyannyira így van, hogy egyes szakemberek szerint a filmes világ igen jelentős mértékben járult hozzá annak idején Clinton győzelméhez. Ugyanis nem csupán nyilvános szereplésein támogatták a szaxofonozó ifjú titánt, de egyszerre több olyan film is "gyártódott" nagy sietséggel, aminek a hőse maga az amerikai elnök volt.
Harrison Ford az 'Elnök különgépe' c. filmbenBár a legfőbb közméltóság már több korábbi filmben is megjelent, de szinte sohasem mint főszereplő. Általában ő megmentendő mellékszereplő vagy a háttérben meghúzódó döntéshozó, esetleg a főhősnek a legvégén köszönetet mondó ősz hajú, tiszteletre méltó öregúr. Ilyen filmbeli elnök van a Függetlenség napjában, a Támad a Mars-ban, a Szökés New Yorkból-ban és a Szökés Los Angelesből-ben. Azonban a kilencvenes évek filmes elnökei már főszereplővé váltak. Amiben még különböztek elődjeiktől az a rendkívüli fiatalságuk és tettrekészségük volt. Gondoljunk csak Harrison Fordra, az Elnök különgépé-ben: elbánik a megátalkodott orosz terroristákkal - ahelyett, hogy lelépne az elrabolt gépről a mentőkabinban. Vagy ott van Michael Douglas, aki büszkén vállalja érzelmeit az elkötelezett környezetvédő Annette Bening iránt az Amerikai elnök-ben. De ott van Kevin Kline az elnök alteregójaként a Dave-ben sok kavarodás után ugyan, de mindent rendbe tesz a Fehér Házban. Hát mi mást sugallt mindez, mint azt, hogy az igazi elnöknek is pont ilyennek kell lennie?
Ám amint a Clinton család botrányai szép lassan kezdtek napvilágot látni, Hollywood is egyre inkább kezdett részben távolságot tartani, részben jó filmes alapanyagot látni a zaftos pletykákban és hírekben. Így született meg Robert De Niroval az egyik főszerepben az Amikor a kutya csóválja, - ami sok tekintetben jövőbelátónak bizonyult. Előrevetítette ugyanis mind a Monica Lewinski affért, mind a koszovói beavatkozást. Igaz, ez utóbbit nem feltétlen a helyes kontextusban, de a tény, az tény.
Kevin Costner a 'JFK - A nyitott dosszié' c. filmbenPersze egy kitalált elnökről szinte bármilyen filmet lehet csinálni, akár még horrort is - ez csak idő kérdése. Sokkal nehezebb azonban egy valódi elnökről szóló munkát elkészíteni. Mert ugye egy filmhez kell izgalmas alaptörténet, esetleg egy botrány. Például az elnök nyer egy háborút vagy esetleg megölik. Nem is olyan rég játszott például az egyik magyar csatorna egy két részes filmet a néhai Theodore Roosevelt elnökről - nem összekeverendő a későbbi Franklin Delano Roosevelttel! - aki a spanyol-amerikai háborúban önkéntes lovascsapatával, a Rough Riders-szel Kubában harcolt a spanyolok ellen. Aztán ott van a szépemlékű Abraham Lincoln jellegzetes szakállával, aki megnyerte a polgárháborút Dél ellen és felszabadította a rabszolgákat - legalább féltucat mű örökítette meg pályafutását Hollywood fénykorában. Ám a legtöbbször megfilmesített amerikai elnök mégis John Fitzgerald Kennedy. Igaz, őt többnyire már nem igazán jelenítik meg a vásznon - sokkal inkább magát a gyilkosságot, illetve a nyomozás részleteit. Ilyen film például a JFK - A nyitott dosszié Oliver Stone-tól a színtelen Kevin Costner főszereplésével, vagy a Ruby - A Kennedy gyilkosság másik arca, ami már az elnök gyilkosának gyilkosáról szól. Talán a legkevésbé népszerű elnökök közé tartozott az azóta már elhunyt Nixon. Nos vele is történt valami: lehallgatási botrányba keveredett - az un. Watergate ügy! -, és kénytelen volt lemondani. Ezt pedig amerikai elnök rajta kívül még soha nem tette. A filmművészet két komoly alkotást is köszönhet Nixonnak: Az elnök emberei-t Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal valamint a Nixon-t, magával Anthony Hopkins-szal Trükkös Dick szerepében. Végül igazi elnökök képei vannak a Holtpont című krimi bankrablóinak maszkján is!
Dustin Hoffman és Robert Redford az 'Az elnök emberei' c. filmbenTulajdonképpen nyugodtan az elnökös filmek közé sorolhatjuk azokat is, amelyek az elnök hozzátartozóiról - tartozékairól - szólnak, mint például Az elnökcsemete című nem túl színvonalas vígjáték. Tartozéknak tekinthetjük továbbá a testőröket és a biztonsági szakembereket, hiszen az elnök közvetlen közelében dolgoznak. Ők hozzák a legtöbb filmet is, hiszen mi lehet izgalmasabb, mint a legfelsőbb körökben elkövetett és aztán eltusolt bűntény. Ilyet láthatunk a Gyilkosság a Fehérházban-ban vagy a Célkeresztben-ben, de mintha a Több, mint testőr is valami elnökös dologgal kezdődött volna, hogy csak néhány példát említsünk.
Az amerikai rajzfilmek is szívesen szerepeltetnek elnököket: a Beavis és Butthead lenyomja Amerikát-ban Butthead előbb Chelsea Clintonnak próbál udvarolni, majd a végén maga Clinton is megjelenik köszönetet mondani hőseinknek. A Simpson család egyik epizódjában George Bush - az idősebb - költözik Simpsonék szomszédságába, és hamar esküdt ellensége lesz Homer Simpsonnak, a családapának. És a volt elnökökről jut eszünkbe két dolog is. Az Álnokok és elnökök című film Jack Lemonnal és James Garnerrel arról szól, hogy a jelenlegi elnök - akit Dan Akroyd alakít - minden bűnét a két szerencsétlen exelnökre akarja kenni. A másik dolog az, hogy Bill Clinton még a választások előtt bejelentette, hogy szívesen vállal majd filmszerepet. Volt már egy színész - Ronald Reagen -, akiből elnök lett, most jön majd egy elnök, akiből színész lesz!
Forrás:sulinet.hu
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Kerekes Roadmovie Tamás
Utóirat
washingtoni Fehér Ház a mindenkori amerikai elnök lakóhelye és munkahelye, a Fehér Ház egyben az amerikai nemzetet, kormányt és az elnököt is szimbolizáló jelkép, így az amerikai önmeghatározás egyik legkifejezőbb jelképe. (Az amerikai húszdolláros bankjegy hátsó oldalán is ez az épület szerepel mint az amerikai identitás egyik fontos megjelenési formája.) ■ Az elnöki rezidencia klasszicista stílusban épült. Nevét az épület anyagáról, a homokkő fehér színéről kaphatta. Az épület egy kongresszusi határozat alapján építették a President’s Park területén. A terület kiválasztásában meghatározó szerepe volt George Washington elnöknek, a választásában az akkori városvezetőnek, Pierre L’Enfant-nak személyesen is segédkezett. Az alapkövet 1792. október 13-án helyezték el. Az épületet az ír James Hoban tervei szerint kezdték építeni, aki pályázaton nyerte el a megbízást. A földszintre és az emeletre vonatkozó terveket a dublini ikerpalota, a Leinster House mintája alapján dolgozták ki. A Fehér Ház végül 1800. november 1-én készült el (John Adams és felesége Abigail voltak az első lakói), mai árakon (2007) hozzávetőleg 2,4 milliárd dollár értékű beruházással. ■ Az épületet különböző nevekkel illették, de mindig is a kiemelkedően fontos politikai döntések színhelyéül szolgált: kezdetben Presidential Palace-nak (Elnöki Palotának) vagy Presidential Mansion-nek (Elnöki Kúria) nevezték, majd a későbbiekben a Presidential Castle elnevezésre is hallgatott. A Fehér Ház elnevezést azonban már 1811-ben is használták, míg végül Theodore Roosevelt 1901-ben hivatalossá tette és meghonosította ezt az elnevezést. ■ A Fehér Ház fennállása során többször volt támadások célpontja, legelőszőr 1814-ben, amikor angol csapatok rabolták ki az épületet, majd 1841. augusztus 16-án, akkor a whig párt hívei ostromolták meg, mert az elnök megvétózta a Second Bank of the United States létrehozását indítványozó törvényjavaslatot. ■ A Fehér Ház sokáig a népé, az amerikai társadalomé volt, ami abban is kifejezésre jutott, hogy az épületben 1885-ig rendszeresek voltak a nyíltnapok (például az elnök beiktatásakor), az elsőt éppen 1805-ben tartották. (Jefferson elnök a Kék Szobában fogadta az ünneplő tömeget). Kialakult az a szokás is, hogy rendszeresen szervezett keretek között mutathassák be az épületet az érdeklődőknek, a későbbiekben pedig Újév napján és július 4-én nyilvános fogadásokat is tartottak a Fehér Ház falai között. ■ 1960. december 19-én a Fehér Házat nemzeti történelmi emlékműnek nyilvánították. ■ Felépítését tekintve az épületet alapvetően két részre osztható: a nyugati és keleti szárnyra. Az idők során az épületet bővíteni kellett, mert az elnök dolgozószobája is átkerült a fehér Házba a Kapitóliumból. Azok az irodák, amelyek közvetlenül segítik az elnök munkáját és a személyzet a nyugati szárnyban kapott helyet. William Howard Teft elnök kérésére hozták létre az ovális alaprajzú elnöki irodát. Majd miután a nyugati szárny 1929-ben leégett, Roosevelt elnöksége idején kialakították az új Ovális Irodát (Roosevelt egyébként elégedetlen volt az iroda elhelyezkedésével és túlságosan sötétnek is találta). A hidegháború időszakában, 1969-ben a sajtó képviselőire is gondolva, a korábbi medence befedésével sajtóközpontot alakítottak ki, amelynek a Roosevelt Szoba nevet adták. A keleti szárnyat 1942-ben építették, az itteni irodákban általában a First Lady és személyzete kap helyet (1977-től az Elnöki Feleség Irodája nevet viseli). Fontos szerepe van a nyugati szárny mellett elhelyezkedő Eisenhower Executive Office Buildingnek is (a korábbi hadügy minisztérium), amely a személyzet központja. Ebben az épületben kapott helyet a könyvtár, valamint a diplomáciai fogadásokra alkalmas Indian Treaty Room, ahol konferenciákat és elnöki fogadásokat rendeztek. Az épületrészben elnökök többségének volt itt korábban irodája, mielőtt még elnökök lettek. A japán küldöttek is itt találkoztak Hull külügyminiszterrel a Pearl Harbor-i támadás után. Nixon elnöki periódusa alatt is megtartott itt a korábbi irodáját. ■ A Fehér Ház legmagasabb részein hat szintes, összesen 132 szobával, 35 fürdőszobával. Természetesen különféle más funkciójú helyiségek is kényeztetik az elnököt és családját, nem utolsósorban a közel ötven főt befogadó mozi és az úszómedence. ■ A Fehér Ház társadalmi és politikai élete jól áttekinthető az egyes szobák és termek funkciói és berendezése alapján. ■ Az Ovális Iroda kétségtelenül az elnökség legerősebb szimbólum. A nyilvánosság ezt a szobát látja legtöbbször a televízióban, emlékezetesek azok a képek, amikor Nixon elnök ebből a szobából élő telefonos beszélgetést folytatott az amerikai asztronautákkal, vagy amikor Reagan elnök beszédet intézett a népéhez a Challenger űrhajó katasztrófája miatt után. Az Ovális Iroda 1909-ben készült el az 1902-ben befejezett nyugati szárny belsejében. Stílusa idegen szövetként hat az épület testében a barokkos jegyeivel. Büszkén sugallja a világnak az Egyesült Államok nagyságát. A több mint öt méteres belmagasság, a Fülöp-szigetekről származó mahajua fából készült mozaikpadló, a bársony függönyök és a rénszarvasbőr borította, bronzszegecsekkel díszített székek mind-mind kiemelkedő elemei a reprezentatív térnek. William Howard Taft használhatta elsőként az irodát. Az elnök választotta az ovális alakot, a megnyugtató zöld színt. A Roosevelt elnök idején kialakított új Ovális Iroda az épület kevésbé központi részén van. Az elnökök által használt asztalt Resolute Desk-nek hívják, mivel ez az angol HMS Resolute nevű hajó maradványaiból készítették. Az asztalt Viktória királynő ajándékozta Rutherford B. Hayes elnöknek 1880-ban, azóta szinte az összes elnök ezt használta. ■ A Kabinet Szoba központi szerepet töltött be több amerikai elnök életében. Eleanor Roosevelt pár órával a férje halála után ebbe a szobába kérette Trumant, hogy tájékoztassa a történtekről. Nem sokkal ebben a szobában nevezték ki az Trumant az Egyesült Államok 33. elnökévé. Kennedy ebben a szobában tartott tanácskozást a kubai rakétaválság kapcsán. 2001 szeptemberében pedig George W. Bush is, amikor is kijelentette, hogy a terrortámadások következtében a demokráciát és a szabadságot érte támadás. ■ A Kék Szoba falai között is sok tárgyalás zajlott. 2001. szeptember 20-án Bush elnök és Tony Blair angol miniszterelnök itt tanácskozott a terrorizmus elleni háború részleteiről. Azonban nem csak a 21. században szolgál nagyobb események színhelyéül ez a terem, már a 19. században is jelentős reprezentációs célú események zajlottak itt. ■ A Diplomáciai Fogadások Termének funkciója a nevéből adódik. 1903-ban használták a termet először diplomáciai fogadás megrendezésére, amikor Theodore Roosevelt és Edith Roosevelt adtak fogadást. ■ A Keleti Szobát Wilson elnök színháznak, majd Kennedy elnök mozinak rendeztette be. Azóta más eseményeket is rendeznek itt. Az elnökök sokszor használták ezt a szobát, bizonyos törvénytervezetek aláírására, valamint politikájuk és kezdeményezéseik nyilvánosságra hozatalára. ■ A Zöld Szoba Madison elnöksége alatt kapta egyik leghálátlanabb feladatát, ugyanis az elnök itt írta alá az ország történetének az első hadüzenetét. A Zöld Szoba manapság leginkább informális beszélgetések színhelye. ■ A Vörös Szobában rendezte meg Eleanor Roosevelt 1933-ban az kizárólag újságírónőknek rendezett sajtókonferenciáját. Addig az elnöki sajtókonferenciákról a nők ki voltak zárva, a kezdeményezés áttörő hatásúnak bizonyult. ■ A már említett Eisenhower Executive Office Buildingban tartották, sok más esemény mellett, az első televíziós sajtókonferenciát 1955. január 19-én, a 474-es teremben. ■ Azt, hogy kik lesznek az Egyesült Államok elnöke a 21. században, senki sem tudja, de valószínű, hogy a Fehér Ház nem szűnik meg fontos politikai, diplomáciai és szimbolikus centrum lenni. Azt is biztosra vehetjük, hogy az épület elrendezésében változni fog, hiszen az elnökök előszeretettel eszközöltek eddig is kisebb változtatásokat az épületben, és gyakran ruházták fel a meglévő termeket új funkciókkal. (Örkény Zoltán)
Grotius.hu
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Nem voltak egyformák.
Kennedy szerint Marilyn Monroe egy teniszlabdát is keresztülszívott egy vékony slaugon, és ott volt neki a Joe Bonnano. Clinton szaxofonját kevesen látták, de egy időben mindenki arról beszélt.Anton Burr alelnök párbajban halt meg Hamiltonnal szemben. Nagy idők nagy egyéniségeket hívnak életre, gondoljunk csak a magyar reformkorra. Az egyébként cigány származású Bill Clinton megalomániájáról árulkodik(mostanában sokat szunyókál!), hogy micsodáját Williamnak szóllíttatta,,mert az hosszabb volt, mint a Bill kifejezés. Szintén a köteteben is csak kéjencként emlegetett Clintonról szól az az aranyos szállóige, hogy"Hogyha én egy fa...szal akarok szórakozni, akkor nem Clintonnal kezdem, bár ő elég nagy, de szórakozásra elég az enyém"
A kötet mércéje Roosewelt,joggal.
A pécsi egyetem politológiai tanszékén egyszer, pusztán szórakozásból, megpróbáltam megírni egy találomra kiválasztott város, Nagykőrös, polgármestereinek történetét, politikai ,közéleti, politológiai teljesítményeik alapján. Már a tudományos szempontok,kritériumok kiválasztása is kidolgozása is nehezen ment, s noha rendkívül gyümölcsöző lett volna egy ilyen szempontrendszer, nem tudtam öonállóan létrehozni.
Az amerikai elnökökkel kapcsolatban ezt a hiányt tökéletesen betölti Graubard könyve. A kép nem teljes, mert csak Roosewlttől Bush-ig tárgyalja az elnökök szerepét,produkcióját, de azért a tudós elme áttöri ezt a maga választotta keretet:elemzését a tizenkilencedik századi visszatekintéssel kezdi, ajhol nagyszerű metaforával azt mutatja be, hogy az első amerikai elnökök királyok voltak az udvaroncok között. Ez a metaforikus, színes leírás stílusa uralja a könyvet. Itt aztán senki nem fog unatkozni.
A kötet logikája is könnyen megfejthető:
Először az amerikai elnökök közös tulajdonságairól beszél, majd ezután tér rá az egyes elnökök egyedi sajátosságaira, de közbekeveredik a történetiség nézőpontja, s egy korszerű USA portrét olvashatunk egyébként az ökonomikusan szerkesztett kötet révén.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke az Egyesült Államok legmagasabb rangú tisztségviselője, államfője. Az alkotmány értelmében az elnök egyúttal az Egyesült Államok Kormányának kormányfője és az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancsnoka is.
Az Egyesült Államok szuperhatalmi pozíciója folytán e poszt mindenkori betöltője a világ legbefolyásosabb vezetője és a legismertebb közszereplők egyike.
Lazításként:
Black & White skót whiskey reklámja világszerte ismertté tette a bájos kutyapáros fekete tagját, a skót terriert. Habár nálunk nem tartozik a legnépszerűbb fajták közé, Amerikában például a First Dog is skót terrier: az amerikai elnököt fontos tárgyalásokra is elkíséri Barney, a kis fekete terrier.
A skót terrier szerelmesei szerint ez a fajta a legősibb felföldi terrier, és a többi hasonló fajta a skót-angol határvidékről csupán a „Scottie” leszármazottja. Valóban, a korabeli krónikákban például Skye terrierként megnevezett kutyák nem a ma is ismert hosszú törzsű, hosszú szőrű fajtára emlékeztettek, hanem inkább a mai skót terrierre. Az ősi származáselméletet támaszthatja alá három XVI. századi könyv is (Jacques du Fouilloux: La venerie, 1561; dr. Stevens: The Maison Rustique, 1572; Turberville: The Noble Art of Venerie, 1575), melyek szerzői egybehangzóan írnak le egy olyan rókára és borzra használatos terriert, mely megfelelhet a mai skót terrier ősének. A XVII. században VI. Jakab, Skócia királya is megemlíti a skót terriereket. Amikor I. Jakab néven Anglia királya lett, azt írta egyik levelében Laird of Caldwellnek, hogy egy tucat terriert küldött Franciaországba ajándékként.
Az Our Dogs angol kinológiai folyóírat egyik alapítója, Rawdon B. Lee szerint a skót terrier a legrégibb őshonos kutyafajta Nagy-Britanniában. Generációk óta népszerű fajta volt a Felföldön, ahol Skye terrierként ismerték, pedig kimondottan különbözött attól a hosszú szőrű, vadászatra már nem kimondottan alkalmas testfelépítésű kutyától, mint amilyen napjaink Skye terriere.
Mindezek azonban csak találgatások; ami viszont biztos, hogy kutyakiállításon először 1860-ban indítottak önálló osztályt a skót terriereknek. Ezek az ebek azonban valójában Skye, Dandie Dinmont és Yorkshire terrierek voltak. Sok skót meglehetősen felháborodottan figyelte ezeknek a kutyáknak a győzelmét a kiállításokon. Az elégedetlenség 1877-ben a Live Stock Journalban hosszú vitában öltött formát, számos cikk és olvasói levél taglalta, hogy milyen is az igazi skót terrier. A vita olyan hevessé vált, hogy a főszerkesztő felszólította a feleket, hogy csak akkor engedi folytatni, ha mindegyik fél pontosan leírja, szerinte milyennek kell lennia az igazi skót terriernek. Gordon Murray kapitány eleget is tett a kihívásnak, és a Stock Keeper c. lapnak írt levelében részletesen kifejtette elképzelését az ideális skót terrierről. Ez lecsillapította a kedélyeket, és 1880-ban J. B. Morrison már a hivatalos fajtaleírást fogalmazta, melyet mindegyik fél elfogadott. A standard lényegi pontjait a későbbi változtatások is megőrizték. 1882-ben megalakult a közös angol-skót fajtaklub, melynek elnöke J. B. Morrison volt, de ahogyan a skót terrier iránti érdeklődés nőtt, mindkét ország önálló klubot szervezett, melyek azonban harmonikusan tudtak együttműködni.
A fajtára vonatkozóan sokáig az Aberdeen terrier megjelölés is használatos volt, mivel ez a város akkoriban a skót terrier-tenyésztés centruma volt, innen érkeztek a fajta legismertebb és legsikeresebb kiállítói. 1868-ban, a Yorkshire-i Craven Show-n már önálló osztályban indulhattak a skót terrierek; és ekkor már ez a megnevezés nem több terrierfajtára vonatkozó általános megjelölés volt. 1879-ben a Kennel Club Show-n is külön osztályt vezettek be a fajta részére, ezáltal hivatalosan is elismerve a skót terriert.
Az Egyesült Államokkal John Naylor ismertette meg a faját. 1883-ban egy tenyészpárt importált, Tam Glent és Bonnie Belle-t. Az AKC törzskönyvében az első regisztrált skót terrier egy Dake nevű csíkos kan volt, melyet 1884. szeptember 15-én született, apja Naylor Glenlyon nevű kutyája volt. Németországban a századforduló táján kezdődött a tenyésztés, angol import egyedekkel. 1903-ban, Lipcsében állítottak ki először skót terriert német kiállításon. A szomszédos Ausztriában 1910-ben regisztrálták az első skót terriert, Valerie Auersperg grófnő tulajdonában. Finnországba 1928-ban érkezett az első egyed, Anna Eklund „Highland” kennelébe. A Scotch Lassie nevű szukát a hölgy egy állatkereskedésben vette. Egy évvel később már egy igazi tenyészszukát importált Angliából: Heather Jean volt a finn állomány „ősanyja”. Anna Eklund egyébként nem csak a skót terrier tenyésztésben volt úttörő, hanem ő volt az első női bíró Finnországban.
A XX. század végére az egykori rókavadász terrier sok országban a legnépszerűbb fajták közé tartozott. Számtalan híres közéleti személyiségnek, színésznek vagy sportolónak volt skót terriere, például Gábor Zsa Zsának, Ronald Reagennek és Liza Minellinek is. A leghíresebb skót terrier minden bizonnyal Fala volt, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök kutyája. Fala 1940. április 7-én született, Margaret Stuckley, az elnök unokanővére ajándékozta Rooseveltnek. Habár nem Fala volt az első Scottie a fehér Házban – Franklin Rooseveltnek többek között már volt egy Duffey és egy Mr. Duffey nevű skót terriere – de őt szerette a legjobban, szinte mindenhova magával vitte. Falának még most, évtizedekkel halála után is saját honlapja van. (http://www.fala-fdr.com) Érdekesség, hogy a jelenlegi amerikai elnöknek, George W. Bushnak is van egy skót terriere, akit Barney-nak hívnak. Az elnök szinte mindenhova magával viszi a kis fekete kedvencét. (http://bushybarney.tripod.com/index.htm)
A kiindulópont:
Az Egyesült Államok alkotmánya a világon szinte páratlan jogkörrel ruházza fel az elnököt: egy személyben államfő, kormányfő és a fegyveres erők főparancsnoka - ezt a három feladatkört a világ demokratikus országaiban általában legalább két ember között oszlik meg. Uralmát a hatalmi ágak megosztása (Checks and Balances) korlátozza: Fehér Ház a Kongresszus és a Legfelső Bíróság ellensúlyoza, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás. Az alkotmány ezért kimondja, hogy az elnök nem lehet egyszerre képviselő vagy szövetségi bíró is.
A hivatal betöltésének feltételei
George Washington
George Washington
az első elnök
(1789-1797)
Az alkotmány második cikkelyének első bekezdése szerint elnök lehet minden, az Egyesült Államok állampolgáraként született (vagy az alkotmány elfogadásának pillanatában állampolgársággal bíró), harmincötödik életévét betöltött személy, aki a jelölését megelőző legalább tizennégy évben az Államokban élt.
Az elmúlt években az a kitétel, amely szerint csak született amerikai lehet elnök, viták tárgyává vált. Sokan érvelnek amellett, hogy ezt a pontot törölni kellene, mivel számos, az elnökségre egyébként alkalmasnak tűnő embert kizár a jelöltségből, és korlátozza az amerikai társadalomért sokat tett bevándorlók munkájának jutalmazhatóságát. Az elnökségtől emiatt a kitétel miatt elzárt, prominens amerikai közéleti szereplők között olyanok vannak, mint az osztrák születésű Arnold Schwarzenegger, Kalifornia jelenlegi kormányzója, a cseh születésű Madeleine Albright, a Clinton-adminisztráció külügyminisztere, vagy a német születésű Henry Kissinger, Richard Nixon egykori biztonsági tanácsadója, későbbi külügyminiszter.
Az alkotmány értelmében az elnökök négyéves ciklusokban szolgálnak. Az 1951-ben életbe lépett XXII. kiegészítés szerint minden elnök legfeljebb két teljes cikluson keresztül maradhat hivatalban, de legtovább tíz éven keresztül (abban az esetben, ha először alelnökként került elnöki pocícióba, és a következő választásokig nem több, mint két évig volt hivatalban). Ezt a kiegészítést elsőként Dwight D. Eisenhower elnöksége idején alkalmazták.
Elnökválasztások
Theodore Roosevelt
Theodore Roosevelt
a huszonhatodik elnök
(1901-1909)
Elnökválasztásokat négyévente tartanak. Az elnököt közvetve választják, az elektori kollégiumon keresztül. Országos szinten egyedül az elnököt és az alelnököt választják, minden más közhivatalt betöltő személyt államonként választanak vagy jelölnek.
Eredetileg minden elektor két embert jelölt elnöknek. Az elektori szavazatok összeszámlálása után a legtöbb szavazatot kapott jelölt lett az elnök, míg az alelnöki székbe a második legtöbb szavazatot kapott ember ült. Így fordulhatott elő a második elnökválasztáson, hogy John Adams föderalista elnök alelnöke az ellenjelölt, demokrata-republikánus Thomas Jefferson lett.
Ez a rendszer 1804-ben, az alkotmány XII. kiegészítésének ratifikálása után változott meg. Ekkortól az elektorok külön szavaztak az elnök és külön az alelnök személyére. Az elnöki cím elnyeréséhez a jelöltnek az elektori szavazatok legalább felét meg kell szerezni. Ha ezt egyik jelölt sem éri el, az elnököt az alsóház, az alelnököt pedig a Szenátus jelöli ki. 1937, az alkotmány XX. kiegészítésének elfogadása óta az újonnan megválasztott vagy újraválasztott elnököt a választásokat követő év januárjának 20. napján iktatják hivatalába (ez általában a Legfelsőbb Bíróság elnökének feladata).
Napjainkban az amerikai elnökválasztás az ún. elnöki előválasztással kezdődik, amelynek során a nagy pártok (a demokraták és a republikánusok) megválasztják elnökjelöltjüket a párton belüli aspiránsok közül. Az elnökjelöltek ezután megnevezik az alelnökjelöltet. Valamivel a választások előtt a jelöltek szokás szerint több, országosan közvetített, nyilvános vitában ütköznek meg, és hosszasan kampányolnak, elsősorban az ingaállamokban, a bizonytalan szavazók meggyőzése érdekében.
Hivatali eskü
Az alelnök után, pontban délben helyezi kezét a Bibliára az új elnök letéve hivatali esküjét:
Én, (név) ünnepélyesen esküszöm , hogy az Egyesült Államok elnökének tisztét híven gyakorolom, és legjobb képességeim szerint fenntartom, óvom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát.
Hozzátehető „Isten engem úgy segéljen!”, de az alkotmány nem követeli meg.
Utódlás
Pontosan rögzített, hogy az elnök halála, lemondása vagy büntetőjogi elmozdítása esetén mely közjogi méltóságok, és milyen sorrendben veszik át a helyét. A hosszú sor első három tagja a következő:
1. az alelnök
2. az Alsóház elnöke
3. a Szenátus elnöke
Az alkotmány XXV. kiegészítése rögzíti a pontos feltételeket és az eljárást annak megállapítására, hogy egy hivatalban lévő elnök nem képes többé ellátni feladatát, valamint azt, hogy ilyenkor az alelnök veszi át a helyét, mint az Egyesült Államok megbízott elnöke.
Az Amerikai Egyesült Államok elnökeinek névsora
Név Beiktatás Kilépés Párt Alelnök(ök)
1 George Washington 1789 1797 párton kívüli John Adams
2 John Adams 1797 1801 föderalista Thomas Jefferson
3 Thomas Jefferson 1801 1809 demokrata-republikánus Aaron Burr és George Clinton[1]
4 James Madison 1809 1817 demokrata-republikánus Elbridge Gerry[1]
5 James Monroe 1817 1825 demokrata-republikánus Daniel D. Tompkins
6 John Quincy Adams 1825 1829 demokrata-republikánus John C. Calhoun
7 Andrew Jackson 1829 1837 demokrata John C. Calhoun[2] és Martin Van Buren
8 Martin Van Buren 1837 1841 demokrata Richard Mentor Johnson
9 William Henry Harrison[3] 1841 1841 whig John Tyler
10 John Tyler 1841 1845 whig[4] senki
11 James Knox Polk 1845 1849 demokrata George M. Dallas
12 Zachary Taylor[3] 1849 1850 whig Millard Fillmore
13 Millard Fillmore 1850 1853 whig senki
14 Franklin Pierce 1853 1857 demokrata William R. King[5]
15 James Buchanan 1857 1861 demokrata John C. Breckinridge
16 Abraham Lincoln[6] 1861 1865 republikánus Hannibal Hamlin és Andrew Johnson
17 Andrew Johnson 1865 1869 demokrata[7] senki
18 Ulysses Simpson Grant 1869 1877 republikánus Schuyler Colfax és Henry Wilson[5]
19 Rutherford Birchard Hayes 1877 1881 republikánus William A. Wheeler
20 James Abram Garfield[6] 1881 1881 republikánus Chester A. Arthur
21 Chester Alan Arthur 1881 1885 republikánus senki
22 Stephen Grover Cleveland 1885 1889 demokrata Thomas A. Hendricks[5]
23 Benjamin Harrison 1889 1893 republikánus Levi P. Morton
24 Stephen Grover Cleveland 1893 1897 demokrata Adlai E. Stevenson
25 William McKinley[6] 1897 1901 republikánus Garret A. Hobart[5], később Theodore Roosevelt
26 Theodore Roosevelt, Jr. 1901 1909 republikánus senki, később Charles W. Fairbanks
27 William Howard Taft 1909 1913 republikánus James S. Sherman[5]
28 Thomas Woodrow Wilson 1913 1921 demokrata Thomas R. Marshall
29 Warren Gamaliel Harding[3] 1921 1923 republikánus Calvin Coolidge
30 John Calvin Coolidge, Jr. 1923 1929 republikánus senki, később Charles G. Dawes
31 Herbert Clark Hoover 1929 1933 republikánus Charles Curtis
32 Franklin Delano Roosevelt[3] 1933 1945 demokrata John Nance Garner és Henry A. Wallace és Harry S. Truman
33 Harry S. Truman 1945 1953 demokrata senki, később Alben W. Barkley
34 Dwight David Eisenhower 1953 1961 republikánus Richard M. Nixon
35 John Fitzgerald Kennedy[6] 1961 1963 demokrata Lyndon B. Johnson
36 Lyndon Baines Johnson 1963 1969 demokrata senki, később Hubert H. Humphrey
37 Richard Milhous Nixon[8] 1969 1974 republikánus Spiro Agnew[2], később senki, később Gerald Ford
38 Gerald Rudolph Ford, Jr. 1974 1977 republikánus senki, később Nelson Rockefeller
39 James Earl "Jimmy" Carter, Jr. 1977 1981 demokrata Walter F. Mondale
40 Ronald Wilson Reagan 1981 1989 republikánus George H. W. Bush
41 George Herbert Walker Bush 1989 1993 republikánus James Danforth Quayle III
42 William Jefferson Clinton 1993 2001 demokrata Albert A. Gore, Jr.
43 George Walker Bush 2001 jelen republikánus Richard B. Cheney
[1] Alelnöki hivatalában elhunyt.
[2] Lemondott az alelnökségről.
[3] Természetes halállal elhunyt.
[4] Demokrata whig színekben.
[5] Elhunyt, hivatalában nem követte senki.
[6] Meggyilkolták.
[7] A republikánus Lincolnnal közösen, a szakszervezetek jelöltjeként induló demokrata.
[8] Lemondott.
Stephen Graubard
Az elnökök
A kötet olyan férfiak története, akik a világ
legnagyobb hatalommal járó választott
hivatalát töltötték be. Fontos olvasmány
mindazoknak, akik meg akarják érteni az USA
hatalmi helyzetének átalakulását, és hogy miként
lett az országból a világ vezető hatalma.
155×230 mm, 816 oldal, keménytáblás, védőborítóval
Alexandra Kiadó
www.Alexandra.hu
info@alexandra.hu
Akik a filmet jobban szeretik:
Elnök úr, kérem!
Robert De Niro az 'Amikor a kutya csóválja' c. filmbenMeglepő módon igen visszafogott visszhangja volt idehaza és valószínűleg Európa más részein is az éppen most véget érő(?) amerikai elnökválasztásnak. Még soha nem volt ennyire fej-fej melletti a küzdelem a két jelölt, a republikánuspárti ifjabb George Bush és az eddigi demokrata alelnök, Al Gore között. Miközben Florida szavazatait újraszámolják, időzzünk el egy picit mi is az amerikai elnököknél. A választások során a tét nem csupán a világ legerősebb és legbefolyásosabb államának vezetése: a világ legnagyobb szórakoztatóegysége, Hollywood számára sem volt mindegy, hogy ki nyer. Bár természetesen maga a moziipar is nagyon megosztott, durva egyszerűsítéssel mégis elmondható, hogy Hollywood demokrata párti. (Hogy ez pontosan mivel is magyarázható, abba most nem érdemes belemenni. ) Sőt, olyannyira így van, hogy egyes szakemberek szerint a filmes világ igen jelentős mértékben járult hozzá annak idején Clinton győzelméhez. Ugyanis nem csupán nyilvános szereplésein támogatták a szaxofonozó ifjú titánt, de egyszerre több olyan film is "gyártódott" nagy sietséggel, aminek a hőse maga az amerikai elnök volt.
Harrison Ford az 'Elnök különgépe' c. filmbenBár a legfőbb közméltóság már több korábbi filmben is megjelent, de szinte sohasem mint főszereplő. Általában ő megmentendő mellékszereplő vagy a háttérben meghúzódó döntéshozó, esetleg a főhősnek a legvégén köszönetet mondó ősz hajú, tiszteletre méltó öregúr. Ilyen filmbeli elnök van a Függetlenség napjában, a Támad a Mars-ban, a Szökés New Yorkból-ban és a Szökés Los Angelesből-ben. Azonban a kilencvenes évek filmes elnökei már főszereplővé váltak. Amiben még különböztek elődjeiktől az a rendkívüli fiatalságuk és tettrekészségük volt. Gondoljunk csak Harrison Fordra, az Elnök különgépé-ben: elbánik a megátalkodott orosz terroristákkal - ahelyett, hogy lelépne az elrabolt gépről a mentőkabinban. Vagy ott van Michael Douglas, aki büszkén vállalja érzelmeit az elkötelezett környezetvédő Annette Bening iránt az Amerikai elnök-ben. De ott van Kevin Kline az elnök alteregójaként a Dave-ben sok kavarodás után ugyan, de mindent rendbe tesz a Fehér Házban. Hát mi mást sugallt mindez, mint azt, hogy az igazi elnöknek is pont ilyennek kell lennie?
Ám amint a Clinton család botrányai szép lassan kezdtek napvilágot látni, Hollywood is egyre inkább kezdett részben távolságot tartani, részben jó filmes alapanyagot látni a zaftos pletykákban és hírekben. Így született meg Robert De Niroval az egyik főszerepben az Amikor a kutya csóválja, - ami sok tekintetben jövőbelátónak bizonyult. Előrevetítette ugyanis mind a Monica Lewinski affért, mind a koszovói beavatkozást. Igaz, ez utóbbit nem feltétlen a helyes kontextusban, de a tény, az tény.
Kevin Costner a 'JFK - A nyitott dosszié' c. filmbenPersze egy kitalált elnökről szinte bármilyen filmet lehet csinálni, akár még horrort is - ez csak idő kérdése. Sokkal nehezebb azonban egy valódi elnökről szóló munkát elkészíteni. Mert ugye egy filmhez kell izgalmas alaptörténet, esetleg egy botrány. Például az elnök nyer egy háborút vagy esetleg megölik. Nem is olyan rég játszott például az egyik magyar csatorna egy két részes filmet a néhai Theodore Roosevelt elnökről - nem összekeverendő a későbbi Franklin Delano Roosevelttel! - aki a spanyol-amerikai háborúban önkéntes lovascsapatával, a Rough Riders-szel Kubában harcolt a spanyolok ellen. Aztán ott van a szépemlékű Abraham Lincoln jellegzetes szakállával, aki megnyerte a polgárháborút Dél ellen és felszabadította a rabszolgákat - legalább féltucat mű örökítette meg pályafutását Hollywood fénykorában. Ám a legtöbbször megfilmesített amerikai elnök mégis John Fitzgerald Kennedy. Igaz, őt többnyire már nem igazán jelenítik meg a vásznon - sokkal inkább magát a gyilkosságot, illetve a nyomozás részleteit. Ilyen film például a JFK - A nyitott dosszié Oliver Stone-tól a színtelen Kevin Costner főszereplésével, vagy a Ruby - A Kennedy gyilkosság másik arca, ami már az elnök gyilkosának gyilkosáról szól. Talán a legkevésbé népszerű elnökök közé tartozott az azóta már elhunyt Nixon. Nos vele is történt valami: lehallgatási botrányba keveredett - az un. Watergate ügy! -, és kénytelen volt lemondani. Ezt pedig amerikai elnök rajta kívül még soha nem tette. A filmművészet két komoly alkotást is köszönhet Nixonnak: Az elnök emberei-t Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal valamint a Nixon-t, magával Anthony Hopkins-szal Trükkös Dick szerepében. Végül igazi elnökök képei vannak a Holtpont című krimi bankrablóinak maszkján is!
Dustin Hoffman és Robert Redford az 'Az elnök emberei' c. filmbenTulajdonképpen nyugodtan az elnökös filmek közé sorolhatjuk azokat is, amelyek az elnök hozzátartozóiról - tartozékairól - szólnak, mint például Az elnökcsemete című nem túl színvonalas vígjáték. Tartozéknak tekinthetjük továbbá a testőröket és a biztonsági szakembereket, hiszen az elnök közvetlen közelében dolgoznak. Ők hozzák a legtöbb filmet is, hiszen mi lehet izgalmasabb, mint a legfelsőbb körökben elkövetett és aztán eltusolt bűntény. Ilyet láthatunk a Gyilkosság a Fehérházban-ban vagy a Célkeresztben-ben, de mintha a Több, mint testőr is valami elnökös dologgal kezdődött volna, hogy csak néhány példát említsünk.
Az amerikai rajzfilmek is szívesen szerepeltetnek elnököket: a Beavis és Butthead lenyomja Amerikát-ban Butthead előbb Chelsea Clintonnak próbál udvarolni, majd a végén maga Clinton is megjelenik köszönetet mondani hőseinknek. A Simpson család egyik epizódjában George Bush - az idősebb - költözik Simpsonék szomszédságába, és hamar esküdt ellensége lesz Homer Simpsonnak, a családapának. És a volt elnökökről jut eszünkbe két dolog is. Az Álnokok és elnökök című film Jack Lemonnal és James Garnerrel arról szól, hogy a jelenlegi elnök - akit Dan Akroyd alakít - minden bűnét a két szerencsétlen exelnökre akarja kenni. A másik dolog az, hogy Bill Clinton még a választások előtt bejelentette, hogy szívesen vállal majd filmszerepet. Volt már egy színész - Ronald Reagen -, akiből elnök lett, most jön majd egy elnök, akiből színész lesz!
Forrás:sulinet.hu
www.alexandra.hu
info@alexandra.hu
Kerekes Roadmovie Tamás
Utóirat
washingtoni Fehér Ház a mindenkori amerikai elnök lakóhelye és munkahelye, a Fehér Ház egyben az amerikai nemzetet, kormányt és az elnököt is szimbolizáló jelkép, így az amerikai önmeghatározás egyik legkifejezőbb jelképe. (Az amerikai húszdolláros bankjegy hátsó oldalán is ez az épület szerepel mint az amerikai identitás egyik fontos megjelenési formája.) ■ Az elnöki rezidencia klasszicista stílusban épült. Nevét az épület anyagáról, a homokkő fehér színéről kaphatta. Az épület egy kongresszusi határozat alapján építették a President’s Park területén. A terület kiválasztásában meghatározó szerepe volt George Washington elnöknek, a választásában az akkori városvezetőnek, Pierre L’Enfant-nak személyesen is segédkezett. Az alapkövet 1792. október 13-án helyezték el. Az épületet az ír James Hoban tervei szerint kezdték építeni, aki pályázaton nyerte el a megbízást. A földszintre és az emeletre vonatkozó terveket a dublini ikerpalota, a Leinster House mintája alapján dolgozták ki. A Fehér Ház végül 1800. november 1-én készült el (John Adams és felesége Abigail voltak az első lakói), mai árakon (2007) hozzávetőleg 2,4 milliárd dollár értékű beruházással. ■ Az épületet különböző nevekkel illették, de mindig is a kiemelkedően fontos politikai döntések színhelyéül szolgált: kezdetben Presidential Palace-nak (Elnöki Palotának) vagy Presidential Mansion-nek (Elnöki Kúria) nevezték, majd a későbbiekben a Presidential Castle elnevezésre is hallgatott. A Fehér Ház elnevezést azonban már 1811-ben is használták, míg végül Theodore Roosevelt 1901-ben hivatalossá tette és meghonosította ezt az elnevezést. ■ A Fehér Ház fennállása során többször volt támadások célpontja, legelőszőr 1814-ben, amikor angol csapatok rabolták ki az épületet, majd 1841. augusztus 16-án, akkor a whig párt hívei ostromolták meg, mert az elnök megvétózta a Second Bank of the United States létrehozását indítványozó törvényjavaslatot. ■ A Fehér Ház sokáig a népé, az amerikai társadalomé volt, ami abban is kifejezésre jutott, hogy az épületben 1885-ig rendszeresek voltak a nyíltnapok (például az elnök beiktatásakor), az elsőt éppen 1805-ben tartották. (Jefferson elnök a Kék Szobában fogadta az ünneplő tömeget). Kialakult az a szokás is, hogy rendszeresen szervezett keretek között mutathassák be az épületet az érdeklődőknek, a későbbiekben pedig Újév napján és július 4-én nyilvános fogadásokat is tartottak a Fehér Ház falai között. ■ 1960. december 19-én a Fehér Házat nemzeti történelmi emlékműnek nyilvánították. ■ Felépítését tekintve az épületet alapvetően két részre osztható: a nyugati és keleti szárnyra. Az idők során az épületet bővíteni kellett, mert az elnök dolgozószobája is átkerült a fehér Házba a Kapitóliumból. Azok az irodák, amelyek közvetlenül segítik az elnök munkáját és a személyzet a nyugati szárnyban kapott helyet. William Howard Teft elnök kérésére hozták létre az ovális alaprajzú elnöki irodát. Majd miután a nyugati szárny 1929-ben leégett, Roosevelt elnöksége idején kialakították az új Ovális Irodát (Roosevelt egyébként elégedetlen volt az iroda elhelyezkedésével és túlságosan sötétnek is találta). A hidegháború időszakában, 1969-ben a sajtó képviselőire is gondolva, a korábbi medence befedésével sajtóközpontot alakítottak ki, amelynek a Roosevelt Szoba nevet adták. A keleti szárnyat 1942-ben építették, az itteni irodákban általában a First Lady és személyzete kap helyet (1977-től az Elnöki Feleség Irodája nevet viseli). Fontos szerepe van a nyugati szárny mellett elhelyezkedő Eisenhower Executive Office Buildingnek is (a korábbi hadügy minisztérium), amely a személyzet központja. Ebben az épületben kapott helyet a könyvtár, valamint a diplomáciai fogadásokra alkalmas Indian Treaty Room, ahol konferenciákat és elnöki fogadásokat rendeztek. Az épületrészben elnökök többségének volt itt korábban irodája, mielőtt még elnökök lettek. A japán küldöttek is itt találkoztak Hull külügyminiszterrel a Pearl Harbor-i támadás után. Nixon elnöki periódusa alatt is megtartott itt a korábbi irodáját. ■ A Fehér Ház legmagasabb részein hat szintes, összesen 132 szobával, 35 fürdőszobával. Természetesen különféle más funkciójú helyiségek is kényeztetik az elnököt és családját, nem utolsósorban a közel ötven főt befogadó mozi és az úszómedence. ■ A Fehér Ház társadalmi és politikai élete jól áttekinthető az egyes szobák és termek funkciói és berendezése alapján. ■ Az Ovális Iroda kétségtelenül az elnökség legerősebb szimbólum. A nyilvánosság ezt a szobát látja legtöbbször a televízióban, emlékezetesek azok a képek, amikor Nixon elnök ebből a szobából élő telefonos beszélgetést folytatott az amerikai asztronautákkal, vagy amikor Reagan elnök beszédet intézett a népéhez a Challenger űrhajó katasztrófája miatt után. Az Ovális Iroda 1909-ben készült el az 1902-ben befejezett nyugati szárny belsejében. Stílusa idegen szövetként hat az épület testében a barokkos jegyeivel. Büszkén sugallja a világnak az Egyesült Államok nagyságát. A több mint öt méteres belmagasság, a Fülöp-szigetekről származó mahajua fából készült mozaikpadló, a bársony függönyök és a rénszarvasbőr borította, bronzszegecsekkel díszített székek mind-mind kiemelkedő elemei a reprezentatív térnek. William Howard Taft használhatta elsőként az irodát. Az elnök választotta az ovális alakot, a megnyugtató zöld színt. A Roosevelt elnök idején kialakított új Ovális Iroda az épület kevésbé központi részén van. Az elnökök által használt asztalt Resolute Desk-nek hívják, mivel ez az angol HMS Resolute nevű hajó maradványaiból készítették. Az asztalt Viktória királynő ajándékozta Rutherford B. Hayes elnöknek 1880-ban, azóta szinte az összes elnök ezt használta. ■ A Kabinet Szoba központi szerepet töltött be több amerikai elnök életében. Eleanor Roosevelt pár órával a férje halála után ebbe a szobába kérette Trumant, hogy tájékoztassa a történtekről. Nem sokkal ebben a szobában nevezték ki az Trumant az Egyesült Államok 33. elnökévé. Kennedy ebben a szobában tartott tanácskozást a kubai rakétaválság kapcsán. 2001 szeptemberében pedig George W. Bush is, amikor is kijelentette, hogy a terrortámadások következtében a demokráciát és a szabadságot érte támadás. ■ A Kék Szoba falai között is sok tárgyalás zajlott. 2001. szeptember 20-án Bush elnök és Tony Blair angol miniszterelnök itt tanácskozott a terrorizmus elleni háború részleteiről. Azonban nem csak a 21. században szolgál nagyobb események színhelyéül ez a terem, már a 19. században is jelentős reprezentációs célú események zajlottak itt. ■ A Diplomáciai Fogadások Termének funkciója a nevéből adódik. 1903-ban használták a termet először diplomáciai fogadás megrendezésére, amikor Theodore Roosevelt és Edith Roosevelt adtak fogadást. ■ A Keleti Szobát Wilson elnök színháznak, majd Kennedy elnök mozinak rendeztette be. Azóta más eseményeket is rendeznek itt. Az elnökök sokszor használták ezt a szobát, bizonyos törvénytervezetek aláírására, valamint politikájuk és kezdeményezéseik nyilvánosságra hozatalára. ■ A Zöld Szoba Madison elnöksége alatt kapta egyik leghálátlanabb feladatát, ugyanis az elnök itt írta alá az ország történetének az első hadüzenetét. A Zöld Szoba manapság leginkább informális beszélgetések színhelye. ■ A Vörös Szobában rendezte meg Eleanor Roosevelt 1933-ban az kizárólag újságírónőknek rendezett sajtókonferenciáját. Addig az elnöki sajtókonferenciákról a nők ki voltak zárva, a kezdeményezés áttörő hatásúnak bizonyult. ■ A már említett Eisenhower Executive Office Buildingban tartották, sok más esemény mellett, az első televíziós sajtókonferenciát 1955. január 19-én, a 474-es teremben. ■ Azt, hogy kik lesznek az Egyesült Államok elnöke a 21. században, senki sem tudja, de valószínű, hogy a Fehér Ház nem szűnik meg fontos politikai, diplomáciai és szimbolikus centrum lenni. Azt is biztosra vehetjük, hogy az épület elrendezésében változni fog, hiszen az elnökök előszeretettel eszközöltek eddig is kisebb változtatásokat az épületben, és gyakran ruházták fel a meglévő termeket új funkciókkal. (Örkény Zoltán)
Grotius.hu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)